Írások a költőről - Versek Nagy Gáspárnak

Kegyelem

(Nagy Gáspár nagytilaji temetésén)

Fényes alkonyt terített a temetőre,
végtelennek tűnő, megszentelt napot.
Hazányi népet hívott gyászban imára,
hogy ne feledjék: egy angyalunk halott.

A koporsó csendjét dombok visszhangozták,
a sír fölött néma harsona, ének,
reményben botorkáltak el, aztán vissza,
az előtte járó, bibliás vének.

Mert mostantól nincs föld, nincs folyó nélküle,
örök jelen lett a múlt minden szava,
bársonyló viaszarccal mosolyog felénk,
mint a hómezőn megfagyott katona.

Madárdal tűzvész idején, arany apály,
a létezés fülledt, mérgezett bora,
a kegyetlen, vad kiáltástól átszakadt
az öröm házának reszketeg fala.

Az olajfák megtépett, finom zöldjében
hullámzik az illatos csillag-derű,
a forrongó katlan páráját lehűtve,
a napsütött pokolban minden egyszerű.

A csend örök kehely, szakadt, vén-bölcs hangszer,
fakuló vigasz, bús fényben világol,
a liliom illatát hordja a vad szél,
temetetlen holtakkal a kín táncol.

Keserű, keserű a hamvadó bánat,
haldoklik, elporlad foszló sugárral,
tüzes csontvázak szűztiszta táncát járja,
s gyötrődik, végleg önmagába zártan.

A hittől erőben, halálra készülve,
füstölgő kanóccal, vérző szavakkal,
kopár hajnalokból magányba zuhan át,
zászlókra feszített vak virradattal.

(2007. február)


Gülch Csaba
Műhely, 2007. 2. sz. p. 54.


< vissza