Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

1956-os ünnepi megemlékezés Bécsben

A forradalmak kirobbanásának pillanatait, s aztán lefolyásuknak minden percét, majd a leveretés gyászóráit, ha a históriának vannak áldozatos és hűséges, kortársi munkatársai, akkor azok bizton számon is tartják. Legfönnebb azt az aforizmatikus kétkedést szoktam magamban dünnyögni, tűnődve a mi különös csillagzatú magyar történelmünkön, miszerint: nem lehet tudni, mit hoz a múlt. Talán ezért is akarták mifelénk a kommunista világban indulós lépésekre a múltat végképp eltörölni. A múlt lehetőleg ne hozzon semmit, szólt a verdikt! S ellenében mi meg azt dúdolhattuk legalább, hogy a jövőt nem sejthetjük… Ez bizony nem volt valami konstruktív hozzáállás.
Nem vagyok történész, és méginkább nem vagyok politikus, hogy ezen az emlékező, óhatatlanul is kicsit múltba tekintő, októberi esten a száraz objektivitást, az ilyen-olyan megrendelésre készült történelemkönyvek ún. ténytisztelő pártatlanságát vegyítsem valami szép, nagyotmondó, kellően pátoszos retorikával.
Csak költő vagyok, csak a legnagyobb költőapostol, Petőfi Sándor rendjéből való legkisebb Nagy. Ha pedig a forradalom ügyében és a szabadság dolgában felelésre szólítanak, leginkább csak verseket hozhatok föl mentségemre, avagy tarthatok magam előtt pajzsként, kardként. S nem is védekezésül, nem is támadólag: mert szívem és lelkem diktálta verses „bűneimet”, melyekkel a 44 ével ezelőtti fényes napokhoz s aztán méginkább a leveretés gyásznapjaihoz, a Haynaut messze lepipáló kádári kivégzések számának döbbenetéhez, majd a túl hosszú amnéziára ítélt nemzet lelkiismeretéhez szóltam. Magyarországon, a létező szocializmusban. Ott ahol a börtönajtók kinyílása után zseniálisan kiirtatott a szabadságvírus, s mintegy gerincbe és agyba oltva a csak túlélés alacsonyrendű ösztönét megsegítették a Nietzschétől eredeztethető magvas bölcseleti széljegyzettel, miszerint: a felejtésre való hajlam, a cselekvés egyetlen lehetséges módja.
Az a nemzedék, amelyikhez tartozom – talán életkoránál fogva is – a 68-as párizsi majd a prágai események minden illúziót hamar, és két irányból is lelohasztó hatására döntötte el, hogy sokkal intenzívebben szembenéz azzal, ami 1956-ban Pesten és Budán, és Magyarország minden szögletében megesett. Az addigi nagy hallgatások, a családban történt tragédiák szánalmas eltitkolása után elkezdődött a kérdezősködés. Ekkor írtam első máig is vállalható verseimet. Már a hetvenes évek legelején, ha tetszik kitüntetően 56-os tematikában utaztam, de a verspetárdák csak később robbantak: a botrányok a nyolcvanas évek elején, közepén jöttek. Amikor gyöngült a szocialistának nevezett rendszer, mert akkor lett érzékenyebb árulásban és vérben született hamis legitimációjának lelepleződésére.
Néhány éve egyik kedves színész barátom, aki már 1956. október 23-án Petőfit szavalt Bem apó és Petőfi szobránál, s hírhedetté vált botrány-verseim másolatát tárcájában mindig magánál hordta, azt találta mondani, számbavéve a nyolcvanas években viselt dolgaimat (folyóiratbetiltások, szilenciumok, állásmegszűnések etc.), hogy bizony én azokban az esztendőkben vakmerően bátor voltam. Kihez képest? Kérdeztem akkor, és kérdezem most is. Talán csak nem a névtelen, harcban elesett hősökhöz, az örök pesti srácokhoz, a szent suhancokhoz, másfelől meg a legendás mártírokhoz: a diák Mansfeld Péterhez, a szigorló orvos Tóth Ilonához, vagy a sportoló-költő Gérecz Attilához, a cvikkeres miniszterelnökhöz, Nagy Imréhez képest?
Nem, nem voltam bátor… Csak éppen nem mertem félni. Mert akkor már felnőtt fővel, de még innen a krisztusi koron nagyjából mindent tudtam arról a 13 napról, amiből én kimaradtam, de aminek magyarként örökre adósa vagyok, mint ahogy 1848-nak is. Nyilván ez az érzés munkált bennem akkor is, amikor 1988. június 16-án a fűvel-gazzal benőtt 301-es parcellában, ahol lehettünk vagy százan, elszánt emlékezők, – a temető körül és belül meg kétannyi rendőr és spicli – a TIB vezetőinek (Mécs Imre, Rácz Sándor, Fónay Jenő) kérésére elszavaltam két botrányosnak számító, betiltott versemet…, amelyeket akkor még a cenzúra könyveimből kigyomlált.
Álljon hát itt szószerint az én magántörténelmem néhány sora, ahogy régebben egy kockás füzetbe lejegyeztem. Mert vallom, hogy egy nép lelkében a hirtelen végbe ment, megigazuló tektonikus mozgásokat szinte lehetetlen követni.
Amelyekhez testét és vérét kínálja, mondhatni emberkrisztusságát, tehát önnön életét feltétel nélkül odaadja a szabadságért. Amikor a semmiből támadva, parittyás Dávidként a legnagyobb csodákra képes. Honnan e képesség, elszánás, hit?
Mindezt megérteni s megértetni, akár az „emelkedő nemzet” egykori büszke részeseként is, csaknem reménytelen vállalkozás. A forradalmat megvívni talán könnyebb volt, mint arról hitelesen beszélni… mondotta az egyik hosszú börtönéveket ép lélekkel túlélő, s szólni sem akárhogyan tudó barátom. Hogy azért a szívek is hevesebben dobogjanak, a szemekben ott villódzanak a csalhatatlan októberi fények. S ott csilloghassanak a könnyek is: a remény és a gyász könnyei. Ezért az egyes ember kis történetmorzsáit a forradalom asztaláról lesöpörni nem lehet. Csak ezekkel együtt teljes a kép.
Kereken hét és féléves voltam 1956. november 4-én. Az idősebbek arcáról olvastam: valami rettenetes dolog történt. Abban a kis Vas megyei faluban, ahol éltem, ahol iskolába jártam, igazából csak egy-két nappal október 23. után bolydult föl a világ. Az iskolaudvaron reggel szokás szerírt katonás rendben felsorakoztunk, de elmaradt a zászlófelvonás, mármint a Hunyadi János úttörőcsapat zászlajának szertartásos felvonása. A felsősök már tudtak valamit. Egyikük elkezdte a Himnuszt, a tanárok is félénken, szinte remegve velünk énekelték. Pedig ilyenkor valamelyik pattogó úttörőnótát szoktuk énekelni, s ezt már nekünk, kis alsósoknak is fújnunk kellett, holott még csak a kisdobosságra kandidáltunk… Az osztályteremben minden különösebb magyarázat nélkül a sarlókalapácsos címert egy kereszt váltotta föl. Délután valamelyik felsős kezdeményezésére és vezetésével végig vonultunk a falun. Néhány felnőtt is velünk tartott. Negyvennyolcas dalokat énekeltünk és eléggé érthetetlen rigmusokat kiabáltunk. Legjobban arra emlékszem, hogy békét, kenyeret, Rákosinak kötelet! S arra is, hogy Keresztanyám állt kint a házunk előtti hídon és amikor odaértünk egy jókora nyaklevest kevert le nekem, majd kirántott a sorból, mondván, hogy inkább az iskolában lenne a helyem (ő volt tehát az első cenzorom!), de én a szégyentől is égő arccal visszaálltam a sorba, s dacosan léptem együtt a többiekkel.
Otthon nem volt rádiónk, unokabátyám hordta a híreket. Elébb a jó híreket, aztán a komorló rosszakat, ahogy a szabad Kossuth rádióból és a Szabad Európából hallotta. Meg ahogy a városba bejárók hozták és esténként mesélték tovább, hogy mi volt Zalaegerszegen meg Szombathelyen. Én meg a hirtelen megváltozott Vas Megye című lapból olvastam a híreket, hiszen már a második osztályt kezdtem azon az őszön, jól tudtam és szerettem is olvasni. Olvastam hát otthon fennhangon a Nagymamának s az első forradalmas nyaklevest kiosztó Keresztanyámnak, aki akkorra már megenyhült, mert hát Rákosit persze ő se dicsérte… csak már akkor is engem féltett!
Családunk, de az egész falu – bár kellő óvatossággal – hitte, hogy valami emberibb élet kezdődhet. S főleg az adott reményt, hogy Nagy Imre állt a forradalom élére, akiben hittek, hiszen 1953-ban már egyszer nagy terheket vett le a vállukról. Megszűnt a beszolgáltatás s mifelénk még akkor nem alakult meg a téeszcsé. Csak 1959 után vették be több kemény, megfélemlítő pufajkás rohammal a falut az agitátorok. Az önkéntesség? Szép mesebeszéd volt, inkább a pofonok, a gumibotozás meg a zsarolás hatott. Unokabátyámnál például mindig fegyvert kerestek a marcona bőrkabátosok, s találtak is volna, ha a fél család nem megy állandóan a nyomukban, akik mindent átforgattak: szalmakazlat, pajtát, krumplis vermet, istállót, ólakat. Még a tetves tyúkházba is fölmásztak. Persze nem találtak semmit, de ha nem megyünk utánuk, bizony találhattak volna, mint ez más faluban meg is történt. Minden mozdulatuk provokáció volt: az ellenforradalom utólagos igazolása.
A pesti harcokról a leghitelesebb tanúktól, a csőcseléknek nevezett szent suhancoktól értesültem. November közepén megindult a menekült-áradat. Rengetegen szálltak meg nálunk, csak egy éjszakára, egy tál ételre. Fél nap járásnyira van tőlünk az osztrák határ. Hát meséltek szakadatlan a nálam néhány évvel idősebb fiúk, középiskolások, munkásfiatalok, egyetemisták. Képzeletemet odavonták a Práter utcai, Korvin-közi, Széna téri harcokhoz. Egymásnak is mesélték, hogyan lőtték ki a ruszki tankokat, hogyan robbantak a Molotov-koktélok… s hogyan halt meg kezük között a legjobb barátjuk. S most a családjuk se tudja, élnek-e, halnak-e… De nekivágnak a nagyvilágnak, mert a muszka megint letiport bennünket, s Amerika se segít, csak ígérget, legyintettek csalódottan, de most oda, a tengeren túlra mennek, hogy elmondják, micsoda gyalázat… Valóságos hősök álltak előttem, akikhez hasonló vagányokat eddig csak nagyanyám jól kiszínezett bakonyi betyártörténeteiből ismertem. S nagyanyám szakadatlanul főzött ezeknek a fiúknak és szüntelenül imádkozott értük. Így ment ez egészen addig, míg le nem zárták a határt. Nagymama esténként még sokáig vigasztalta a családot, hogy egyszer itt a földön is igazságot tesz az, akinek ez a dolga, s vetette a keresztet. S igen jól emlékszem könnyes szemmel vetette a keresztet 1958. június 17-én is, amikor a megyei újságból megtudta Nagy Imréék kivégzését.
’56 igaz történetét én az ifjú szabadságharcosoktól és a menekülő, hiteles szemtanúktól tanultam. Azoktól, akik aztán a szabad világban, a mi amnéziás éveink alatt, a forradalom emlékét, mint ifjúságuk legszebb, legdrámaibb napjait őrizték. S szent kötelességüknek érezték, hogy a világ figyelmét – a korábbi emigráció legjobbjaival vállvetve – ha késve is, de végre odafordítsák a magyar ügyre. Köszönet érte!
Nekem s többünknek, a hazai „búvópatak nemzedéknek” a nyugati magyar irodalom és történelem legjobb művelőinek becsempészett könyvei, folyóiratai, levélüzenetei segítettek abban, hogy tisztábban lássunk. Mondhatni ez az irodalom lett a hátországom, s a szégyen a visszajáró, zaklató múzsám, hogy Magyarországon is beszéljünk arról, ami legjobban fáj: a takart sebről, a felejtés ragályáról, és a temetetlen holtakról, a mártírok méltó végtisztességének szükségességéről.
És igazi csodaként eljön 1989. június 16. Ahogy Petőfi mondta volna, a nagy temetési nap. A megalázott nemzet kegyelmi pillanata. Személyes rehabilitációm az lett, hogy a Magyar Írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel együtt én vihettem a mártírok koporsója elé. Sokat írtak és beszéltek erről a napról és meggyőződéssel vallom, hogy még sokat írnak és beszélnek majd erről a napról, nemkülönben a viták és egyezkedések után kényszerűen beszorított hatodik koporsóról, „amely – idézem N. Pál József történészt –, a forradalom és szabadságharc emlékezetének gyorsan lebomló s gyorsan elhazudott szimbólumává lett, rövid időn belül… a felejtés és a felejtetés mementója a maga súlyos ürességében…”
Akkor ott egy Petőfi korú, 26 éves, kihajtott ingű fiatalember figyelmeztetett mindenkinél bátrabban ’56 aktuális követeléseire. Különös nyomatékkal a szovjet csapatok azonnali kivonására. S talán éppen ezért is van remény, s van még éppen 56 esztendőnk, hogy legalább a 100. évfordulóra rendbe tesszük, s az utánunk jövők rendbe teszik a nemzet kollektív emlékezetét 1956 ügyében is. Amely emlékezet, törvény és jog, könyv és tankönyv egyértelműen különbséget tesz az áldozat és gyilkos között. S október 23., melyet az 1990-es szabad választások utáni országgyűlés május 2-i, első ülésén nyilvánított nemzeti ünneppé. Tehát csak tíz szabad esztendő telt el belső tusakodásokkal, tétovasággal. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen éppen a méltányos igazságtétel és törvényesség ügyében most az ünnep előestéjén hangzottak el biztató, végre beteljesedni látszó szavak. A nemzet hősei, mártírjai: a legcáfolhatatlanabb forradalmárok régóta nem sürgetnek senkit. Ők ott vannak s ott maradnak mindörökre szívünkben, október magasában.
Befejezésül Szabó Lőrincet, a száz éve született költőt idézem, akitől Illyés Gyula 1957 októberében a Farkasréti temetőben a forradalmat is gyászoló hatalmas tömeg előtt öt tömör, ám messzehangzó mondattal búcsúzott. Szabó Lőrinc imája a jövőért 1956. november 2-án az Irodalmi Újság elhíresült számában jelent meg. „Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat…” Ezt az imát már nekünk kell tovább mondanunk!


Bécs, 2000. október 23.

(Bécsi Napló, 2001. december)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez