Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Túristvándi emlékezés Molnár Mátyásra

Csak nagyon személyesen tudok szólni e helyütt s ezen szép ünnepi alkalommal arról a férfiúról, akinek nevében, (kicsit liturgikusan mondva) neve dicséretére és fölmutatására összesereglettünk életének egyik igen fontos valahai színterén, állomáshelyén. S akinek neve ezután a település iskoláját más iskoláktól megkülönbözteti. Mondhatni: kiemeli az általánosságból. Hogy aztán tanító és tanár, nemkülönben pedig mostani és eztán ide járó minden diák álljon majd helyt tisztességgel ezért a névért.
Mert csak így van értelme a névadásnak. Fölöttébb bölcs és igaz a mondás: miszerint a név kötelez, s teszem hozzá erős óhajtásként is, hogy így legyen! Hisz olyan emberről van szó, aki fiatalon, immár húsz esztendeje, alig 59 évesen költözött el ebből a földi világból, de eleven, s nagyon is egyszerű s ismételhetetlenül egyszeri emberi sorsa, példája: itt él közöttünk. Pontosabban az a föladatunk, hogy e példát bekarcoljuk azok szívébe és lelkébe is, akik nem ismerhették őt. Mi, akik igen: boldogok lehetünk.
A Nagyságos Fejdelem hűséges kuruc talpasainak vezére, a tarpai Esze Tamás; aztán a magyar irodalom olyan nagyjai, mint Kölcsey, Krúdy, Móricz vallják szülőföldjüknek és „szülötte földjüknek” is e varázsos tájat. S a táj: a szabolcsi-szatmári-beregi vagy még közelebbről, a tiszaháti joggal büszke fiaira. S nevüket közintézményei homlokára, a múló idő ellenében mindig büszkén föl is írta. Igy joggal tartja számon későbbi jeles fiait is: a mostanában igazságtalan egyoldalúsággal elhallgatott Váci Mihályt, vagy az én kortársaim, barátaim közül oly korán távozottakat, a ragyogó tehetségű, igazi rebellis költőt, Ratkó Józsefet; az egész nemzetet, (határainkon átnyúló bátor hangsúlyokkal) is tanító nagy hatású irodalmárt, irodalomtörténészt, Czine Mihályt; a mindig vihart kavaró, elsősorban korai, bátor szociográfiáiról elhíresült Végh Antalt, és a Vitkáról származó, életesen-realista prózát művelő Balázs Józsefet. Ők valamennyien, mondjuk ki végre a nevet, Molnár Mátyás elkötelezett hívei voltak, akiket – mások mellett – szívesen hívott irodalmi találkozókra. De ezek inkább már az 1957 utáni vajai évek történései. Most már valamennyien a nagy égi kávéházban múlatják az időt.
Jómagam a hatvanas évek végén, éppen Molnár Mátyás szíves kalauzolásával jutottam el először Túristvándiba, ahogy mondtuk: vízimalom-nézőbe. Szatmárcsekéről kanyarodtunk ide főiskolás barátaimmal, ahol az akkor bizony siralmas állapotban lévő nagyhírű kopjafás temetőről, pontosabban a temető védelmében egy néprajzi filmet készítendő végeztünk előzetes, terepfölmérő munkát. Persze oda is Mátyás bácsi készítette, „organizálta” az utat, hiszen tanítói pályafutását Szamárcsekén kezdte. Teljes odaadással támogatta a sokáig reménytelennek látszó ügyet, amely végülis eredményre vezetett: a temetőt bekerítették, s nem csúfították el betonból is kiönthető csónak alakú fejfákkal. Maradtak a leszurkozott „fűtül való fák”, a mesterien kifaragott ártéri tölgyek, az (A.B.F.R.A.) rövidítésű felirattal.
S akkor, hogy visszatérjek az első utamhoz, a legendás vízimalom után bekukkantottunk az iskolába is. Megtudtam, hogy csaknem tíz esztendőn át itt tanítottak kedves feleségével, Elluskával, s hogy innen kellett távozniuk, nem éppen saját akaratukból 1957-ben. Ahogy akkoriban mondták, vagy csak suttogták: a sajnálatos októberi események miatt. Holott a településhez, mint életrajzából is tudható, második, választott szülőföldjéhez hűséggel ragaszkodott. Hiszen tágabb családja is itt élt. Tehát kora ifjúságától ezer szállal ide kötődött Molnár Mátyás. Egy 1971-es keltezésű levelében írja, amikor vajai nagy népművelői-múzeumi korszakának járási vagy megyei irigyei a „szőnyeg szélére” próbálják állítani, idézem: „…hogy még nagyobbat üssenek rajtam, kimondták, hogy ’56-os múltam van, s itt van a bajok eredője.” (akkor leginkább a fiatal írók Kísérlet című országos folyóiratának megjelentetésében vállalt szerepe miatt zargatták, ami persze cenzurális okok miatt végülis nem jelent meg, hiába támogatták Váci Mihálytól, Juhász Ferenctől kezdve a legbefolyásosabb írók, költők!)
De az iskolából kijövet akkor nem erről beszéltünk, hanem szinte szószerint arról, amit Farkas József kedves néprajzos kollégája (Istenem, ő is elment az idén!) oly plasztikusan fölemleget az 1998-as kiadású Molnár Mátyás Emlékkönyvben. S ez a lelemény az első Molnár Mátyás-i nem szokványos pedagógusi tettek közé tartozott az ötvenes évek derekán. A jóbarátjaként is szeretett, fiatal Móricz-kutatótól, Czine Mihálytól kapta az ösztönzést, hogy a Túristvándiban még fellelhető Móricz-emlékek, relikviák, levelek nyomába eredjen. Sikerrel tette, hiszen kiderítette, hogy kicsoda is az istvándi Zsuzsika, akiről az író önéletrajzi regényében szól. De igazán meseszerű a föllelt Móricz levelek sorsa, ahogy írva vagyon Farkas József visszaemlékezésében: „… Matyi már ekkor is ott eredeti Móricz leveleket mutatott, amit maga szedett össze, megmentve az enyészettől. Szemünk akkor nyílt tágra, amikor leleményességét is bemutatta s elmagyarázta fortélyát. A Móricz levelet maga felírta a táblára szép kalligrafikus betűkkel, majd az iskola 10–15 legszebb és legjobb helyesírású tanulójával pontosan lemásoltatta. Az így keletkezett tanulói kézírással készült levélmásolat csomókat gondosan rögzítette és elküldte a különböző irodalmi szerkesztőségekbe, Móricz kutatóknak stb. (Ez volt az ötvenes évek magyar xeroxa!)”
De minderről a hajdani levélmásoló diákok mesélhetnének, s mesélhetnek majd Molnár Mátyás tanító úrról is, ha a maiak megkérdik őket iskolájuk névadójáról. Remélem így lesz. S nagyon remélem, hogy most többen itt vannak közülük és büszkék arra, hogy Molnár Mátyás keze alá jártak: hogy ő volt a tanítójuk.
Én csak vajai korszakát, az egyre inkább kiteljesedő közművelődési, ahogy ma mondanák: kultúraszervezői életművét ismerhettem valamennyire a hatvanas évek végétől. De Margócsy József főigazgató úr a nyolcvanas évek közepén írott rövid, tárgyilagos, ám nagyon szép emberi és baráti érzésekkel átszőtt pályarajza jól eligazíthat bennünket. A néhányszori személyes (vajai, szombathelyi és budapesti) találkozásunkon túl a rövidebb-hoszszabb gondosan írt leveleiből egy rendkívüli férfiú portréja bontakozott ki előttem. Ráadásul én ezt a vonzó példát egy meglehetősen példák nélküli, illúziótlan már-már cinikus korszakban kaptam. Igen, ettől a földönjáró s mégis nagyálmú, mindig a köz ügyében forgolódó embertől. Aki a fél országgal, a fél magyar irodalommal levelezésben állt.(Bizonyság rá az 1992-ben megjelent kiadvány: Válogatott levelek Molnár Mátyás hagyatékából)
Például levelezett Illyés Gyulával is, akit nagyon szeretett volna egy Rákóczi dráma megírására rávenni a hetvenes évek elején, nemsokkal azután, hogy Ferenczi Imrével nyomdába adták nagy gyűjtőmunkájuk eredményét: a szűkebb haza, Szatmár-Bereg oly gazdag Rákóczi-és kuruc néphagyományait felölelő mű kéziratát. Ez a súlyos, ma már ritka kincsnek számító alap-könyv 1972-ben látott napvilágot Vaján, Fordulj kedves lovam… címmel. Boldog vagyok, hogy akkor a Népművelés című lapban egy recenzióban hírt adhattam róla. Ennyi lehetett az én hálám, szerény visszaigazolásom… Molnár Mátyás barátságáért. Vaja, s a Vay Ádám Múzeum és annak országot behálózó baráti köre Molnár Mátyás lankadatlan szervező munkájának következtében valóban elhíresült. Meg fölkeltette a szokásos gyanakvást, az irigykedést. A históriaírás avatott művelői a honi Rákóczi-kutatás központjaként emlegették. A fiatal írók, képzőművészek, ha kiadási vagy kiállítási gondjuk volt (s az aztán volt akkoriban!) Molnár Mátyásban, mint a jó ügyek pártfogójában reménykedtek. Erről hallhattuk itt szép tolmácsolásban Mezey Katalin megrendítő, igaz versét, a Sirató-t, melyet Molnár Mátyás halálakor írt.
Illyés Gyula sajnos nem írt Rákóczi-drámát, de mintha Molnár Mátyásra is áttestálta volna „a legnagyobb bátorság a remény” gyönyörű és csakazértis napiparancsát. De még tovább folytatom a költővel, idei centenáriumán igazán megérdemli!, ha a Bátrabb igazságokért című verséből idézünk. Az idézett sorok, ismerve Molnár Mátyás megfutott pályáját, küzdelmeit, bizony az ő ars poeticáját is jelentik:

Nekem a könnyen megtámadható
igazság kell; a mindent kihívó
és megvető, az ellenség elé a jó
előőrs módjára kivágtató…

Mert az igazi, ideális magyar értelmiségi, mindig előőrs: egyszerre megtartó, értékeihez, hagyományaihoz ragaszkodó. De oly módon korszerűen és újszerűen is, hogy odaáll a könnyen megtámadható igazság mellé. S lámpás-ember is: fényt és reményt hordozó, mint amilyen Molnár Mátyás volt.
Bevallhatom, ha eddig nem derült volna ki: ő fiatalságom, eszmélődésem egyik legnagyobb ajándéka, aki szóban és leveleiben, tán Kölcsey földjének közelsége okán is mindig nagyon gyakorlatias Parainesis-eket fogalmazott meg. Valahogy így: Ha van benned elszánás, akarat, magabízó hit, akkor megteheted a fölöslegesnek vagy reménytelennek látszó lépéseidet is. Csak mindig tudd, kinek a nevében szolgálsz, hadakozol. Mert a feladat, a vállalás nagysága véd is, segít is – írta, mondta saját életének gazdag példatárából.
Hogy Túristvándi most egykori fiát, tanítóját, Molnár Mátyást iskolájának méltó névadójául mintegy visszafogadja, azt hiszem, hogy önmagát és a jövőt becsüli meg. Azt a jövendőt, amely ott csillog a tanévnyitóra összesereglett gyermekek szemében. S mindazokéban, akik itt lehettek ezen a szép, ünnepi alkalmon.
Köszönöm Molnár Mátyás jelenlévő népes családjának, mindenekelőtt Sándor fiának, aki Vaján, a Vay Ádám Múzeum élén apja művének folytatója, hogy ezt az emlékező, emlékidéző néhány percet reám bízták.


Elhangzott az iskola tanévnyitó és névadó ünnepségén, 2002. augusztus 31-én.

(Magyar Napló, 2003. január)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez