Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Petőfi és március nyomában

AZ 1848-AS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 155. ÉVFORDULÓJÁN

Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.

Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!

Ezt a verset, a fiatal Utassy József, drága barátom, édes bátyám elhíresült művét szavaltuk, énekeltük legtöbbet 1968 után Magyarországon a puhának egyáltalán nem mondható diktatúra szürke éveiben. Bár tiltották, de a Talpra magyar… másképpen szólva a Nemzeti dal mellett ez a vers, a Zúg Március lett az igényesebb ifjúság titkos dala, nem stréberségből megtanult memoritere. S ez a választás egyszerre vallott hibátlan erkölcsi és esztétikai érzékről, de arról is, hogy a Petőfivel éppen egykorú költőben megtalálták azt a fennen sólymozó poétát, aki nem véti el a hangot.
Mert ez a bátor s fiatal hang kellett három és fél évtizede a reménység ébrentartásához. Ama márciusi szent napon, amikor a pártállam az eleve hamisan csengő „mindennapok forradalmát” nagyhirtelen forradalmi ifjúsági napokká „dúsította” és szervezte már kissé fásult Kiszeseivel és buzgó ifjúgárdistáival a három tavasz – 1848, 1919 és 1945 – cinikus együtt-ünneplését.
Mintha a három tavaszi napot, március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét egy bordában szőtték volna. Mintha valami közük is lehetne egymáshoz!
Ekkor, mindezen elcsodálkozva, és aztán mélységesen fölháborodva spontán megszerveződött – rendszerint a Petőfi szobornál és a Nemzeti Múzeum kertjében – azoknak a fiataloknak egyre bővülő köre, akik március 15-én csak 1848 forradalmi napjairól és az azt követő szabadságharcról akartak hallani. S nem akartak mást, mint az ismert Petőfi verseket skandálni, és mámorosan egymásba kapaszkodva a Kossuth-nótát meg a Gábor Áron rézágyúját énekelni.
Persze jött megtorlásként a gumibotozás, kokárdaletépés; egyetemről, főiskoláról való kicsapás. S bizony még börtön is! Némely budapesti középiskolában meg rendőrkutya-bemutatót tartottak a miheztartás végett. A kutyák vicsorogtak a kokárdákra. Mert tán ők is tudták a korabeli pártbrosúrákból: a leginkább megugatni való a bűnös nacionalizmussá kikiáltott, őszinte nemzeti érzés.
Az 1970-es évek első fele szinte menetrendszerűen hozta ezeket a „sajnálatos márciusi eseményeket”. Amikor fiatalságunk e szent és nagyálmú napon, szíve és lelke szerint Petőfivel és Vasvárival, Irinyivel és Jókaival s a többiekkel képzelte magát egy sorban, s büszkén hagyta volna a költő krónikáját a saját utókorára is érvényesnek, miszerint:

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

(15-ik Március 1848)

De ekkor, 1971-ben keserű iróniával lejegyeztem: e ketreces korszakban, a finomuló kín példa-országában csak ez jutott nekünk. Ez a fiatalok ünnepéből, március 15-éből:

Fiatal arcok
beszőve
seszínű
lobogókba:
s z ü r k e
s z ü r k é b b
f e k e t e
trikolórba!

(Március 15.)

S így vergődtünk el a szürke, lecsavart lángú, hamis ünneplések után – melyek a nyolcvanas években a Lánchídi-csatákkal, megalázó helyzetekkel, fenyítésekkel, házkutatásokkal, rendőrségi
begyűjtésekkel maradtak meg emlékezetünkben megőrzésre méltónak – egészen 1989. március idusáig, amikor a trikolór ismét a szabadság valóságos színeiben pompázhatott.
Hasonlatosan a térség, Kelet-Közép-Európa országainak és nemzeteinek mozgásához és kibontott zászlaihoz.
Akárcsak 140 esztendővel korábban, most is súgott a történelem Múzsája. Ismét volt új 12 rendszer-kritikus és rendszerváltozást követelő pontunk. S fölötte a Mit kíván a magyar nemzet? örök kérdésére az egyértelmű válasz, amelyet kétszázezer, akkor még egy akaraton lévő polgár lelkesült hangja erősített meg. Ott a Magyar Televízió székháza előtt a Szabadság téren, mondván:
Szabad, független, demokratikus Magyarországot. Sokak vélekedése szerint, 1956 őszét kivéve, soha sem volt még ily közel hozzánk s átélhetően 1848 márciusának fölemelő érzése, sohasem volt még ily közel Petőfi sugalló géniusza.
Az első pont valódi népképviseletet és többpártrendszert sürgetett, az utolsó, a 12. pedig a legtovább takart, fájdalmas sebre mutatott rá:
Igazságot 56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak.
Nyilvánítsák nemzeti ünneppé október 23-át.

Csengey Dénes, a rendszerváltás első halottja, a Demokrata Fórumos lakitelki sátorverők legfiatalabbika vezényelte ezt a felejthetetlen sereglést. Valódi petőfis tűzzel a szemében, kissé romantikus, de ott és akkor hiteles gesztussal lefoglalta a Magyar Televíziót: a köztájékoztatás legnagyobb példányszámú hírcsatornáját. Akár márciusi szent suhanc elődei a Heckenast nyomdáját. Tudjuk (az igazi lefoglalás máig sem sikerült!) Dénes még csak az idén januárban lett volna 50 éves, és mindössze 38 évesen távozott e földi létből. Pályáját, ellobbanását én Petőfiéhez hasonlítom. Reá igen nagy nagy szükségünk lett volna az elmúlt 12 évben!
Csupán három hónapra voltunk június 16-tól, a nagy temetési naptól. És az első szabad parlament, legelső törvényében 1990 májusában beváltja majd az évvel korábbi márciusi feliratot: 1848 és 1956 forradalmának fényes kezdőnapjai immár így együtt a nemzet szent ünnepei lettek.
1989-ről írtam le nem oly régen a Európai Utas című folyóirat körkérdésére válaszolva, hogy több okból is a századvég gomolygó ködéből kiragyogva a legfényesebb, leglázasabb évünk.
Hallgassunk csak bele Illyés Gyula csodálatos Petőfi könyvébe, mit ír ő a forradalmat előző évről, 1847-ről:
„Ez az év a magyar szellem történetének legragyogóbb esztendeje. A következő két év nagyszerű eseményei jórészt külső, világpolitikai viszonyoktól függtek, másképp is alakulhattak, eltolódhattak, elaprózódhattak, esetleg, ha az ellenségben, a dinasztiában egy csöppet több ész és becsület van, el is maradhattak volna.
1847 gyűjtötte össze az erőt, amely a későbbi években rohant és világított, világítani tud még ma is. Más nemzeteknek évtizedei voltak a fordulat s az új korszak enciklopédiájának elkészítésére. A magyar újjáéledés egy év alatt végezte el a munka dandárját, vett fegyvert és barikádkövet a múlt anyagából, s teremtette meg azt a szellemet, amely semmiben sem maradt el a nyugati törekvések szellemétől, sőt nem egy lebbenésében túl nyúlt azokon, irányító szövétnekként egész Európa figyelmét magára vonta.
Egymást érik a korszakalkotó irodalmi alkotások, hónapok alatt arcvonalak bomlanak föl s rendeződnek új hadállásba. Ami oly ritkán történik meg: az irodalom közvetlenül az életbe ömlik,
eleven hatóerő lesz benne; mikor érünk meg ehhez hasonlót? Mert a hirtelen pezsgést, amely az egész országot elfogja, elsősorban ez idézi elő. Ami még ritkábban történik meg: az ország vezetése a politikusok kezéből az írók kezébe csúszik; lesznek napok, amikor majdnem teljesen az övékbe kerül. Ilyenkor születnek nagy események…
A cselekvő magyar irodalom központjában a fiatal költő, Petőfi áll.”
S idézzük tovább Illyést, mert jó idézni, hiszen költői, ám mégis, vagy annál inkább pontos szavakkal kérdez és érez rá a 24 éves poéta forradalmas titkára, arra a pillanatra: amikor az alkalmas idő és a kiválasztott személy találkoznak.
„A fiatal költő még nem ismerte, vagy csak, nagy vonalakban ismerhette a társadalom várható alakulásának tudományos elméleteit. Nem foglalkozott a politika-tudománnyal sem. A jogászi észt megvetette. Mi okozta mégis, hogy valamennyi kortársa közt ő látott legvilágosabban, értve ezen, hogy őt igazolta legjobban az idő? Hogy viselkedésénél a mai elméletek ismerője sem tudott volna különbet tanácsolni? Ösztönével mérte ki a tényekből, a helyzetekből azt, mit ma a tudományos vizsgálódás a maga rengeteg eszközével kimér? Az ő példája a bizonyíték, hogy a következetesség bátorságával párosult tiszta elme mi mindent pótol. Nem csak a költészetben volt lángelme. Nagy titka itt is a természetesség és egyszerűség. Mint költészetében, itt is a valóságot bírta szóra. Csak ez tud mondani valóságfelettit: korszakot megelőzőt.”
Nem mellesleg jegyezzük föl erről az évről, hogy ekkor készül verseinek első német fordítású gyűjteménye Karl Beck jóvoltából, ekkor érkezik el hozzá a hír, hogy Heine el volt ragadtatva költeményeitől. Tehát egy magabízó költő vág bele a legnagyobb kalandba, melyet mi, magyarok, forradalomnak hívunk.
Ha a legelőbb idézett, Petőfi talpra-szökkenését és igazságtevését áhító szép Utassy-vers már korábban megszületik, és ismert lett volna 1956. októberi napjaiban, bizonyára Sinkovits Imre – aki már akkor, október 23-án örökre a nemzet színésze lett – az esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk dübörgő robaja után, s a tömeg zúgó tapsa mellett ezt is elszavalja a Duna mindkét partján: előbb Bem, aztán Petőfi égbe lendülő karja előtt.
Igen a kezdetnél és a végnél ott a lengyel-magyar történelem egymásba játszó, egymást segítő pillanatláncolata, melynek hegyélén bátran, megalkuvást nem tűrően Bem tábornok és a költő Petőfi jár. Mint az örök időmutatók, a történelem ismétlődő számlapjain. Ahol aztán jó száz évvel később e szoboralakok tövéből hömpölyög tova az októberi napsütésben 1956 magyar forradalmának ifjúsága, hogy a pontokba szedett követeléseit vérével, ha kell élete árán is kikényszerítse.
A szobrok, mint az egyszer már sikeres vers rímei: szent helyek. Különösen márciusban és októberben. Egymásba tűntek, szivárványlottak és álltukban is tüntettek. Mert minden márciusunk a tiltott és rejtegetett októberről is beszélt, s minden októberünk – az elmúlt század utolsó negyven évében – márciusi szavakkal üzent: költők szavával, elsősorban Petőfiével.
Nem kell bizonygatnunk: ha nincs ez a rendkívüli, tűzcsóvaként elszáguldó költő-siheder, bár történhetett volna minden akár a vég felől nézve jobban, szerencsésebben is, de a forradalom csak vele és nevével hiteles. Mert annak lelkét kivallatni és kivallani máig hatóan csak ő tudta. Aki a szabadság szerelmese volt, s ebben mindvégig tántoríthatatlan. Egészen a megjövendölt nagyszerű, hősi haláláig.
Fiatal, pelyhedző állú költő koromban, s más költők nyomán is, hányszor elképzeltem azt a fejéregyházi–ispánkúti pillanatot! Segesvár mellett, Héjjasfalva magasában… Bolyongtam ott nemegyszer Kányádi Sándorral, kinek mintha egy lezuhant meteor becsapódási helyéről lennének pontos ismeretei, úgy mesélt a szinte a földjük vagy kertjük végében kiszenvedett költőről, aki utoljára ezt a fát, s azt a bokrot láthatta, amint szembefordult a lebukó napot eltakaró kozák dzsidásokkal. Erdély szívében, Székelyföldön, ama július végi napon.
Aztán verset fogalmaztam Segesvári nyár címmel, 1973-ban, éppen harminc éve:

Szabadság, Szerelem,
Segesvár, Dárdahegy!

Éltem 26 évet;
átállítom a szívverésem.

És dobták testét lefelé,
egy dacos szaltót csinált,
piroslott ingén a vér,
szemében izzott parázs.

Halottak a szemfedőim:
engem dobtak legelőször,
csontok, szív-helyek ölelnek,
jelöletlen porló hősök.

Pár papiros szerterebbent
mikor rámcsapott a halál,
e verseket nem temették –
csak a szél pörgeti tovább.

Feketére mos az eső,
megszólalnak holt kereplők,
megmozdulok, búvok elő.

Átlátszik az összes csalás,
minden kétség egy villanás.

És az évek elcipelnek,
fűrészes hátukra vesznek.

Kezem lerogy egy virágra,
beleordítok a NYÁRBA!

A szó és tett legtermészetesebb egysége testesült meg benne és általa, életében és halálában is. S ez már több egy rendkívüli tehetségnél: ez a megvesztegethetetlen erkölcsű s jellemű férfiú, aki valóban századokon át képes világítani. Erőforrás és fényforrás egyszerre. Fölmutatható és érvényes bármely időben: akár egy világútlevél. Csak éppen az ő képével és vérének örök pecsétjével. Nem véletlenül írta róla már a fiatal Németh László: „A magyar irodalomnak Petőfi a legnagyobb fénye.” Továbbá azt is: „…ha a múltjából menekülő magyarnak csak egy nevet szabadna magával vinnie, az nem lehetne más, mint a Petőfié.” Vigyük magunkkal hát a jövőbe is!
Persze, ha a végeredmény felől nézzük: 1848 forradalma gyönyörű kudarc. De az áldozati füstben mégis a parázs füstje szállt az ég felé, amely egy napra, két hétre, vagy másfél esztendőre, egészen a bukásig a világ magyar csodája lett. Jeget szakító, megolvasztó. Igazi tavasz. Amire mi és majdani utódaink is büszkék lehetünk. És ehhez kell hűnek lennünk, s leginkább a tanulságot, immár az új évezredben is megszívlelve Petőfi üzenetében, amely így suhog ki a Bizony mondom, hogy győz most a magyar című verséből:

Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar
Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?

Tegyük gyorsan hozzá, ehhez először önmagunk fölött kell győzedelmeskednünk. S tudjuk: bizony nem könnyebb, mint elleneinken!
Már öt esztendeje, még a múlt században, a forradalom és szabadságharc másfélszázadik évfordulójára írtam egy rövid verset, mely egyszerre kívánt szólni e szent nap és igazi hőse sorsának szétválaszthatlanságáról, fényük, legendájuk egymásra vetüléséről: úgy, hogy se az egyiket, se a másikat nem nevesítettem. Nekünk magyaroknak, éljünk bárhol is a világon, azt hiszem mégis érthető.

Valahol örökké

Valahol mindig eltűnik
valahol mindig megtalálják
valahol mindig temetik
valahol mindig exhumálják
és
örökké nekünk szegezik
örökké fényes ellenpélda
örökké rajtunk keresik
örökké mégis bennem él ma!


(Ünnepi megemlékezés Genfben, 2003. március 15-én)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez