Írások a költőről - Nekrológok

Nagy Gáspár emlékezete

Verseinek hajnali olvasásával búcsúzva az elhunyt Nagy Gáspártól, Czesław Miłosz soraira eszmélek (maga Nagy Gáspár idézi mottóként egyik meghatározó költeménye, A valóság égető nyelve elején): „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy fölmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet". Miłosz gondolatának, ha valaki, Nagy Gáspár lehetett modellje. Költészetünk, a magyar, hogy mennyit bírt el, mondjuk, a hetvenes-nyolcvanas években, többek között Nagy Gáspár líráján, különösen két versének felidézésével szoktuk mérni. Egyik A Fiú naplójából, a másik az Öröknyár: elmúltam 9 éves. Hajlamosak voltunk egyáltalán Nagy Gáspár költői, szellemi (s mindannyiunk erkölcsi) rangját e két vers környezetében mérni - holott nyilvánvaló, a költő e politico-lírai megnyilatkozása a költői előzménnyel, az olvasót 1968-ig visszavezető versmennyiséggel együtt tett világossá, érthetővé, szinte természetszerűen bekövetkezővé egy gesztust. Nagy Gáspár addigi, ifjúkori művei, szellemi attitűdje valójában már előkészítette a "júdásfa" metaforáját s a két metszően intő sort: „és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI". A monogram nyílt titokként robbant, nem kellett megfejteni - a hozzá fűződő tragédiát lehetetlen volt ezután nem egyértelművé tenni, nem azzá lényegíteni, amit egy ország számára jelentett. Nagy Gáspár munkásságának summája innen nézve vált összefoglalhatóvá. A két költemény az életmű cezúrájának látszik.

Valójában azonban nincsen ennek az ifjúkortól egyöntetű, következetes és kivételes életműnek cezúrája. Persze kezdettől csábítanak évszámok, az egyik 1968. Nagy Gáspárnak már korai versei tagadhatatlanul történeti fordulókra keltezettek, érzékenysége nyilvánvalóan s föltűnően közép-európai és egyetemes vonzalmú egyaránt. Idézhetők a legelső vers sorai: „már az eligazodási / nehézségek ismételgetése / teszi bonyolulttá / a világot". Tudva, régiónkban nem csak a költői eszmélkedés kényszerül efféle eligazodással egybekötődni - a fölismerés, amelyet Nagy Gáspár tehetsége már itt föltételez, egész életpályákat meghatároz. Azon aztán már a karakter ereje munkálkodik, hogy ki nem merülhetünk az elbizonytalanodásban, s művünk se legyen a végleges elhúzódás dokumentuma - a tragikus magaslatok időről időre példaszerűek. Nagy Gáspár gondolkodásán óhatatlanul József Attila szellemjegyét is ott érezhetjük - majd a választott kortárs példák, Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán, Pilinszky János (de említhetnénk lengyel mesterek, Czesław Miłosz, Zbigniew Herbert nevét) abban segítik, abban is: hogy költészete lehetőleg kellő elosztású legyen, a mindenkor égető lokálterminusok kimondásában s az egyetemességre való tudatos törekvésben. A vers olykor talán épp ott rugaszkodhatik el aztán alkalmiságától (ez Nagy Gáspár fölismerése is), ahol legkonkrétabb kívánna lenni - „aki akar, helyet is cserélhet / a sír szélén ülőkkel, / de szabadon temetkezhetik vissza a holt, / és szabad elvonulást kaphat az élő". Szinte névtelen módján monotonizáló beszédrészlet aztán: „a mi teendőnk tehát a fentiekből következik".

Ha Nagy Gáspár emberi szelídségére hivatkozunk, a költőben a konokság s az elszántság nemes értelmezésű jelzői között válogathatunk. Mindenkori erőt adó forrása a gyerekkor, az abból hozott hagyomány s a diákévek indíttatása következtében őrzött s kiteljesedett hit, a babitsi ihletésű „kéksapkás diák-ködökből még itt remeg / a Psychoanalysis Christiana". Innen pontos ív vezet a Tékozlók imája soraihoz: „ezért is benne vagyok az útban / (...) / vissza kitapintani szándékod beteltét / hát haza és hozzád tévedek Uram". Ez nem csupán nagy igényű bölcseleti összefoglalása tétjeinknek és létproblémáinknak - ama Nagy Gáspárt is világosan mutatja, aki szép s egyéni metaforákon érlelve művét jogot formál, hogy munkássága lecsupaszított nyelvre s igényes gondolatra épülő legyen. „Az igazság szépsége az egyetlen fogódzója" - mondja Ágh István róla rajzolt, elmélyült portréjában.

A „nagy nyári délután" lélekemelő látomása (amikor „megszólalnak / mind a négy égtáj felől / a harsonák", s „holt és eleven - / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL..."), e sajátos, „megrendítő" derű s optimizmus időnként tündöklés, amelyben a költő „könnyűnek érzi magát". Ezt is, az elkomorulás szemmel látható viselését is erősíti a tudat, amely szerint: „Egyszer mindent az Ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant". Egyfelől. Másfelől utolsó pillanatig várat a lenti történet teljes feloldása magára, a „ránk bízott remény" miatt él a szembeszegülés, a könnyebbségünket halogató summa.

A világ ereje szemünkben időnként fogyni látszik. Nagy Gáspár küzdött, hogy fordítson e világ jellemhiányain.


Kalász Márton
Magyar Napló, 2007. 2. sz. p. 7.


< vissza