Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Papírzászló"

Most ezen idilli pillanatok után egy percre még ott lehettünk, még benne lehetünk a forradalom mámorában, amelyre alig egy esztendő elteltével máris a bukás leselkedett – sunyin és galádul; de legfőképpen mégis: a szabadságot bármikor elsöpörni kész túlerő. A belső árulás, valamint a külső túlerő, kis népekre mindig a maga „üdvét”, a belenyugvó bénultságot és a „történelmi determináció” fertőző szentenciáit hozta.
És akkor odafordulunk a 26 és fél éves Petőfihez, aki éppen, ellenkezőleg!… és csöndben, de azért hallhatóan megkérdezzük: „Hogy is van ez, Sándor? Körülnéztünk és éppen elandalognánk a fátumos történelmünktől meg a tele gyomortól; elandalodnánk az édes semmittevésben; amikor többnyire tele a száj homokkal, vagy torokból visszagyömöszölt hanggal, a fül tele csönddel…
Hogy is van ez? Okunk van arra, hogy Petőfi halálára, ama utolsó percekre, pillanatokra gondoljunk, s azokat idézzük, Adyt, Illyést, Féját és Szilágyi Domokost, akik minderről, lelkiismeretünk ébresztése végett, sorokat róttak: versben és prózában. A mai műsor tengelyében ez a felidézés, és ez a mementó áll. Petőfi halála – ott Segesvár alatt, Fehérgyegyházán. Petőfi halála – úgy, ahogy tudni véljük. És nyughelye is ott, bár semmi bizonyosság rá. Valahol a Földanya halált is szülő és nem felejtő méhében. Megrendültségünk lehet nagy emiatt is, és a mindenkori nevesek és névtelenek jelöletlen sírja miatt is, akik életüket adták a szabadságért.
Tehát: ott vagyunk a csatamezőn, a véráztatta réten, a stáció végső állomásánál. De tudunk-e mindent arról, aki még fut, talán menekül is, de szembefordul az üldözőkkel?
Semmit sem tudunk, mint ahogy a pikát szakszerűen használó kozák sem. Aki csak kíméletlenül ölt. Ez lett a nagyszerű halál, a méltó halál, a botrányos halál. Bár rezeghet bennünk ama ifjú jövendölésének megáhított, fényes beteljesülése. „Ott essem el én a harc mezején”. Hát rezegjen és fájjon!
S a körülményekben mennyi törpeség, kisszerűség! Mi minden villanhatott át agyán, amikor megállt és szembefordult: „Hát, szemből halál!” – mondhatta így, hogy halljuk ma is, látjuk szívünk és szemünk előtt leperegni a sohasem homályosulható kópiát. Mert a szavak, írók, költők szavai megidézik Őt, s ebből állít elénk egy szépívű gondolatsort a Belvárosi Önképző Kör, melynek tagjai vállalják együtt és külön-külön is, hogy: „tett a szó, ó tett, igen, / csak orra bukik macskaköveken / s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat / buktatja orra jobb egek alatt.” – legalábbis így remélik, szólván Szilágyi Domokossal. S vallják azt is, hogy a leírt szó „felhangosítása” szolgálat és méltó alkotás. A kör 1974-ben induló, hol rendszeresen, hol csak búvópatakként létező történetének legjobb hagyományait kívánják folytatni, amikor kitűnő szerzők, igényes gondolataihoz szegődnek alkotótársul, hogy személyiségükkel, hangsúlyaikkal hozzánk szóljanak. E törekvés azért is üdvözlendő és aktuális, mert a korábbi évek szürkécske, mostanában meg elrockosított, márciusi monstre-emlékezések idejében, vágyunk a tiszta, és határozott hangok után.


Elhangzott a „BÖK” 1986. március 17-én tartott előadása előtt a Belvárosi Művelődési Házban.



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez