Írások a költőről - Nekrológok

Abból a jászolból való

Nagy követ tettél a szívemre, Nagy Gáspár, tonnái annyira húznak, hogy alig tudok írni. Meghaltál, drága barátom, és most csak a csönd, a csönd, a csönd hallatszik. Azt sugallta egész lényed is: a csöndet. A csöndet, amely azért néha – és történelmünk sokat tett azért, hogy ez az "átváltozás" bekövetkezzék – robajló erejű kiáltás is volt. Protestálás minden hazugság, embertelenség, a szabadságot meglopó akarat ellen.

Tiszta volt a csönded: világító erejű.

Egyértelmű beszéd.

Iskoláid – főképp a pannonhalmi – azt tudatosították benned, hogy az embernek nem szabad hazudnia. S legkivált, hogy a szeretetbilincs olyan összekötő erő – a jók szövetségének záloga –, amely értékénél fogva egyszer térdre fogja kényszeríteni a zsarnokot is. Májusi karácsonyban születtél, s ha ama bérbaltarvári jászol térben messze volt is a betlehemitől, a körötted lévő embercsoda azt sugallta, hogy nincs közel és távol, hanem csupán – Dsidával szólván – Titkos Eljövő van.

S te titkos eljövő voltál. Versedben, regényedben, esszédben – s azon az önként vállalt (mert a történelem rád kényszerítette) golgotai úton – ugyanaz a csillag világított.

Petőfitől Illyésig, Jékely Zoltántól Kormos Istvánig, példaképeidig, sokan hordozták ezt a fáklyát, amelynek keserű, ám világító fényét pajkos játékosság is éltette.

Ahogyan tudtál játszani, barátom, most már mindvégig csöndherceg ama örök némaságban, az maga volt a világot megszépítő derű. Vas és Zala dombjai is édesítették ezt a hullámzó – föl-le – játékosságot. A szülőföld, amelyet egy graciőz mozdulattal – Erdélyben és Torontóban is élnek magyarok – világméretűvé tágítottál.

Legyen örök otthonod ez a nyelvhaza, mi meg árvaságunkban arcod néma fényéből ki fogjuk olvasni a mindent éltető szeretetet.

Minthogy nem kedvelted a politika hamukáját, a magyar forradalomra hallgatással mért gyalázatot, örök nyarat álmodtál magadnak és mindannyiunknak. Olyan nyarat, amelyben megdicsőül a sokáig körünkből – és a mártírok közül is – kitagadott Nagy Imre.

Csaknem negyedszázad telt el azóta, s neked is köszönhetjük, hogy azóta valamennyire tisztábban látunk. A hited, az igazságszomjad, a szabadságszereteted mozgatott? Ma már mindegy: tisztán szóló csönded maga volt a zsarnokot megsemmisítő ítélkezés.

Gazsikám, a sírás fojtogat, mert szegényebb lett nélküled a magyar irodalom, sivárabb a föld. Hadd búcsúzzam tőled, drága barátom, egyik versed megejtő soraival:

de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!


Szakolczay Lajos
Magyar Hírlap, 2007. 01. 04.


< vissza