Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

A felejtés ellen..., avagy erősen lehatárolt legújabb fél évszázadunk a magyar poézis hét évszázadából

SZUBJEKTÍV JEGYZETEK

Amikor az emlékezetről szólunk, akkor egyszerre a felejtés különös képességéről is beszélünk, amely hozzátartozik a költészethez. S egyáltalán a művész, a mindennapi ember és közösség pragmatikus tetteihez. Az emlékezet szabad éltetése: hűség. A felejtés képességének szakszerű karbantartása, az amnéziás tréningek, kondicionáló helyzetek tudatos megélése: hűtlenség. Minden az emlékezet és felejtés határmezsgyéjén zajlik, ezért kitüntetett hely. Határátlépőkkel, kutyákkal, őrökkel, akik megnézik az útlevelet, megszimatolják a bőröndöket, de nem veszik észre, hogy a felejtés irracionális szövegeit, mint kábítószert hordozzák ide-oda. Viszont észreveszik, ha az emlékezet éltető gyógyszerét próbálják átvenni. Ez bizony nagy baj!
Mintha Nietzsche ideológiává párolt gondolatát ültették volna el ebben a régióban, éppen ötven éve, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja.

Illyés Gyula 48 éves korában írta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, amely valószínű, hogy legjobban kifejezi a II. világháború utáni magyarság sorsát. A kommunista diktatúra már tombolt ekkor, 1950-et írtak. A legjelentősebb alkotók hallgatásra ítélve. Illyés megírja ezt a verset, amely csak fél évtized múlva láthat napvilágot. Egy nép szabadságharcának lesz a tételesen megfogalmazott igazolása. Az ötvenes éveknek pontos és szenvedélyes vádbeszéde, midőn tombolt az önkény és a zsarnokság, amikor magyar szorongatott magyart, igaz a legnagyobb háborús győző, a szovjet birodalom felügyelete alatt. És a magyar rabszolgahajcsárokat Moszkva igazolta. Ez a vers a forradalom leverése után nem jelenhetett meg többé, csak az emigrációban terjedt. Otthon pedig csak kézzel írva és megsárgult lapokon, ahogy megmentették az Irodalmi Újság november eleji számát. Illyés pályájának alighanem legfontosabb verse. Kortársa, Cs. Szabó László a jeles esszéista is, aki már 1950 előtt elhagyta az országot – látván a zsarnokság elterjedését –, így tartja számon ezt a verset. „A költő csak halálával váltotta meg a közlés jogát.” Illyés 1983-ban halt meg, a vers könyvben először 1986-ban jelenhetett meg.

Azokban az években, az akkor indulók közül sokan hihették, hogy a háború után a szociális igazságosság és a szabadság korszaka jön el. De hamar csalódniuk kellett, tiszta hitüket vitték a versek oltárára, s az oltárt illetéktelen kezek bemocskolták. Kormos István, aki tán előbb megérezte s látta ezt, így ír a Testvérek című nagy versében (1950), figyelmeztetvén költőtársait, legjobb barátait, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet: „Fázó fiúk ne fázzatok, / ez új jégkorszak kezdete, / gólyalábon ugráljatok, / hóhimalája, zsuppsz bele. / Lacika hunyoríts oda, / hártyásodik a pocsolya…”
Pilinszky 1952-ben, 32 évesen írja az Apokrif-ot. Ez a hatalmas vers egyszerre a háború utáni kábult Európa alap-szövege, a háború utáni döbbenet verse: tárgyias, objektív, elvont. Ez a verstípus csak 1959-es megjelenése után kanonizálódik. Egyszerre fantasztikus metaforák és a gondolatiság találkozási pontja. A szűkszavú Pilinszky besűríti és többszörösen bővíti is addigi poétikai tapasztalatait. A semmivel és bűnnel néz farkasszemet a tárgyak közül „kimeredő” ember.
A magyar költészet hatalmas hegyvonulatában, ha igazságosak vagyunk, s ha nem annyira figyelmezünk a minden árnyalat, módosulás kicsúcsosodási pontjaira, akkor a II. világháború utáni költészeti térképen – élve a földrajzi hasonlattal – legalább négy, minden irányból jól látható és körüljárható, ám tömbjében különböző kiterjedésű, más-más kőzetből épülő, egészen más növényzetet viselő hegy ormát kell kiemelnünk, amelyek fölmagasodnak és átütvén az alacsonyan járó felhőket, beleszúrnak az Égbe.
Az egyik bizonnyal a legnagyobb dombsági nekifutással rendelkező, az Illyés Gyula-hegyorom, amely vállalásában a nemzeti költészet folytatója, de realistán objektív, tárgyias és gondolkodtató. Ide sorolnám például nemzedékéből Fodor Andrást, aki a tényeket versben is rögzíti, de kötötten is a szabadvers ritmusában, az élőbeszéd ritmusában a földön járó ember boldogságáról, küzdelmeiről szól. És persze magyar úgy, hogy együtt pulzál az európai költészettel, a legjobb angolokkal, franciákkal, lengyelekkel. Fordítja is azokat. Képeiben szűkebb regiszteren szól, de mindenről van szava.
A másik, de sokkal meredekebben a „semmiből” emelkedő orom-grádics a Weöres Sándor-hegység, amely ízig-vérig költészet-láva. (lefagyva is bármikor tűzijátékra képes!) Próteuszi, orpheuszi, világot teremtő, nem annyira reflexív, mint az előbbi, de persze van mégis történelmi ágyazottsága, sőt éles és frivol politikuma is. Mégis úgy tűnt, hogy világon kívüli tünemény, – amely csupán önmaga gyönyörködtetésére szól – bújik maszkokba. Még női maszkba is! Szerepjátszó líra, örökké változó líra, amely a magyar nyelv soha nem látott rétegeit ismeri és teremti, sőt: búvárolja. Mindent tud, bőkezű, pazarló, hangzásában is páratlan. Leginkább nem fordítható! Filozófiai világ, a kultúrák bölcsőjénél, ahol a költészet is született, ott mozog. Hagyományos és modern egyszerre, bár ezeket a meghatározásokat is leveti magáról, nem fér el bennük. Igazi orphikus költészet. A világgal csak a dal, a himnusz nyelvén érintkező, vaskos és légies. Igazából a régi korok magyar költőivel sem köti össze egyetlen meghatározó szál sem, ugyanakkor a legjobbaktól mindent átvett, és szuverénül átalakított. Igazi csúcs, amelyre az ínyencek bólintanak. Például Hamvas Béla, aki Weöres A teljesség felé című alapvetését ihlette 1945-ben, amely azonnal bejelenti, hogy az elkövetkező politikának még véletlenül sem lesz/lehet partnere, hisz más dimenzióban gondolkodik. De mondhatnánk Várkonyi Nándort, vagy Szenkuthy Miklóst, de legalább ennyire a magyar népzenei hagyományokat először szisztematikusan gyűjtő Kodályt. Lubickolt, fürdött a magyar nyelv tengerében, aztán a világ tengereiben, óceánjaiban is. Lefordított minden tiszti és matrózos fogást, csomót oldott, kihajózott és a végén leírta tapasztalatait majd palackba tette, tengerbe dobta. Pedig nem is igen érdekelte a tenger, sem a hajózás. Csak anyanyelve meg világnyelve! És csavargatta a szavakat, dúdolta a ritmusokat. Aztán fölmagasodott a hegy, amely régóta hegy, bár sokszor akarták széthordani, ködbe csücsültetni. Nem ment. Pedig tudjuk, épp Weörestől, hogy: „egy hegy megy…” Fentről vigyáznak rá. A tetejét mindig süti Isten napja, ha alább hóförgetegek is hullámzanak. Egyszeri tünemény. Még soká fogják mászni. De nem sikerül teljesen birtokba venni. Talán majd jönnek jobb, értőbb nemzedékek.
Az intellektuális, tárgyias líra a Nyugat, leginkább a babitsi hagyományt folytató költők Újholdas csapatát tömörítette, kényszerítette költői hegyvonulattá, melynek legmagasabb csúcsát a József Attilásan is verselő, nagy szegénységét, istenkeresését példaként élő Pilinszky János testesíti meg, akit a világháború borzalmai érlelnek igazi költővé. Pilinszky lírája szegényes szóhasználatában, de ragyog pontos és ritka képeiben. Nincs meg a nyelvteremtés tobzódása, sem a világteremtő orpheuszi gesztusban a személyesség abszolútuma, hanem sokkal inkább a szenvedő, esendő lények fájdalma, kiszolgáltatottsága üt át a tájon, a lélekző tárgyakon. Világvége előtti Jelenések részesei leszünk. A szüntelen kétkedés, a bizonyosság megélésének vágya, amely megfontolt nyelvi redukciókon át, s magas gondolatisággal párosulva a végső és érdemleges kérdésekről beszél. Miközben átitatódik keresztény mítoszokkal, toposzokkal, konkrét evangéliumi allúziókkal. Amelyekből aztán kiderül, hogy ez az a „szövegkönyv”, a legfontosabb könyv az ezredvég emberének. Aki épp versekkel közelít az Ómega felé. Ezért a szűkszavúság, ezért minden: „ami miatt, ami miatt” (Tabernákulum).
Pilinszky mellett még jelentős alkotó és gondolkodó Nemes Nagy Ágnes, de verseinek hőfoka más magaslatokon csordítja ki a fákból a gyantát, s az angyalokkal is másképp tegeződik. Nem is annyira verseivel, mint inkább teoretikusként, kiváló versértelmezőként tartozik Pilinszkyhez. Aki szabatosan, élvezetesen el tudja mondani – a mesterség fölényes birtoklásával, és saját gyakorlatával is szembesülve – egy versről, hogy miért jó, miért szép.
Ide kell még sorolnunk az eredendőbben lírai költőket, mindenek előtt az erdélyi és nyugatos hagyományokat egyszerre tovább vivő és megújító Jékelyt, és még az ironikusabb, formaművész Kálnokyt is. Sőt még a megújuló Rába Györgyöt és az utóbbi években kiteljesedő Lator Lászlót. Feltétlenül említenünk kell Vas Istvánt, aki Illyés költészeti ideáljából is sokat megvalósít, tárgyias, objektív, de sok szép szenvedély, érzékenység található verseiben. Pilinszky szerte a világban fordítható lett, tán a legismertebb, legtöbbet citált magyar költő, akinek szerencséje is volt a közvetítőkkel, így Csokits Jánossal, Pierre Emmánuel-lel, Ted Hughes-al, akik ezt a puritán és egyetemes jelrendszerbe foglalható világot képesek voltak nagy nyelvekre fordítani.
Igazán nehéz helyzetbe azok a fiatal költők kerültek, akik a negyedik, de tán az Illyésé mellett legszélesebb alapozású domborzatból emelkedtek magasra. Nagyjából azonos szociális háttérből, a magyar parasztságból, főleg Magyarország nyugati feléből, a Dunántúlról, első generációs értelmiségiként indultak a pályán, hogy holnapra költészetükkel is „megforgassák” a magyar világot. Ezen tiszta, de naiv törekvés súlyos túlzásokkal is járt. Következményeiben pedig nagy-nagy kiábrándultsággal, traumával, hiszen a fasizmus után ezeknek a fiataloknak kellett legnagyobbat csalódniuk a kommunista fasizmusban, amelyik egy eszme nevében próbálta kisajátítani az ő jogos szociális és közösségi indíttatású művészi igényeiket. De a „dúlt hiteknek” elemi erővel ezek a költők „állítottak katedrálist”, már az ’56-os magyar forradalom előtti műveikben is. Mindenekelőtt Nagy László, aki egy lakható, emberléptékű világot épített. Ikerpárja, Juhász Ferenc egy burjánzóbb, egyetemesebb, de nehezen lakható planétát ajánlott. Míg a harmadik testvér, Kormos István egy viselhetőbb, Villonos, Csokonais vagánysággal, humorral, nyelvében leginkább utánozhatatlan ún. népi szürrealizmussal (ez Szabó Lőrinc megállapítása az induló Kormos verseiről) átitatott nagyon személyes terrénumot mondott csak magáénak. Megjegyezzük: a csak válogatott verseit megíró és közreadó költő műve és legendája fényesen dacol az idővel. S az új nemzedékek és olvasók szívében is nyerésre áll.
Kétségtelenül ez a látomásos, metaforikus világszemlélet és poétikai eljárásmód a magyar költészet legerősebb hagyományait mozgósította úgy, hogy saját ízeket tudott hozzáadni. A legmagasabb csúcsot kétségtelenül a legarányosabban építkező Nagy László jelenti, mint megnevezhető kilátótorony és zászlóhely. Költészete Balassitól, Csokonain át Ady és József Attila költészetének leghangsúlyosabb szálait képes volt egyetlen csomóba fogni. És sohasem volt szavakban olcsón magyar, de minden sorából, képalkotási rendszeréből magyarsága bukkan elő, az a tájékozott és nagyvonalú magyar mentalitás, amely ismeri a közép-európai népek folklórját, történelmét és a hasonlóságokat épp úgy, mint a tisztelni való különbségeket. Ez a költészet-modell társaival, a kissé későbben jövőkkel – így Szécsi Margittal, Csoórival, Tornaival, Takács Imrével, Kalász Mártonnal, Csukás Istvánnal, és a hatvanas években a „Hetek” (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Ratkó József és társaik) majd a „kilencek” (Utassy, Kiss Benedek, Rózsa Endre, Kovács István, Péntek Imre, Mezey Katalin, Oláh János stb.), és nemzedékbe alig sorolhatók, mint például Vasadi Péter, Marsall László, Tóth Bálint, Bertók László, Kiss Anna, Szepesi Attila, Veress Miklós, Baka István, és mások, és még sorolhatnánk az érdemes neveket, (legkivált a határainkon túli magyar költészetből, amelyet most alig érintünk) – az egyik legerősebb költői utat jelentik. Persze sokféle leágazással, egyéni ösvényekkel, rejtett allékkal. A szép szó, a metaforikusság és történelmi reflektáltság a magyar költő azon elkerülhetetlen hivatását is példázza ebben az irányzatban, melyben a költészetnek és művelőjének több a szerepe, mint amit az újabb iskolák, szaktudományok engedélyeznek neki. Nagy László nem volt teoretikus alkat, csak „művelte a csodát”, nem magyarázta.
Van, aki ezt a személyességet művelni és magyarázni is tudja artisztikusra munkált, egyéni esszényelven: őt Csoóri Sándornak hívják. Nála az eredendő költői metaforikusság átszalad mintegy a tenger hullámzását követően gyönyörű, remegtető, dallamos prózává, ahol a ráció és a kellően adagolt képzelet is helyet kér magának. Általában az esszényelv milyensége és minősége a költészeti tapasztalatok felől kezdte Illyést is foglalkoztatni. De így volt ezzel Csoóri is. Erről árulkodnak Tornai filozofikusabb fogantatású esszéi, vagy Fodor András világos, áttetsző írásművei is, melyekben épp költészetük mozgatórugóit lelhetjük meg. Csoóri több olyan nagyhatású, költészettel foglalkozó esszét írt, amelyek – állítja több kritikusa – versein is túlmutatnak, ha tetszik, fontosabbak verseinél. Én ezt a véleményt nem osztom. Ilyen például a Műfajok őrségváltása? Bizony jól látható kérdőjel van az esszé címének végén, mert nem fogadja el, hogy a líra háttérbe szorult volna a hetvenes, nyolcvanas években. Nos, mára már látszik, hogy a prózai nagy fordulat nem volt akkora, főleg olyan valós fordulat nem következett be, mint a körülötte lihegők gondolták. Kétségtelenül még a teoretikusi túlbuzgalmat is azon lírai irányzatoknak a leváltására, mitöbb: kiiktatására akarták fölhasználni, amelyet például Illyés, és másfelől, modernebb hangszerelésben Nagy László képviselt. Ehhez nagyon jó volt az új hagyományt kereső, és részben új nyelvet valóban találó, történetet kiiktató, a felejtés szép pátoszát és pragmatizmusát terjesztő prózát fölnöveszteni. Ez volt a hetvenes és a nyolcvanas évek szocialista, aczéli kultúrpolitikájának a legnagyobb vívmánya: a semmiről támogatottan és szabadon lehetett beszélni. A valamiről nem, vagy csak későbbi szilenciumok árán.
A lényeg: e négy meghatározó líramodellnek vannak még követői a fiatalabb nemzedékekben is. (Tóth Krisztinától Peer Krisztiánig széles a választék, hogy csak az alig harmincasok, de már 2–3 kötettel rendelkezők raját, egy kis lírai névjátékkal említsem.) Illetve vannak, akik erre vagy arra az útra esküsznek jobban. Egy mai érett Orbán Ottó-versben szinte együtt látható mind a négy, általam fontosnak tartott vonulat. Az újabb költők persze hogy újat akarnak, de még a valóban újítónak számító bátyjuk, Tandori Dezső költészete, sőt annak megfigyelhető klasszicizálódása is, a föntiekhez megy vissza. Ott bolyong köztük noha látszik, hogy szívéhez a tárgyias, objektív líra állna legközelebb.
De vitathatatlan, hogy a magyar költészetben olyan jeles költők alkottak, akik meghatározták a színvonalat a hetvenes, nyolcvanas években is, s közülük már alig él valaki. Megdöbbentő a névsor. Elment a hetvenes évek közepétől: Simon István, Szilágyi Domokos, Kormos István, Nagy László, Rónay György, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Hervay Gizella, Zelk Zoltán, Illyés Gyula, Képes Géza, Kálnoky László, Csanádi Imre, Ratkó József, Fehér Ferenc, Weöres Sándor, Vas István, Szécsi Margit, Nemes Nagy Ágnes, Csorba Győző, Páskándi Géza, Rózsa Endre s nemzedéktársaim legjobbjai közül elment igen korán Pinczési Judit, és most Baka István is, hogy a középgenerációt is említsem. A nyugati emigrációból pedig Fáy Ferencet, Tűz Tamást, Keszei Istvánt, Siklós Istvánt, Thinsz Gézát és Bakucz Józsefet kell feltétlenül sorolnom. Erre mondják az ittmaradottak árván és keserű rezignációval, hogy a java már a földben.
Tehát, ha mondjuk csak négy alkotót, a szárnyasoltár négy evangelistáját, költő-ikonját kellene, lehetne bemutatnom egy-egy művűkkel a hazai magyar költészetet reprezentálandó e félszázadból, akkor én Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról (1950-ben írta, ekkor 48 éves), Pilinszky János Apokrif (1952-ben, 32 évesen írta), Nagy László Menyegző (1964-ben írta, ekkor 39 éves) és Weöres Sándor Psyché (1970-ben született a verses regény, 57 éves ekkor a költő) című verseire mutatnék.


Részlet a portugáliai Gulbenkian alapítvány számára készült hosszabb előadásból, amely megjelent és részben elhangzott 1997 márciusában Lisszabonban.

(Pannon Tükör, 1988/3.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez