Írások a költőről - Versek Nagy Gáspárnak

Nagy téli délután van

N. G. Tudom, nagy nyári délután lesz című verséhez


Téli vakációm első boldog pillanatában
az otthoni ég káprázatos csodája alatt,
mintha az alpesi szépség délibábja szikrázott volna,
ahogy a felhők magasodtak a mezőn fejem fölé,
sohasem találtam még annyira szokatlannak
az ismerőset, amiért már haza kellett utaznom,
kimenni a szabadba, látni a naplementét,
s amiért a városiak olyan érthetetlen rajongtak,
már engem is ámulatba ejtett véglegesen.

Azt az ámító azonosságot szeretném átélni most is,
bár nemcsak azért, hogy egy jeges strand nézőteréről
időt áldozzak a rabul ejtő szépségnek naponta,
s lássam a januári délutánban négy és öt között ugyanazt,
mégis az újdonságra várva, melyet a felhők
pillanatnyi állása alakít, ahogy az ég színeit
kicsapja a távoli széláramlat elképesztő formákban,
az öbölre sötétlő hegyekre, míg a menny földi
hídja, közvetlen előttem csábítja lábaimat.

Ez az égi szemle szenvedéllyé fajult öregkoromra,
mintha valami ősi félelem fölött kellene győznöm,
mert hiába hiszek vagy nem hiszek a másnapi virradatban,
mégis az én megsemmisülésem képzetét ébreszti föl,
miként a téli nappal együtt ereszkedő koporsó emléke,
tétován billen, zökkenve eltűnik, s beledöbben
az örökkévalóság a hirtelen megszűnő időbe,
miközben a nagy tűzimádat s a katasztrófa utáni
kéj epéje forr a zsigerekben, s látszat csupán a látvány.

Messziről, mintha a délutáni alkonyat vetné
vérpirosát a parton telelő sirálycsapatra,
de a mozdulatlan figurák felé közelítvén
kiderül, gyertyák égnek lyuggatott patronokban,
biztosan az eltűnt szigligeti halászok emlékére
gyújtották, valamivel érkezésem előtt,
s otthagyták, hogy a Balatont én is sírnak tekintsem,
hiszen az utolsó földi léptek nyomában
lobog a láng, mint a kegyelet tétova pillantása.

Mintha nem akarnák látni a naplementének álló nők,
megbabonázva fordítanak hátat az árnyékuknak,
esendő körültekintéssel próbálják leplezni a titkos
találkozást, mint világszülő teremtmények,
eleget áldoztak bőrükkel, szemlesütve adták át ölüket,
majdnem megvakultak a kíváncsiságtól,
s már mint a gyengülő férfi szemébe nézhetnek,
a hűlő parázsba, s elképzelhetik sorsukat
a méltóságos hanyatlás és az elmúlás pompájában.

A tegnapi pompa mára ködössé szegényült,
nem feszülnek a tó gyöngyház visszfényében
bíbor, lila, arany, ezüst szálakból szőtt vitorlák,
tegnap a nádas mögé ereszkedett a nagyra nőtt nap,
hallottam ütközését a földdel, s mikor lehullott,
ezernyi varjú riadt föl egyszerre baljós szárnycsapással,
s a koloncaikat vesztett jegenyék kinyújtózkodtak,
ám ez a mostani már halványan csüng az ég viaszán,
s elcsöppen, mielőtt a madarak elültek volna.


Ágh István
Hitel, 2009. 5. sz. p. 15-16.


< vissza