Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Üresen peng az idő"

SINKA ISTVÁN: LOVASOK OPÁL MEZŐKÖN

E rövidre szabott recenziót kezdjük Veres Péterrel, aki Sinka István temetésén, 1969 nyarán így búcsúzott barátjától: „Sinka Pista, én veled nem vitatkozom. Azt hagytad, ne legyen beszéd, így hát nincsen beszéd. De mi még találkozni fogunk – a magyar nép szívében.”
A jóslat valóban beteljesedett, mert a költő ott élt, és ott él ma is az olvasók szívében: azonban túl sokáig körülvette a „beszédes hallgatás”. Sinka „ébresztését” igazából az 1977-es esztendő hozta meg, amikor megjelent Görömbei András kitűnő monográfiája és Kormos István már-már legendás, értékkijelölő versválogatása „A Magyar Irodalom Gyöngyszemei” sorozatban, 13 ezer példányban. De a „kereslet” lényegesen nagyobb volt a fekete bojtár versei iránt. Könnyen megjósolható, hogy a mostani, minden eddiginél teljesebb válogatás már a megjelenés pillanatában kevésnek bizonyul.
Mert e költészettől az emberi létezés leszorítottság- és felemelkedés élményét olyan töményen kapjuk, hogy nem tudunk szabadulni tőle. Talán ez is a titka a szó szerinti hatásnak. Nem lehet hideg, esztétizáló fejjel a „miniatűr balladák”-tól és az öregkori istenkereső (biblikus) versektől távolságtartóan ellépni. A korszerű, modern vagy az éppen ellenkező kategóriák ellehetetlenülnek Sinka legjobb verseivel szembesülve. Egyszerre szólaltatja meg a legegyénibb és legáltalánosabb fájdalmakat. S egyszerre benn az időben, de ugyanakkor kívül is a múló / füstbe, ködbe, kékségbe vesző / időn, ahol – az érzékletességet segítendő – úgy sorjáznak a személynevek, majornevek, mint a költő keserű vádjai. Ilyen leltárt, ilyen vádbeszédet az „alulsó Magyarországról” még nem készített poéta. Jól látja az előszót író Tornai József, hogy a „személynevek és helynevek (…) egész világirodalomban páratlan költészete” bontakozik ki Sinka műveiben. Emlékeim szerint ez a „megnevezési varázs” Edgar Lee Masters frivol halottidézőjében, A Spoon River-i holtak-ban található még ilyen revelatív erővel. De mégis mennyivel távolságtartóbban csillognak a nevek az amerikai kisváros „életre kelt” sírkertjében. Az a feltámadás elbírja a görbe tükröt is. Sinkánál ilyen nem létezhet, hisz ő a lét alatt élőkért emelt szót, s mond értük balladát, lázító rekviemet. Dus Andrást, Legény Tóth Mihályt és a többieket, akiket Sinka egytől egyig számbavesz, kisemmizett, megnyomorított életük juttatja fiatalon „a fák tövébe”. Az egyik sorjázó szentencia és felszólítás így hangzik: „Istenem, magyar volt: / szóljon, aki látta.” A másik oly jellemző sinkai verszárás pedig így: „s bámulom hogy küzd az angyal / két nagy ibolya szemeddel”.
A külföldi példák, a lehetséges párhuzamok közül leginkább Jeszenyin világa, képalkotása és „színkeverése” hozható kapcsolatba Sinkáéval. De míg Jeszenyin élete és költői pályája egy fényes lobbanás, addig Sinkának érett férfikoráig kell az izzást magába fojtania. A fekete bojtár nemcsak negyvenévesen, személyes sorsával is hitelesített versekkel léphet a nyilvánosság elé. Sinkáról szólva írta Németh László, hogy „Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza (…) Ő nem kerekíti az emléket, belőle fölszakad.” Tegyük hozzá: a maga nyers, konkrét valóságában: mégis a láthatáron túli, általánosabb érvényű tapasztalást sűríti a szem: időtlenül, de az időben mindig benne levő keserűséggel telten. E poétikai és „filozófiai” megfelelésnek valóban világirodalmi rangú verse a kései korszakban írott Lovasok opál mezőkön. Magyaráznunk, értelmeznünk – fölösleges. Többen megtették már, de kimeríthetetlennek látszik. Tornai József önmagát is faggató költői esszében néz szembe ezzel az izgató, titkokat rejtő lírai életművel. Beleérző képessége és Sinkára-hangoltsága az esszé kereteit is csaknem szétfeszíti: hiszen a legkeservesebb sorsból csodaként föllávázó verseket, az ösztönös mitológiától egészen a metafizikai magaslatokig ívelő eszmevilágot s annak jól érzékelhető ellentmondásait kell együtt látnia és láttatnia. Tornai előszava jól szolgálja az olvasót, és izgalmas fölvetései a további titokfejtőket behatóbb tanulmányozásra inspirálhatják, így juthatnak el az övével akár ellenkező megállapításokhoz is, vagy újabb titkokhoz vezető ösvényekhez.
Jelen válogatás csupán a tágabban vett lírai versek közül mutatja föl a legjobbakat. (Az önálló kötetekben található hosszabb elbeszélő kompozíciók innen hiányoznak.) A Magyar Mezőn, muzulmán virágok ciklus darabjai, továbbá a háború alatt cenzúrával sújtott, majd a koalíciós időkben írott versek – kéziratból és folyóiratokból, napilapokból kimentve – most kerülnek először kötetbe. Döntő érdemei vannak ebben Tornai József mellett a másik válogatónak, Medvigy Endrének, aki az eligazító jegyzeteket írta. Filológiai felkészültsége s ügybuzgalma okán tőle várható legalább a még teljesebb Sinka-kötetek közreadása is. Elengedhetetlenül fontos, hogy éppen a versek igazi genezisét megvilágító, nagyszerű prózai művek kiadására sor kerüljön. Mindenekelőtt a Fekete bojtár vallomásaira gondolunk, hogy ne mitizáljuk-ködösítsük fölöslegesen mindazt, amiről komoly és érett szóval beszélni lehet. Ha a kerek évfordulóknak van jelentőségük, akkor éppen az – s erre most Sinka születésének 90. évfordulója is sürget –, hogy méltón forduljunk az életmű felé.

(Könyvvilág, 1987/3.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez