Prózakötetek - Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet )

Szívoldal, gyepűszél meg Napnyugat-királyság

Dr. Vanyó Tihamérnak (OSB)

és Somogyi Győzőnek köszönettel

Csatakos álom: a Postamúzeum óriási térképe előtt állsz, és felelned kell, hogy Tihamér atyát, a szigorú tanárurat megnyugtasd: a jegy nem lenne éppen érdemtelen, ha adná. Májusi cserebogarakkal versenyt zúg az osztály, mindjárt vége az iskolaévnek, de ne­ked most még ezzel a csaknem kétméteres pálcával kell véghezvinned a mutatványt; úgy csúszkálni, bolyongani határozottan, hogy a térképet nem érinthe­ted. Mert ellenkező esetben felszírénázik az előkelő­séget is hangsúlyozó, kissé raccsoló hang: "kérem, ké­rem, a térképrombolás maradjon örökre a nagyha­talmak bűne!" Tehát a pálcának ott kell siklania a hegygerincek, síkságok, mélyföldek, majd a kékellő folyamok vonalán, szinte csobbannia a tavakban, hul­lámzást játszani a tengerek fölött, de az érintés szi­gorúan tilos! Ez a "térképszerelem" felső foka, ahogy mondja a hódító külsejű, önmagának is tetsző, tudós tanár úr, akivel azonban olykor lehet tréfálkozni. Ha­tározottan kedveli a diákhagyományokat kreatívan továbbfejlesztő csínyeket, mondhatni: vevő rá, néha - saját kárára is! - cinkosként benne vagyon a történet centrumában. Most, most mégis kétségbeejtően nehéz a "pálya", mert erre a szelvényre bök ültében, s kárör­vendve kacag: "Kérem ez itt hazai pálya, tessék :meg­futni gyorsan (és rendkívülien), mert rögtön kicsöngetnek!" Ismerszik ez a makro-mikro dűlősor, bekö­tőút (csak hozzá nem érni!), mint tenyérben a vonal­kák rajzolata. Istenem, ez a Viktor úr... meg a nagy Kogutowicz most segítsen! Látja Tihamér atyám a csöppnyi bizonytalankodást; a kiszúrás mértékét en­magának már jelesre pontozta, aztán mintegy könnyítésül, odaveti a zsibbadó kisdiáknak: "Mesélj szabadon, ahogy csak a szádra áll, kevereghetsz, ka­varoghatsz, de a pálcára ügyelj, mert a pontos ve­zénylet mindenek fölött álló erény!" Kezdem a kogu­towiczi jegyzetekből, hogy légyen valami tudományos kerete e térképészeti kalandnak itt a gyepűk vidékén, ahol csakis a nyugati szél hoz kiadós esőt. Kérem, az Ős-Duna jóval a Nagymorva Birodalom előtt például erre kanyarult, minden külső eltérítés, elkanyarítás, re­kesztés nélkül, s szegény mammutok meg kardfogú tig­risek a Duna által itthagyott löszfalba temetkeztek, ami­kor megfutottak a hatalmas őserdei tüzek elől. Semmi ravasz verem, csak a tűz meg a víz, így lett híressé a baltavári ősállattemető, a valódi dögtemető szomszéd­ságában. Jutott a hatalmas fehér csontozatokból, jóval a szégyenletes vasvári békekötés után (de meglehet, hogy nagyon is töröktisztelő reálpolitikus volt az a Lipót!) még a császárfővárosi múzeumba is. De egészen biz­tosan az 1930-as esztendők elején, amikor hónapokig ástak, kutatták a löszfalat. Amúgy lankás, dimbes-dom­bos hegyháti vidék ez; nyugodt, legitimista magyarok lakják, akik koronahűségükre meg földszeretetükre büszkék. Ezért lett odébb tolva a vasút is, el egészen a kertek végibe, a silányabb győrvári birtokokra, hogy ne háborgassa senki jó földjét. Még ha az a Kanizsa-Sopron közötti sínpálya is! Így aztán gyalogolhattunk az indó­házakhoz, jobb esetben lovaskocsival szekereztünk, té­len szánnal siklottunk megyehatárt is áthágva, például a zalabéri állomásra, ha meg nem oda, hát az osz­kóira. Tiszta időben látni lehetett a hósipkás Alpok nyúlyányait, és tüstént béjött a friss, kapitalista lehe­let. Így illett mondani az általánosban, ahol zászló­felvonás volt minden reggel, egészen 56-ig, sőt "kis októberi forradalmi" szünettel még utána is, hogy ez bizony a kapitalizmus fertelmes bűze (lásd még: dög­temető). Mert ugye, rothadt s szívósan épült, mint a mammutfaló löszfal. És mi olyan vidámak voltunk, "mint a mókus fenn a fán", főleg, ha Mókusőrsként is, kisdobos előtanulmányokkal, készültünk a későbbi úttörős kvalifikációs próbákra. Törtük az utat a hó­ban. Akkor még volt hó, embermagasságú hófalak kö­zött lépkedtünk. Hihetetlen, de gyakran előfordultak matekóra közepén kihirdetett kéthetes szénszünetek. Brrr, hogy fáztunk! Illetve forró meleg lett ettől a hír­től, két hétig a domborzatot sikáltuk ormótlan szá­nokkal, szőlőkarók között életveszélyes dobatókon zúdultunk a falu egyetlen főutcájára. A rumi vasútál­lomásra hajnalban induló öregecske autóbusszal pö­fögtünk be, hogy elérjünk a megyeszékhelyre. Az ál­lomás bízvást nevezhető a vasúttörténet szép, ám szé­gyenletesen cserbenhagyott műemlékének. A síneket fölszedték orra előtt! Pedig az első állomás Csempesz­kopács volt; csak később jutottam el emberléptékű ro­mán templomába. A vasvári békét már feledve, lovas­kocsival mentünk sorozásra. Hideg februári időben ejtették meg ezt a rendkívüli vizitet. Útközben, hiába volt szokás szerint bőven alkohol nálunk, csaknem odafagytunk az ülésdeszkára. A lovakat a megfagyás elől inkább vágtába űző ostor egyszercsak hátracsa­pott, pont a szemem sarkába. Bízhattam: a vak embert talán nem sorozzák be! Így történhetett meg, hogy nem igyekeztem két év múlva lerohanni a csehszlovákokat, sőt még a törökkel se kötöttem újabb (vasvári) békét, míg a Zöldfában pirosló szememet ápolgattam, s otthon is, a Humli-féle kocsmában. Az a kocsiút, abban a der­mesztő februárban, fölért egy szibériás orosz nappal. De nem úsztuk meg őket! Ha már arra mászkált az em­lékezet mutatópálcája, jöttek hát a menekültek az or­szághatár felé lejtő főúton. Özönlöttek az oroszok (itt most gyűjtőnév, akkor rendesen: ruszkik) elől; ellepték a 8-ast. Akkor így ismerték-e? A határhoz közelebb ér­ve, 1ekanyarodtak felénk, mert hírlett, hogy Vasvárnál, Körmendnél már vadásznak a menekülőkre. Jobb szaknyéri ösvényeket találni! 56-57 fordulóján, de még 57 tavaszán is a konyhában, istállóban melegedő pesti srá­coktól hallottam az első igaz történeteket; ott a Práter utcánál, s ott az Ullői út sarkán hogyan szálltak szembe a tankokkal! Mint a népmesék, mint a Rózsa Sándor-­történetek, úgy épültek szinte sajátomévá ezek a gyö­nyörű suhancélmények, melyek véresek és komorak voltak. Úgy mentek ki ezek a fiúk, lányok, szüleikkel vagy azok nélkül, hogy hamarosan visszajönnek, csak még az aláaknázott határon kell átugraniuk, amelyről ők sem tudták, hogy milyen, de hogy veszélyes lesz, az biztos. Sokáig, minden este imádkoztam értük.

Pár éve - a nagy határbontás előtt - átjutottam Burgen­landba. Léka várából indultunk az Irott-kő túlfelőli oldalán magasodó kilátóba, hogy visszanézzünk kis hazánkra. Volt, aki úgy nézett vissza, távolabbi nyugati országból érkezvén erre a kirándulásra, hogy tele lett a szeme könnyel, mert felismerte a helyet, ahol három évtizede átkúszott, ahol órákig hasalt a hideg földön. Pedig a török már messze járt, és Kőszegnél mindenképp különös mat­tot kapott; igaz, nem nagyon forszírozta a győzelmet, lé­vén fontosabb dolga. Előtte, a kertünk alján járt, így hal­lottam többször is, vasárnap délutánonként, amikor szájtátva figyeltem az öregemberek történeteit. "Jött a török két nagy sereggel. A fősereg a híres kanizsai vár­ból, s a kisebb meg a sárvári sáncok alól. Ezek már meghó­dított helyek voltak. A sárváriak átjöttek a szajki erdőkön, tavakon, mocsarakon, akkor még semmi campingolás!, jöttek a széplaki földúton*. Sőt: a mindszentieket sem tisztel­ték szentként, hiába később onnan egy hercegprímás! Ezek az anatóliai szálfa-termetű legények istentelenül ra­boltak, fosztogattak, s gyűjtötték volna a janicsárnakva­lót. De azt mondták az öregek, ha jól tudom, legjobban a Kóbor bácsi, aki híres huszár még az első háború előttről, a Ferenc Jóska csapatából, hogy az előreküldött bég ki­kémlelte: bizony nem lenne könnyű dolguk az ittlakó job­bágyi népekkel, mert azok éles baltákkal védtek valami semmi földvárat. Az okos kémféle jelentette a szultánnak: "Uram, kár odamenned, mert ott a gyaurok kisbaltával várnak!" Hát így lett a falu neve Baltavár. Szép kerek s igaz történet volt ez; Kóbor bácsi mindig meg tudta a végét pöndöríteni, ahogy a bajszát is. Esett úgy is a mondóka vége, hogy az előportyázó egy magyarból lett janicsár, aki kímélni akarta a fajtáját, s ezzel a kis hazugsággal lebeszél­te a szultánt a harcról. Igy aztán mentek a törökök Vasváron át Kőszeg alá; de oda is hiába. Még szerencse, hogy vissza­felé is elkerültek bennünket, mert a győrvári úton masíroz­tak Nagykutas, Kemendollár irányába, s valahol Szentivánnál kezdték a fosztogatást. Egerszegtől persze féltek! Még ele­ven volt az emlék: hátha ott is egy Dobó a várvédő!

Mutatópálcám a török sereg vonulgatási térképén imbolygott. Tanár úr, én teljesen itthon vagyok, mert ez a Viktor, akarom mondani, Győző úr, még a templomun­kat is berajzolta! E torony alatt tartottak keresztvíz alá. Onnantól már gyorsul a szépséges sodrás. A törökök meg oroszok után jártak itt másfajta népek is: például magyarok. Istentől elrugaszkodottak, bőrkabátos kol­hozagitátorok. Ebbe az "önkéntes nagyvállalkozásba" ez a szelíd nép lépett be leginkább vonakodva, követ­kezésképp; utoljára; Már elhaladtuk az 1960-as eszten­dőt is. Akkor jöttek ezek a bőrkabátos, városi emberek. Hát persze hogy az egész falunak a határban akadt dol­ga! Télen az erdőben irtogatták a fát, nyáron szénát gyöjtöttek a zalavégi virágos réten. Az agitátotorok meg a háborodott házőrző kutyákkal vicsorítottak egymásra; Tisztán hallottuk, kinek a kutyája fog erősen. A mi Bitan­gunk hangját ezer kutya közül is fölismertük, s a tutolás csillapodásából sejtettük: elmentek a baljóslatú orosz dzsipek. De aztán visszajöttek egyre erőszakosabban, vá­ratlanul, még éjszaka is s hozták a "rejtegetett" puskát, amit a házigazda 56 óta dugdosott! Hát ez volt a nagy megfélemlítés! Vigyázni kellett, nehogy odategyék egy-­egy szárkupac vagy szalmakazal tövibe. Amikor - tehén­őrzés közben - idesippantott a vonat Ukk felől, s jól lát­szott a Somló meg a Ság, tudtuk, holnap itt az eső. Lehetett pihenni, és kellett nagyon a lé a szikkadt-földnek. Nagya­nyám legtöbbször esőért imádkozott, meg az oly gyakori gyújtogatások ellen. Őrséget állított a falu, mert csaknem minden éjjel kigyulladt valakinek a szalmakazla, pajtája vagy hegyi pincéje. Egyszer a mi kazlainkat is fölgyújtot­ták, hiába őrködtünk egész éjszaka a szőlőhegy tetején, a Káldi-dombon. Tíz év alatti gyerkőc voltam, s a nagybá­tyám elkönyörgött otthonról. Tűzoltókürtöt vittünk ma­gunkkal, hadd legyek én is egész éjszaka a falu fölött őrkö­dő fontos ember, aki ha kell, hát megfújja a vészjelzőt! Kémleltük a falut, néztük a csillagos eget. Akkor tanul­tam meg a csillagok nevét, elhelyezkedését. Hanyatt fek­ve a fűben, pásztázott szemem az égi térképen. Minden csillag egy falu, gondoltam. A fényesebbet többen lak­ják, s ha lefut egy csillag, annak a falunak vége, kihaltak belőle, vagy elköltöztek valamiért. Okot találhattak bő­ven. A csillag átdisszidált a határon. Neki könnyen ment! Most ez a térkép is mintha fölöttem csillaglana, alulról jobb rátekinteni, mint lenézni rá vagy oldalról pislogni. Minden településnek megvan a csillagpárja.

Nyújtózom a szelíden lankás, hegyháti vidéken. Szé­pen belesímul a zalai dombságba. Valahol, a fejem fölött hosszan kinyújtott kezem Nagykutason pihen. Innen in­dult apai öregapám, hogy átlépve a vármegyehatárt, Nagytilajban feleségül vegye Molnár öreganyámat. Közben árva legényként élt Andráshidán s tán Andrásfán is, itt a ker­tek alatt, Vasvár búcsújáró szentkútjához közel. Kinyújtom lábam, a kaptási réten, harmatos fűben csiklandoztatja ma­gát. Derékaljnak valahol a baltavári-tilaji út mentén keres­nék alkalmas helyet. Innen nézném a csillagokat. Kedves Tihamér úr, nem szólt, hogy kicsöngettek, az osztály se zsivajlott, nagy-nagy csönd. Mintha rázkódó sírásból ébredtem volna, a világ teremtése előtti csönd­del a fülemben. Tanár úr, írjon be bármilyen jegyet (a pálcát a helyére tettem), s köszönje meg helyettem is Győző úrnak, ennek a félszázadot élt, de századokkal beszélgető térképrajzoló művésznek, a siófoki kiállításá­ról küldött képeslapot: rajta nem térkép, de Bocskai fe­jedelem meg Pálffy Miklós ....

Ha kijön az ember a Postamúzeumból, s a szívoldalra fordul az Andrássy úton, látja, hogy a Vár tornyai fölött Isten Napja ereszkedik alá. Arra van biztosan Napnyugat. Ahol járkáltunk, arra van.

Vagy volt...

(1993)



< vissza Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet ) prózakötethez