Prózakötetek - Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet )

ZöldErvin - Tübingenből

Ültem a 22-es buszon, és a gyér megvilágításban egy Népsport fölé hajoltam. Ilyenkor, október közepe tá­ján, este negyed tízkor már mindenkinek jut ülőhely, nincsenek mázsás hátizsákkal ricsajozó turisták. Csend van, béke van. Csak a motor köhécsel fölfelé az emelkedőn. És gyér a világítás; a szemem majd­nem kiesik az erőlködéstől: az újság második oldalán, a Területi Bajnokság Bakony-csoportjában gólarányt számolgatok. Hajszálnyira azonos az egykor szebb napokat látott Fűzfő, és a meglepetésekre is kész, ha­zai pályán pedig verhetetlennek látszó Répcelak gól­különbsége. Csak a több rúgott gól dönt - pillanat­nyilag - a Fűzfő javára. Majd robbant a szénsavgyár - gondolom. De ez még viccnek is rossz, jól emlék­szünk a jó néhány évvel ezelőtti robbanásra, amikor a gyár fele levegőbe repült, a félország meg patronok híján klóros vizet ivott - és halottak is maradtak a csatatérhez hasonlító gyárudvaron. Ha mondjuk a Fűzfő "robbant", akkor meg végképp bealkonyult a Balcsinak, a környezetvédők kivándorolnak, és a Ti­ticaca-tóról írnak vészjósló prognózisokat. De bíz­zunk abban, hogy a két robbanásveszélyes üzem ki­tűnő futballistái a zöld gyepen kísérlik meg a feljutást a Nemzeti Bajnokság második vonalába. Így töpreng­tem és némiképp keseregtem a Csoma (Csomaja) gyászos szereplésen, amikor a fölfelé erőlködő busz meglehetősen drasztikusan fékezett. Fejem legalább hetven fokot előre billent, majd a fizika törvényeinek engedelmeskedve visszafelé is megtette ezt az utat, sőt a lendület gyönyörétől még hátrább bukott, mint aki egy jókora ütést visz magával emlékbe. Egy ha­talmas hangszertok nyomult fel az átkozottul szűk aj­tón. A tokhoz egy törékeny, hosszú hajú leányzó tar­tozott, akin látszott, hogy alaposan kimelegedett a fu­tástól, s épp végszóra dobbantott a megállóban. Gon­dolható, milyen imát mormolt a hazafelé vágtató so­főr, amikor fékeznie kellett a kóbor utas miatt. Egy pillanatra kifelé pillantottam, hogy a történtek helyszínelését elvégezzem. A lágy döccenésekből és a szokottnál nagyobb kinti fénycsóvákból arra következ­tettem, hogy a Villamosok Éji Menedékhelyénél já­runk. (Ezt korábban egy kiérdemesült kalauznőtől hallottam, s mindig vágytam, hogy leírhassam - most megadatott az alkalom.) Tehát a REMIZ-nél. Itt szállt fel a hosszú hajú lány, de arcát még nem tudtam szemügyre venni, mert irtóztató gyorsasággal el kez­dett rohanni a busz hátsó vége felé. Ő is csak a fizika törvényének engedelmeskedett - mint a vad fékezés­nél az én szegény fejem! -, ugyanis a pilóta a vak­merőbb FORMA l-es nagyágyúkat utánozta: kilőtt a néptelen úton, s a lány alól egyszerűen kihúzták a sző­nyeget, ezért rohant hátrafelé, felém, de akkor is óva­tosan tartva az aránytalanul nagy hangszertokot. Az utasok figyelték az elzúgó lányt, aztán megnyugodtak. Aludtak tovább, mert láthatták, hogy a busz vége szilárd, ott megáll a lány és a nagy fekete doboz is. Így történt. A hosszú hajú hölgyet és talányos hangszertartóját nem zavarta a kényszerű futás, határozott léptekkel megkereste az egyetlen üres helyet: mellettem. Ez akkor történt, amikor feladva a meddő gól­arányszámítást, az újság hátsó oldalán Korcsnoj lélek­tani hadviseléséről akartam valami zseniális kifejtést olvasni. Megzavart csöppet, hogy az óriási hangszer­tok közénk került, így a hölgy arcából még mindig nem láttam semmit, nem beszélve arról, hogy bal felől elég forradalmi hévvel oldalamba nyomult a szörnyű monstrum. Próbáltam odébb húzódni, és ezt olyan félreérthetetlen rosszallással és nyögdécseléssei tet­tem, hogy az ifjú hölgy értett belőle: a tokot, mintha csak tíz deka lenne, lágy mozdulattal kiemelte közü­lünk, és maga mellé, a busz olajos padlójára helyezte. Láthatta, hogy megnyugszom ettől az akciótól, és kedves kíváncsisággal nézek a gumipadlón heverő fe­keteségre, mint egy jókora kutyára, amelyikről a gaz­di már levette a szájkosarat. "Nem harap, nem mar a vesédbe" - pillantott rám. Kimondottan átszellemült, zenészarcot véltem felfedezni az itt-ott gondo­san megdolgozott, ilyen-olyan krémek alól is izgatóan egyedinek tűnő arcból. Szóval, nem volt tucatarc: ha­tározottan különös elrendezésben, szögben és ívben helyezkedett el mindaz, amire figyelmünk tapad: te­hát a két szem, az egy orr, és az egy száj. Ezt azért mondom, mert ahogy néztem a lányt, nem csodálkoz­tam volna, ha három orra és két szája van, és még mondjuk, az egyik füle is ott pirul a homlokán. Ezt azért is tudtam rögtön elképzelni, mert hosszú hajától a feltehetőleg elvöröslő fülek nem látszottak, és én szerettem volna valami illendőt súgni ennek a hatal­mas hangszertokkal rendelkező ifjú hölgynek. A La­banc utcánál járhattunk, amikor egy szép kötésű könyvet vett elő, és felnyitotta valahol a közepén, ahol egy ismeretlen várost (kanyargó folyó, háttérben magas hegyek) megörökítő képeslap volt az alkalmi könyvjelző. Láttam a méla megvetését, ahogy átpil­lantott a kezemben zizegő Sportra. Gyorsan a sem­mitmondó sakk-kommentár végére értem, és szinte élvezkedve a helyzetemben - hogy a legkitűnőbb saj­tóterméket böngészem -, elkezdtem a leányzó légzésterébe férkőzni; újra lapozgattam az újságot, és az érdekesebb címeknél és képeknél az orra alá csúsztattam és figyeltem a hatást: Beloberk Éva (kedvenc gazella mozgású kosarasom) kosárra dob, így bünteti régi csapatát; Fradi-Lajosmizsei Dózsa (edzőmérkőzésen 13:2), a nézőszám több, mint a legutóbbi Volán-Csepel meccsen; Siska Xénia gátak és szorgalmas gát­lók között; Meglepetés az Izvesztyija Kupa nyitómér­kőzésén: Csehszlovákia-Szovjetúnió 4:3. Láttam, hogy azt olvassa, amit szerettem volna, de teljesen szenvtelenül, egy csöppet sem hozza izgalomba a Fradi 13 gólja, sem Beloberk, ahogy finom eleganciával, tempóból elengedi a labdát. Amikor ezt a nyilvánvaló incidenst végrehajtottam, egy csöppet megnyugodott a lelkem: az ember nem él hiába, az önérzetén esett csorbát, ha alpári eszközökkel is, de kiköszörüli. Úgy láttam, hogy most az ő lépése következik, mert közelebb húzódott hozzám és a fény felé emelte a ki­nyitott könyvet, amelyben (számomra tökéletesen kí­naiul) olvasható volt rengeteg zenei kifejezés; a főbb fejezetcímekből csupán a tonika szó rémlett valahon­nan. A lány is látta, hogy dolgoztatom a szemem, de főleg az agyamat, ezért fordított, ahol egy fehér lapra fekete filctollal ez volt fölvésve: "Pálmát ne szánjatok cserépedénybe!" - hosszasan nézte ő is a szöveget, mint aki mereng, hogy ki is tette ezt a köny­vébe, és főleg azon: kitől ez a szép idézet. Én is töp­rengtem, mert valahonnan "ismerősnek" tűnt a mondás, aztán az ablakra ragasztott felvételi hirdetésre tapadt a tekintetem, ahol ezt olvastam: "Gyertek fiata­lok a BKV-hoz, kiemelt fizetés, munkaruha és egyéb kedvezmények!" És ekkor a lány véletlenül meglökött a könyökével, ettől zavart lett, én meg, mint aki foly­tatást vár, megkérdeztem:

- Te írtad?

- Nem. Még Hölderlin, talán ... Tübingenben, ahonnan ez a képeslap való. - És előhalászta a könyvből Tübingen látképét. Meglepett, hogy milyen szép hang­ja, egészen mély hangja van ennek a törékeny lánynak, és főleg az, hogy válaszolt. Azt már nem mertem meg­kérdezni, hogy ki az a Hölderlin nevű fószer, aki leírta a virágcserépre és a pálmára vonatkozó nézeteit. Nyilván valami költő, azoknak van mindig bajuk a cserépnagysággal. Pedig ha tudná ez a Hölderlin, hogy a Fény utcai piacon mekkora cserepeket lehet vásárolni, mind­járt nem elégedetlenkedne! Ezt azért tudom, mert a feleségem igazi szakértő, időnként harang nagyságú virágcserepekkel toppan be, meg egy mázsányi fekete­földdel. Természetesen a taxis még cserepes felárat is számol, szóval mondhatom, torkig vagyok az egésszel! Ha nem volnék annyira pacifista, hát legszívesebben eme "harangokból" ágyút öntenék Gábor Áronnak, és ezzel is fel lenne virágozva a lakás. Ajaj – még énekel­nék is hozzá!

- Aha, szóval Hölderlin? - de nem is annyira kérdőn, hanem inkább megnyugvással fordultam a lány felé. Mint akinek szintén a szája szögletében volt már a meg­fejtés, de aztán udvariasan átengedte. Passz! A felfutó balhátvéd mindenkor kockáztathat, de egy Hölderlin­ben nem érdemes tévedni. Olyan nyugodt lettem, mint­ha egy zsák Elenium keringene bennem.

Akárki is ez a ZöldErvin, nem vagyok róla valami nagy véleménnyel! Csak a pálmák és a cserepek érdeklik! Engem egyre jobban a hosszú hajú hölgy, állapítottam meg magamban. A Vízműveknél egy testes, ősz hajú, világos öltönyt és fekete nyakkendőt viselő férfiú szállt le. Hatalmas aktatáskája lavinaként zúdult utána. Feltűnt a pofa gondterhelt, némileg bűntudatos képe, mint aki fontos ügyekben forgolódik, de szívesebben üldögélne otthon egész nap, s akkor nincs frusztrációs élmény, sem bűntudat. Innen a busz érezhetően könnyebben gurult fölfelé. A Campingnél egy lélek se szállt le: végérvényesen itt az ősz, gondolhatta egy-két felsóhajtó utas. S ekkor az egyik lágyabb kanyar után a lány mellett levő hangszertok, felrúgva minden prüdériát, szabályosan feltárulkozott; kattant valami zár, sza­kadt valami szerkentyű, és kinyílt a szokatlan színház: három szál ismeretlen virág - fekete-sárga császári szí­nekben pompázva - csúszott az olajos padlóra. Külön­ben teljesen üres volt a buja, bársonybélésű tok. A lány halk sikkantását, a busz köhécselő-krákogó basszusától valószinűleg csak én hallottam. Láttam, fölemelkedve, hogy először a szétcsúszó növényzet után kap, és csak utána próbálja a szétnyíló tokot az útból beljebb kényszeríteni. Bosszanthatta, hogy mindezt látom - akaratla­nul is, no meg az eddigi arcátlanságokat mégcsak foko­zandó - szinte fölegyenesedek ültömből, és túlordítom a motorzúgást:

- Kisasszony, gyönyörű virágai vannak! Ezek ám az ég angyalainak a föltámadásra hívó harsonái! És mi­lyen frissek, mintha csak most nőttek volna abban a bársonyos tokban! - éreztem, hogy az intonációt ennyi­vel be is érhetem, mert a lány őrült zavarában már csaknem a sírással küszködött, és a hosszúra nőtt feke­te-sárga növényzetet, amely csak első felületes benyo­másom szerint látszott virágnak, próbálta visszaterelni a bányaként tátongó óriás dobozba. Ilyen növényt még soha sem láttam, de ilyen gyönyörű bársonyú hang­szertokot sem! Sikerülhetett a művelet, mert a lány fö­legyenesedett, valósággal kihúzta magát. Haját a felém eső arcoldalról, amely eddig inkább harcvonalnak szá­mított, lazán föllebbentette, hátra csapta s hozzám for­dult:

- Ugye, nem látott semmit?! És ha mégis így lenne, akkor a kedvemért elfelejti! - szárnyalt az altból induló hang egyre magasabbra.

- Igy lesz! Semmit se láttam, de mindenre emlékezni fogok - hadartam. - Álmomban is ezek a kimondhatat­lanul furcsa ...

Lassított ismét a különben már régóta csigalassúsággal vánszorgó busz; legalább egy tucat kiskatona erő­sen kapatos állapotban imbolygott, hangosan énekel­getett a megállóban. Feltornázták magukat egy rövid időre, úgyis hamarosan leszédülnek a laktanyánál. A leányzó láthatóan rosszul viselte, hogy a buszban fogy a levegő, és több szempár részeg fényben ragyog rá, sőt némelyik még kihívóan fixírozza is. Szép csendesen ki­nyújtotta bal karját és átölelte a fekete hangszertokot, jobb kezével meg hármat koppintott a térdemen, mint­ha a reflexeimre lenne kíváncsi. Ha ez nem jel, akkor semmi sem! A zeneelméleti vagy afféle könyv vissza­vándorolt a helyes kis táskába. Azonnal átláttam a helyzetet, hogy leszállási kísérlet történik hamarosan. Valóban a lány szélsebesen fölkelt és a hangszertokkal elindult az első ajtó felé. Én is kijjebb csúsztam, és tátot­tam a szám, mert elővette a felszállásnál gondosan ke­zeIt, lyukasztott buszjegyet, szemeit körbehordozta, és a közönség szapora pillogásától övezve a használt, de még a végállomásig használható jegyet a lyukasztóba csúsztatta. Aztán jelzett, és nyugodtan várakozott. Örömmel nyugtáztam, hogy egy bölcs és humánus szokás startjának szemtanúja vagyok. Csak azt nem értettem, miért száll le itt a lány ezzel a félelmetes nagyságú és különös tartalmú hangszertokkal? Itt a Ságvári-ligetnél, ahol valóban leszállt a teljesen néptelen megállóban. Még láttam, ahogy tanácstalanul álldogál, majd elindul a murvával felszórt úton az Úttörővasút felé. Arra gondoltam (ha éjszaka is járnának a szerelvé­nyek), biztos egy kis utazgatásra határozta el magát, és kegyeleti célból meghatározott helyen kidobja a fekete-sárga, ritka szép növényeket (esetleg mégis virágokat). De mintha csak sejtettem volna: éjszaka alszanak az úttörők is. Ezt egy hét múlva tudtam meg a bűnöző képű nyomozótiszttől, akinek elmondtam, mit is tapasztaltam akkor este.

Mert a lány eltűnt. Nevét se írták ki az újságokba, csak azt, hogy nagyon keresik, és különös ismertetőjele az az általam is megcsodált és furcsának tartott hangszertok. Elmondtam, hogy milyen virágokat rejtegetett magában a bársonyos doboz, s milyen zavart volt a hölgy, amikor ez kiderült. A bal térdem kihívó megko­pogtatásáról hallgattam. Nem akartam a lányt fölösleges kérdések elé állítani, ha mégis előkerülne. Persze erre semmi esélyt nem láttam, akár fogadást is köthettem volna a bizalmatlanságomba fogadott bűnüldöző Szerv képviselőjével. Mert úgy láttam, hogy szokott ilyen fogadásokat kötni, de a szeme állása nem sok jót ígért. Egy meglehetősen rosszhírű presszóban, közel a csodálatos szépségű krisztinavárosi templomhoz, kér­dezgetett a lányról. Vendége voltam - a Szerv vendége egy kávéra, s kis unszolásra később a konyakot is elfogadtam. Magam is abban a reményben ültem le eb­ben a környezetben, hogy hátha itt!, több hasznosítható momentum jut eszembe, ami talán a lány nyomára ve­zet. Sokadszorra futottam neki a szinte időtlen történetnek, amikor egy váratlan közbekérdezéstől elkez­dett bennem nyüszíteni valami; föltámadt a gyanú, mi­vel egyedül én jelentkeztem önként, én meséltem el ezt a történetet, ami most itt fekszik az asztalon, mint egy irodalmi alkotás, és a szúrós szemű, tévedhetetlen szer­kesztő közbekérdez:

- És ugye, ön is leszállt, mert borzasztóan izgató, hosszú combú és látszólag tanácstalan elvtársnőről volt szó eddig? - Mit mondhattam erre a fortélyos rendőri­rodalmi fordulatra, amely az elvi meggyőzés minden válfajától több mérföldnyi távolságra esett.

- Hogyne - így volt pontosan! Képzeletben leszáll­tam. A buszon történtek után csakis ezt tehettem. Leszáll­tam, átöleltem a lányt, és indultunk a murvával felszórt úton ... És a busz robogott velem tovább. Most már tu­dom: hiba volt nem leszállnom, mert akkor tán még most is azzal a lánnyal vagyok és nem mesélek magának.

- Ebben maradunk! - válaszolta nevetve. - Jó éjt!

"Ismét megérkeztünk Leverkühn bácsi háza elé, és Adrian kinyitotta a kaput." Akkor éreztem, hogy en­gem a hatóság szépen átejt, műveltnek satírozza magát: úgy tesz, mintha ő volna dr. Phil. Serenus Zeitblom, aki nem az én Népsportomból startol. De mit szőrözünk ezzel, nyugtattam magam az elvetemült gyilkosok mo­dorában. Járjuk végig az utat!

És elképzeltem a nőt, a lányt, a kisasszonyt, az anyá­mat, a feleségemet, a lányomat, az összes törvénytelen gyerekemet és törvényes szeretőmet feldarabolva egy BKV busz lüktető gyomrában: a hangszertok bárso­nyán egy akó sós vér. Mert aki ért, s ön ért paruszki, szóval mondhatnók úgy is: szmertyelno rányen, tehát vé­ge a dalnak: halálos sebet kapott, mint Puskin ama pár­bajban. Lehajtottam a fejem, két kezembe vettem szinte, és szerettem volna legurítani Nagykovácsi felé. Mert menthetetlennek látszott a helyzetem! Az önkéntes száműzetés valamit segített volna, éppen ezt latolgattam, amikor az újságok szerint előkerült a lány, és egy haja szála se őszült meg. "Pedig nagy történetei akadtak" tolmácsolta őszinte elismerését a Szerv. Hátborzon­gató, félelmetes történetei, míg előkerült!

Nekem csak ezután meséli el. Ma bejön ide a klinikára és meglátogat. Már egy hete erre a találkozásra készülünk, tréningezünk az orvosommal. S ha jól megy minden, szépen végig haladunk az ő történetén melyet természetesen majd továbbmesélek! -, akkor két ápoló behozza a fekete hangszertokot, az ágyam mellé állnak, s én belenézek a bársony szívébe. Aztán belefekszem. A fekete-sárga virágok mellett még bőven elférek. Csapódnak az ajtók, ereszkedik lefelé a lift. Könnyedén cipel a lány. Megáll valahol, pénzt csörget, aztán egy friss Népsportot csúsztat a tokba. lplál és elvisz. Ő az egyik alördög lánya. Most hatá­rozottan lóbál a város forgatagában, aztán egy buszra száll velem. Valakikkel beszél, akik biztatják, tegyen csak úgy, ahogy akkor volt, akkor este, amikor fölszállt és mellém ült. Amolyan helyszínelés. Kiszólok, kisuttogok a tokból, hogy nem jó az egész, most úgy érzem, ebben a bársonyos sötétben délelőtt lehet, s nem este negyed 10, nem ugyanaz a buszcsengő hangja, s nem is biztos, hogy egy 22-esen ülök, azaz kuporgok. Egy szerencsétlen ZöldErvin-Hölderlin örökre összegubancolva, mert a vak szerencse se kísérti! Most olyan ez a busz, ez a tok, mint egy - Isten tudja, ki által finanszírozott - Balsorskereskedés; az ember csak betér, és rögtön megkapja a maga sorsát. Ilyeneket gondoltam a zizegő Sport friss nyomdaillatába takarózva. Olvasni abban a sötétben képtelenség, pedig az illatból is csupa érdekes hír ígérkezett!

Elfogott a keserűség és kiüvöltöttem, hogy a felelősség elképzelhetetlen szabadság nélkül. Már nagyon régen olvastam valahol, amikor még Sporton kívül főleg a cseh regényeket és filmeket használtam ismereteim bővítésére. Ez a mondat most csak úgy kiugrott a szám­ból, pedig fiatal koromban, úgy a hatvanas évek vége táján néztem (be) magamnak. Az üvöltést szorgalmas cipelőm jól hallotta, megsimogatta a tokot és vissza­szólt:

- Épp ez az, erről fogok mesélni, csak érjünk a hely­színre.

Valahol a Kuruclesi út táján járhattunk. Nyöszörgött fölfelé mentében a rabszállító.

A lány története akkor kezdődik, ha kiszállhatok a tokból, ha kattan a zár. Mindent elmond. Így ígérte.

(1982)



< vissza Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet ) prózakötethez