Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

"Kinek dicshírét a halandóságnak köde el nem éri"

BERZSENYI DÁNIELRŐL SZÜLETÉSÉNEK 224. ÉVFORDULÓJÁN

A sok kőbe véshető szép megállapítás között, melyeket mai, eleven poétáknak és literátus uraknak ismerniük kötelesség, leginkább a kortársi nagy mecénás Gróf Festetics Görgyére figyelmeztem az elmúlt hétvégén, Keszthelyen. Ő jósolta és röptette föl legfőbb helikoni pártfogoltjáról Berzsenyiről egy hosszabban indázó levél-mondat zárásaként, miszerint: „…dicshírét a halandóságnak köde el nem éri.”
Szembesülni Berzsenyivel és beleszédülni Berzsenyibe. Föladat és program lehetne, s nem évfordulós, májusi szép születésnapos, hanem állandó nyugalmas olvasgatás, okulás, idézés, éltetés. S itt e gyönyörű vasi szülőhelyen, s nem az általa emberi végállomásnak, számkivetése helyének nevezett somogyországi Niklán. Ott neveztetik majd, saját kérésére, ahogy ismeretes, niklai remetének, somogyi Diogenesnek.
Nekem ez alkalom még külön is szép és fölemelő: szülőföldsimogatás. Hiszen átnyúlva és átsajogva a vasi hegyhát déli, mármár Zalába lejtő csücskéből a Kemenesaljára, ahonnan az eligazító két olümposzi csúcsot mindig a Ság és Somló kéken füstölgő vitorlahegye jelezte. Ott születtek és éltek a Berzsenyik, a Dukai Takácsok, a csöngei Weöresek, a kiscelli Géfinek, a dömölki Kisek, és odébb a Somló tövében az iszkázi Nagyok. S még odébb a betyárokat rejtő Bakony, amely a költő nagy búcsúzkodó versében elrejti a szülőföld képét is: a Ság sötétlő tetejét, a kékellő halmokat s gyönyörű vidékeket. Valóban idilli táj: görög és római istenekkel és múzsákkal benépesíthető, tehát poétai könnyet érdemel, ha harmóniára vágyó lelkünket és testi valónkat kiszaggatják onnan.
Visszatérni hát! (Jeles, meghívó barátom, Ambrus Lajos uram, valami „rettentő orációt” emlegetett berzsenyisen harmonikus, szűkszavú levelezőlapján.) A rettentés, az mondjuk sikerült is, az oráció azonban úgy, biztosan azonmód elmarad. Közbevetés. Bátor nem voltam anno sem, inkább csak: nem mertem félni. Ó, szép bájos, hetvenes-nyolcvanas évek, „kisnapóleonos”, puhának keresztelt diktatúrák, amikor én a felkölt nemességet, vagy zúgolódó közértelmiséget bizony nem, vagy csak elvétve láttam. Most azonban szabadságtól vagy inkább a szabadságbozótosban orcát cserélőktől, nagy leplezőktől se rettenjünk, biztat a 224 éve született nemes gazda, Berzsenyi.
Mondani róla valamit úgy, hogy mindent tudni (a megrostálás, a magunkba nézés igényével is), amit már mondottak elődeink: jót, bölcset és persze értetlenül gyalázatosat is. És persze a kortársi megbocsáthatatlan balfogás pengéjét (mely Csokonait még mélyebben szúrta) nem feledve, vagy úgy változtatva át az időben nemzeti imádságunk, fohászunk költőjére az általam kirótt ifjúkori penitenciát: Szánd meg, Isten a magyart… s még külön nyomatékkal Kölcseyt!
De a pörös felek nyugosznak 1838 után már békében. Elgondolom, hogy az előre ment széphalmi Mester meg ott is főangyali irodalomszervezőként égi széket tol alájuk, s kajánul feltárja titkát, hogy Berzsenyi elporoltatásához bizony így-úgy fogásokat ajánlott az ifjú Kölcseynek. És Berzsenyi csak dörmögő legyintés közben cirógatja meg a nyekergő jambizálást és szonettezést. A majd tíz esztendeig készült teoretikusi nagy művéből, a Poétai Harmonistika-ból idézvén az idevágó Jean Paul-t saját fordításban, akadémiai székfoglalója lapalji jegyzéséből imígyen: „Akinek most egyáltalán nincs mondanivalója, azt egy szonettben csilingelteti és táncoltatja, mint az ügyes kocsmárosok, akiknek eladó poshadt sörük van, tehát táncot rendelnek hozzá…”
Bizony, mondanánk, némi megszorításokkal és enyhülettel: így van. Onnantól nézve Berzsenyire rábólint egy századdal később Ady is. De a költői gyakorlat felől Füst Milán is. S a magyar verskarakter, a „nemzeti húrhang” értésében mások (Merényi Oszkár, Barta János, Keresztury Dezső, Orosz László és Ágh István) mellett és mindenek fölött Németh László tesz majd máig érvényes poétikai észrevételeket a maga utánozhatatlanul pontos, láttató metaforikus nyelvén. Elhelyezte Berzsenyit a nemzetféltés és közösségével való teljes egybeforrás dolgában Balassi és Zrínyi oldalán. Az európai költészetben csak Hölderlinnel lépteti párban s egy ütemre az igazi magaslati pontokon, ami elsősorban a költői én kivetülésének antik, már-már papi felfogását jelenti. „Így kapta meg hazájául a magasságot, s így nőtte őt körbe a bozót kortársai felé. Oda ért fel, ahol a kor már megszűnik, s korában nem egészen alaptalanul, korától elmaradt, elsüllyedt léleknek látszott” – mondja Németh László.
A kor és lélek, kiáltanánk föl. Pedig ez a két szó a magyar költészetben talán senkinél sincs úgy egymásra kopírozódva, egymásba égve, mint Berzsenyinél.
1800-ban, éppen kétszáz éve verset ír az elzúgó századhoz, a Tizennyolcadikhoz. Figyeljünk csak a fiatal, alig 24 éves poétára, aki itt e táj égboltozatjára néz föl, s aztán féltőn körbe – nemzetére:

Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk
Bámult korunknak, századok Istene!
Buzgó örömmel feltekintek,
S titkaidat huraim csodálják.

Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idők folyamit vezérlvén.

A század magyarságot megtartó, hősi és erényes mozdulatait sorolván így rekeszti be a verset, mintegy a századot is kulcsra zárja s ezen a kulcslyukon betekintet a jövendőbe. S a lélekkel párba állítja a reménykedést. Csak kérdem: tudunk-e, merünk-e így szólni mi a huszadikhoz, ehhez a rettenetes századhoz? S van-e érdemes szavunk rá, amikor már a lemorzsolt ezer esztendőről kellene büszkén és méltósággal, ha tetszik: ódázva és nem mélázva szólanunk?

Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Eldődeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd: mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsőség.

Középiskolás koromban memoriterként jónehány verset megtanultattak velem a bencés atyák. Szent Márton hegyén néhai Sulyok Efrém tanár úrnak a mindenkori nyerő költőtriásza, (hokiban mondanánk így: első sora), mint valami csonka rímképlet a B–A–B volt. Azaz Berzsenyi, Arany és Babits. Nem több, csak három költő.
Megtanulni legnehezebben Berzsenyit lehetett. Azokat az időmértékes versmondatokat, melyek Németh László szerint nem is mondatok, hanem inkább „kész, kivésett szólamok mozaikjai, remekbe öntött szóreliefek összeillesztett” darabjai voltak. Ha visszagondolok – bár a memoriter már igencsak akadozna –, ezek közé tartozott fővesztés és biztosan beígért érettségi szekunda terhe mellett A közelítő tél, a Búcsúzás Kemenes-aljától, az Osztályrészem, s A magyarokhoz rövidebb változata. (Erről még később szót ejtünk.)
De mindeniknél jobban kellett fújni a Fohászkodást. (A szigorúan mellérendelt s a vele együtt tárgyalt Életfilozófiából csak az utolsó három versszakot.) A tanár úr talán papi-szerzetesi mivoltát is domborítani akarta ezzel a hatalmas, ha nem a legnagyobb és legtökéletesebb magyar istenes vers-confessióval. S bizony a Szent Márton hegyét Pannonhalmára újitó-keresztelő, annak vendégszeretetét hétszámra élvező Kazinczynak nem bocsátotta meg, hogy pont e verset javasolta kihagyásra.
De Berzsenyi önérzettel és hatalmas lélekkel mondta tovább a ráhagyatkozás nagy, sodró példamondatait. A hitben való megnyugvás, az óhajtva sejtés, létével is világító teremtő Isten fölülmúlhatatlanságát.
Igen, a lélek! Az egyesé és a köz lelkülete. A kor-függő és a független, amint találkoznak. Csak úgy általugorva egy-két századot.
Erről szólnék még röviden. Mondandóm elején már emlegettem Keszthelyt, s a helikoni versenyek, és annyi más nemes dolog létrehozóját, bőkezű mecénását Gróf Festetics Györgyöt. Idéztem jóslatos szavait Berzsenyiről.
És társa is akad ebben, aki ugyan nem szakmabeli, de (vagy csak) a legnagyobb magyar: Széchenyi István. S épp a legjobbkor! Megint idéznünk kell Németh Lászlót: „Ha Berzsenyit a Kölcsey-bírálat el nem temette, azt megint beavatatlanoknak, elsősorban Széchenyinek köszönhetjük.” De mit mond maga Széchenyi 1828-ban egy Fiuméból küldött levélben? „Mennél többet olvasom Berzsenyi költeményeit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, hogy oly kevesen olvasnak magyarul… És Berzsenyi sem ír többé! Egy ilyen tehetség! Mert megkeseredett és senki sem ismeri el érdemeit.” S még hozzáteszi, nyilván magát is ide gondolja a megvert nagy költő mellé: „Erény tanúk nélkül az az emberben a legfenségesebb dolog.”
Látjuk, a legnagyobb magyar igazi lélekre vallóan tanúskodik, mint ahogy majd Berzsenyi is megteszi ezt. Széchenyit, a később kétes hírre vergődő Gróf Mailáth Jánoshoz írt ódájában a diadal fiaként énekli, s ajánlja az utána jövők figyelmébe. A Hitel-fóliánsai pedig megtelnek Berzsenyi citátumokkal, s nem homályosítja el ezt a figyelmet meg a sorszerű kölcsönérzületet és becsülést az sem, ha később felhősödik köztük az ég. Itt is Berzsenyit látom – görög harmóniáitól vezéreltetve – távlatosabbnak, hiszen ő a hasznos és a szép egyesítésére törekszik, ő a poéta, a bölcseletben konokul megmártózó tudós. Míg az ifjabb Széchenyi a praktikus angolok gyors útján akarja behozni a honi lemaradásunkat.
De vissza-vissza a Helikonhoz. A maihoz, az újkorihoz, amikor diákok napokon át nemes vetélkedésben éltetik Festetics György és Berzsenyi eszméit. Éltetik emléküket. Egy hete volt éppen, s nem először az elmúlt évtizedben, amikoris vagy háromezer Pannóniából összesereglett középiskolás diák Kodály tanár úr ugyancsak halhatatlan dallamára, – ott a Balaton Múzeum lépcsein karéjosan összepréselődve, délutáni összpróbák után belevág A magyarokhoz végsőkig csiszolt, rövidebb változatába. Ott a fáklyákkal megvilágított fiatal arcok, ahogy a leszálló estben kánonban éneklették Kodályt. Úgy mintha Berzsenyi másik, hosszabb vers-változatát is meg akarták volna cáfolni, ők, az éneklők, de mind akik éneklik Berzsenyi nyelvén, – bárhol a világon! – a Forr a világ-ot.
A pusztulást megállítva, a romlásnak indult, hajdan erős magyarok helyére lépve. Mintha hallanám, hogy most 2000-ben mégsem „Rút sybarita váz” a magyar. És mintha azt énekelnék, hogy nem tépte le fényes nemzeti bélyegét, és nyelvét nem únta meg, s a nemzet őrlelke él: nincs eltapodva. A csillanó szemek és átszellemült tiszta arcok valósággal lobogtak a fáklyafénnyel is versenyre kelve: úgy süvítették ki a torkok Kodály dallamára Berzsenyit. A költő Berzsenyi, mert teljesen az övék volt, igazi millenniumi örökségként, ahogy visszatért a kórus kánoni dörgő, egymásba fogódzó hullámzásán.
S a miénk is, amikor már a következő század kapujára függesztjük az innen vett halhatatlan és bátorító gondolatot.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély;
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.


(Egyházashetyén, 2000. május 6-án)

(Magyar Nemzet, 2000. május 13.)



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez