Írások a költőről - Versek Nagy Gáspárnak

Jelbeszéd (röpirat odaátra)

Nagy Gáspárnak

zúdul, mint sárlavina, globalizált,
tarvágás utáni tájon. álarcot ölt,
körme a kővé lett életjelekre
négyszögesítve rajzol
sikátorokban, sírkertben kört,
mintha a feltámadás csak
semmibe sötét lovon vágtázó
zsoldost és gyászhuszárt illetne,
s rejtekhelyéről titkos hívójelekre
liftezne fel, félúton égiekkel
csatázva álmában már
a jövendölt vaskoronás
jövevény sötét napon,
s miként a törvénykönyv
említi, nyílheggyel hamuba írni
igaz történetet hiába is próbálna
halálos ölelésben vergődve más -
ki már a szúette székben
hintázva is fölös teher,
fényét az aranykoroknak
padlón és mennyezeten
hajnaltól napestig keresheti,
mint felperzselt Betlehem
egén a csillagot háromkirály,
hol kapaszkodó, abból a jászolból
való
, utolsó szalmaszál a szó:
lobogni lát talán még
örökmécsesben lángot
idővel úgy is szemem,
hogy félbetört fenyőtől,
fekete gyásztól, piros-fehér-zöld
szalaggal átkötött virágcsokortól,
koszorútól, nem homályosul
a Teremtő templomában többé soha.
lépteinket valaha ezüstös szárnyú
angyalok óvó tekintete kísérte,
fény emelte, jó remény harangszavát
visszhangzó falak felé; örömhírt zengő
csengőt és harsonát kufárok hangja
harsog ma túl - lehangolt húrokon
korom a gyanta, hullámzó sorok között
fuldokló-menekvő élő elől mentőövet
von el a vád: még nem elég halk
a végveszélyt panaszló ének,
futóbolond, veszélyes csodabogár
kiben még búvóhelyet talál
a lélek, s 56 gyertyalángot
képzel a kordonnal kerített tér
földjére magányosan, ha leszáll az est,
és tengermély árok lesz szabadrabok
arcán a félhomályban a tükör előtt
a ránc; tagadni kár: cirkuszi medvét
tanított táncolni korbács a láncon -
mondanám telefonon: a változás
kafkai átváltozás, s néven nevezni
a gyilkosokat
meglehet senki
nem is kívánta más:  jobb lenne felejteni
mindent mi volt, harsogja vattakabát
helyett divatos zakóban pózolva
nem is egy eszeveszett, s nem hívhatom
áldott karácsonyt kívánva számodat,
de aki fent, a tejút porában jár,
visszaperelni mennyei fényt,
hajdan volt harmóniát e földre,
karöltve lánglelkű égiekkel, hiszem
nem rest ma sem, hiszem, hogy Isten
színe előtt testet ölt minden igaz ige,
s hogy fényszikrát nem olt hideg homály.



Pusztai Zoltán
Pannon Tükör, 2008. május-augusztus p. 24.


< vissza