Írások a költőről - Versek Nagy Gáspárnak

Nyugtalan nap vágtat

Nagy Gáspár emlékére

Reccsenő pajták, ólak, vén szarufák rendje
közül futottunk védtelenül a végtelenbe.
Kutyátlan kísérők kamasz pásztoraiként,
hónalj alá csapva, Pannonunk minden szelét,
Te otthoni harangszót dugtál a zsebedbe,
s jöttél caplatva beállni a „költő-seregbe”,
oda, ahová soha senkit nem is várnak,
ahol a gyöngék oly túlhamar kapitulálnak…

S a kikiáltott betűvetők, bajnokok előtt
Te tolladdal ijesztgetted a korai őszt.
Szanaszét szárnyaló bölcs gondolataidból
választhattál paradicsomi angyalaidból.
Tarlók, fűszálak lándzsáitól menekülőt,
s láthattad magad mögött hagyva a bakony-ködöt.
Csak a sebes szárnyak lágy lebbenését őrzöd,
bemocskolhatatlan, szeplőtlen pillanatokban…

Nemrég friss harmattal mosdattad tenyered:
megfejthetetlen tomboló erő futott Veled:
s mint pontos lázmérőben a feszes higanyszál,
nem álltál meg. Mindig az igazért kiáltottál.
Mint a magasfeszültségű drótban keringő áram:
gombnyakig járkáltál ez őrült kavalkádban…
Sorsodért vergődve, megcibált magányodnak
élet-oltárán építettél új vágányokat…

A sorsnak állítható perc-pillanatában
bizakodva vártál a hajnalfény-pirkadásban,
s lám: az ördögi körök egyre fölszakadtak,
helyet adva a folyamatosan kelő Napnak,
hol búcsúzva-áldva lestél ébredő fákat,
hadat üzenve ennek a bemocskolt világnak…
Fékezted a tajtékos sörényű paripákat,
s micsoda tűzben égtél: hol már Nap se vágtat.

Láttad, ahogy megindultak az örök mezők:
ahol majd báránytalanok lesznek a legelők!


Barcs János
Föveny , 2011. aug.-szept. p. 7-8.


< vissza