Írások a költőről - Versek Nagy Gáspárnak

Nagy Gáspárnak

Arcodon vascsizmák menetelnek kíméletlenül,
mégis szüntelen fénylik, ahogy fénylett
akkor is, kilencvenhétben, mikor először
találkoztunk, két teljes napra, Szombathelyen,
reggelinél mellénk ült egy kultúrházi fejes,
akinek semmit sem mondott a neved
(tudatlan volt és dölyfös, már mindegy),
megkérdezte, mi a foglalkozásod,
s csak annyit feleltél: „Verseket írok”,
aztán kettesben maradtunk, s te elém
idézted kedvenced, Kormost és Attilát,
és ragyogott az arcod, mint most is, kilenc
esztendő múltán, a szenvedés maszkján
keresztül, napnyugta előtt még fölizzik,
lángol a kórházi vaságy,
a párna, a lepedő lángol.


Zsille Gábor
Hitel, 2006. 12. sz. p. 44.


< vissza