Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Éjszakai válasz

DOMOKOS MÁTYÁSNAK ÉS RÉZ PÁLNAK,
A HOLMI SZERKESZTŐINEK

Kedves Barátaim!
Néhány hónapig, pontosan fél esztendeig azt gondoltam, hogy nem föltétlenül dolgom válaszolni megtisztelő leveletekre, erre a kínos „gyászjelentésre”. (Tologattam is asztalomon, mígnem szeptember 3-án „zágoni Nővéremről” idemárványlott egy megrázóan valóságos is, ide a rodostói kertek alá, ahol a tenger zúgásánál bizony sokkal erősebb a kivert- és bajt sejtő kutyák tutulása, vonítása, ezért ez a „mégisválasz”. Ha tetszik: terápia. Ezzel a válasszal Neki és Családjának, de önmagamnak is tartozom.)
Leveletekben a szomorú megállapítások és a keserű gondok mellett arról is tudakolódtok, hogy a nevezett klasszikusok közül, ki milyen mélyre került, kerülhetett a sírásók buzgalmából, illetve a temetésen szemüket még sűrűn törölgetők közönyéből, netán későbbi hűtlenségéből.
Ha például X.-re nézünk, akkor hány tonna fölötte a por? A gondosan kifaragott (netán betervezett!) csönd tömbje? Avagy ellenkezőleg, ha meg Y.-ra pillantunk, akkor ámulhatunk: lám, a passzát széllel felfújt is fölöttünk lebeg! Éli holtában is az életet. Pontosabban: élnek belőle… (Vagy kissé profánabbul: a fejhető mindig nehezebben felejthető.)
Talán vártam is a nagyobb izgalmú „habzást”, (meglehet eztán következik!) azt, hogy a már többszörösen kitérdepelt és megkoptatott elváráshorizonton a szájukat egyféle beszédmódra csücsörítők rámozdulnak majd a (szándékosan felpörgetett) magas labdára, s kíméletlenül lecsapják. Ergo: kánonalkotó buzgalmukban (csupán a szójáték kedvéért, mondjuk a Jelenkor mutációjaként) létrehozzák az Utókor című lapot, hogy a megerősített győzelmet bevéssék, kurziválják, bevilághálózzák oda.
Ugyanis az irodalom és irodalmi közélet mai állapota (tanszékek, akadémiák, műhelyek, kiadók, továbbá írófejekkel „ornamentizált” bolti trikók, netán bugyik is?, mintha csak a sűrűn emlegetett frankfurti „salátástál” infernális mélyén együtt jelölnék ki, vagy szabnák meg a mértéket!) nem teszi lehetővé, hogy valóságos választ adjunk. Más szavakkal azt akarnám mondani: egy eltorzított jelen aligha teheti felelőséggel mérlegre a múltat. Még inkább azt a közelmúltat, melynek hasonló torzítottságáról bőven van tudomásunk, s melynek szép hajlítgatásában komoly gyakorlatot szereztek azok, akik az értékkijelölésben és befolyásolásban ma is – részben személyesen, részben tanítványaik által – jelen vannak.
Én például sokkal hangsúlyosabban húzom alá jelenvalóságával és közvetettebb, lélekszerintibb, de poétikai hatásával is Tersánszkyt, Tamásit, Németh Lászlót, Illyést, Jékelyt és Nagy Lászlót, mint ahogy hírelik általában. Vagy ahogy illendő hírelni még romlatlan egyetemistaként is bizonyos tanszékeken. (Tudom, valahol a hivatkozási számokat gondosan számolgatják.) Nálam Vas István és Nemes Nagy Ágnes is mennyivel inkább remek esszéista, kíméletlenül pontos és világos tanulmányszerző, emlékíró és felfedező, gondos műfordító, mintsem par excellence ihletett költő. Viszont minden megszorítás nélkül poeta natus, szinte ellentétpárként is, két utat bejárva, de a titkok kapujához mindig delejes aranykulccsal érkezve: Weöres és Pilinszky.
A hiányzók? Bizony kicsit értetlenül állok, hiszen tudom, hogy ti is tudjátok… és sokan tudjuk, legföljebb én (mivel most e szomorú alkalomból „minden Zágonba” válasszal tartozom) jóval megduplázom az általatok leírt, szigorúan megrostált neveket. (A csak néhány éve elköltözötteket nem is sorolom, holott sorolhatnám…)
De az itthoni költők közül Szabó Lőrinc, Sinka István, Kormos István, Kálnoky László, Rónay György, Hajnal Anna, Csanádi Imre, Simon István, Szécsi Margit, Ratkó József…
A prózaírók közül Veres Péter, Örkény István, Cseres Tibor, Karinthy Ferenc, Szabó István, Galgóczi Erzsébet, Hajnóczy Péter…
Az emigrációból Márai Sándor, a költő Fáy Ferenc (60 évesen halt meg Torontóban, legszebben éppen Márai méltatta), Tűz Tamás, Bakucz József, az esszé kolozsvári-londoni mestere Cs. Szabó, és vele már Erdélyben is vagyunk: Szilágyi Domokos, Székely János…
Bizony nagyon ott vannak a csapatomban, még így is hiányos antológiámban. Egy-egy könyvük, művük mindig szabadon rám zuhanhat. Legyen csupán néha egy vers, egy novella, egy remek esszé, mondjuk az éppen az általam is kifelejtett Szabó Zoltántól.
Szóval – innen már szóval nem lehet folytatni. Kint vonítanak az ebek. Halottam van, halottaim vannak.
Én, valószínű hasztalan vonítottam. De senkit sem akartam bántani, pláne megharapni. És ajtóm előtt egy éjfekete remegő cica jelenti a reggelt.
Ezért is barátsággal és az aggodalomban osztozva köszönt Benneteket:
Nagy Gáspár

Budakeszi, 1998. szeptember 3–4.

(Holmi, 1999/1.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez