Írások a költőről - Versek Nagy Gáspárnak

Szárnyainkon puszta dér

„Hogy fényesednek az éjszakák!"

(Nagy Gáspárnak, nagy szeretettel)

Fényesednek a kormos éjszakák,
ránk sötétül a fáradt hajnal,
sorsunkba ócska félelem fészkel,
majd meghalunk a virradattal.

Meghalunk, akár az angyalok,
szárnyainkhoz puszta dér tapad,
vak madár lakik szívünk mélyén,
s lehullnak ajkunkról a szavak.

Szavak mögött izzó koronatűz,
Isten mosolya, arany bánat,
a testet kínzó végső szenvedés,
sebből fölfakadt bűnbocsánat.

Fölfakadt emlék, képek sora,
fekete sárból tiszta igézet,
a szabad rabok imájából
hull a salak, hangzik az ének.

Hangzik: hogy miként a szelíd jövő,
fényleni fog az árva csillag,
száradt erek labirintusából
menteni kell a holtainkat.

Menteni kell azt a szerelmet,
mitől a roskadt keresztfára,
csontjainkat szöggel fölverik,
húsvét megperzselt homlokára.

Megperzselt mezőn vadvérű lovak,
szétfutnak végső álmainkkal,
habosra hajszolt folyókba szöknek,
ráncot rajzolnak patáikkal.

Ráncot rajzolnak, bogárképet,
kőbe zárt múltat, halott jelent,
elszöknek tőlünk, messze szöknek,
szemünkbe rúgják a végtelent.

Szemünkbe rúgják, s ha már kibírtuk,
friss kenyeret, újbort is kapunk,
s a reménybe fojtott fájdalomtól
örömmé szelídül bánatunk.

(2007. január 2.)


Gülch Csaba
Műhely, 2007. 2. sz. p. 53.


< vissza