Írások a költőről - Nekrológok

Szabadrabok

NAGY GÁSPÁR HALÁLÁRA

Ez a szöveg elhatározottan nem halott búcsúztató, hanem egy kiemelkedő, a jelen és a jövő időt összekötő „aktuális" szellem méltatása, aki hisz az örök életben. In medias res, lám a dolgok többtartományú közepe. Ne kerülgessük a kását szegénylegényesen. Petőfi Sándor 1848 márciusának idusán azt írta: „rabok legyünk vagy szabadok". A kérdést alternatív tette föl, vagyis válasszatok. Tudjuk mit kívánt és mit választott a magyar nemzet. 1999-ben Nagy Gáspár, magyar költő, amúgy bencés diák, a történelmi folyamatokat megélvén, látván, összerántotta az évszázados kérdést töményen, a kinyilatkoztatás erejével változtatva meg a már elavultnak tűnő kérdést - rabok legyünk vagy szabadok - helyett, az emberi minőségromlást is beszámítva, kénytelen volt verseskötete címében így fogalmazni: SZABADRABOK, és ez mindmáig érvényes, félek kicsit tovább is. Mert óhatatlanul eszünkbe jut a magyar nép egy részének erkölcstelen viselkedése. A választások, és az „egytál lencseség" megalázó „gyakorlása", elbátortalanodása, hitében megingása. Mert milyenek is a Szabadrabok? Akár lehetnének valóban szabadok is, de a köldökzsinórnál erősebben köti őket a „börtönnosztalgia", amely lefordítva megközelítően úgy mutatkozik meg, mint gyerekkorunk kalitka madarának viselkedése. Kinyitom az ajtót és nem mer-bír kijönni. Pontosabban kitotyog a kapuvonalhoz, kóstolgatja a „szabadság levegőjét", a tág röppálya mámorát, majd visszamegy a kalitka mélyire, a foglárok szavatolta „biztonságba". Hát ezek a szabadrabok, napi ismerőseink. Nagy Gáspár „célszemélyei", másként, sajnos a magyarság emberminőségének reprezentánsai. Petőfitől bizony távol, de talán a Németh László-i „Minőség forradalmától" még távolabb. Ennek tudatában lehet-e hosszú távon élni, életben maradni? Egyet tudok: Kormosnak, Latinovitsnak, Nagy Lászlónak, Szervácnak, Simonffynak, Sütő Andrásnak, Bellának, Nagy Gazsinak előtte még Lázárnak s az oly sok, névsorból kifelejtettnek nem sikerült. Meghasadt a szívük! Akadt köztük, bizonyíthatóan a kisebb rész, aki a tehetség angyalszárnyiban bízva hitt valamiféle nemzeti igazságosság eljövetelében. Ám, mint tudjuk, ama béke galamb mások jól megsütött pecsenyéje, röpülése szájunkba kétes. Nagy Gáspár férfi volt, tudta, bizonyos életben maradási jogokat csak harc árán lehet visszaszerezni. Ő adta a híres, minden évben megjelenő Balassi kard-díjasok által megjelentetett könyv címét is: Kardtársak, célozva arra a régi frivol helyzetre is, amikor a kartárs kifejezés, ha szerényen is, de határozott különállást jelentett az „elvtárs" megszólítás ellenében. Vagyis, hogy itt nincs könyörület, nem működik a megbocsátás, ahol a hóhérok nem bocsátanak meg az áldozatoknak. Bizony, ki kell húzni a kardot a hüvelyéből, ha kell végig kell hordozni az országban, mert végveszélyben vagyunk. Nagy Gáspár tudta, érezte, megálmodta ezt. Néha a valóság a szörnyű álmok előtt jár, mint akár most is. Amikor elmarad a megigazulás, a gonoszok látszólag következmények nélkül hajthatják végre tetteik, amikor ellenőrzés nélkül érvényesülhet a jézusi mondat: „nem tudják, hogy mit cselekszenek". Erre a szelíd Gazsi egy rendkívül nyomatékos költői képpel felel, amelybe belekényszerítette a kötelező reményt: mert a szalmaszál AMA JÁSZOLBÓL VALÓ. Tehát nem feladni, de a megpróbáltatás nehéz. Olykor elviselhetetlen és rámegy az életünk. Noha, feltámadunk. Ugyanezekkel a bűnökkel? - ezt már én teszem hozzá. Gazsi ettől mérföldkövekkel jobb s tán mélyebb. Talán nem hiszi a készülj a háborúra, hogy megnyerd a békét. Lehet, igaza van. Én meg vállalom a tévedésemet, mert hogy hiszem senki sem jobb nálunk. A hivatalos balek szerepe pedig fáj. De Gazsinak ama utolsó szalmaszálban igaza van, egész költészete e reményben fogant, mert nem lehet, szabad feladni. Makacsság-e vagy ősigazság, minden vallási tartalom meghatározó érve-e? Vagy hadseregek elkötelezett dolga? Vagy a sejt öntörvényű öröme, amely „hivatalból" örül. Nagy Gazsi egy fogyatkozó nép sarjaként egyetemes. Ennél nagyobb tanulság aligha van, mint minden nagyvonalúságában. Lehet valaki a nemzetek fölött is úriember. Néha az az érzésem, hogy egy fogyatkozó, kis lélekszámú nép fia lehet felelősen felelős az emberiség sorsáért. Gazsiban erre volt szándék, akarat. És végül AMA JÁSZOLBÓL VALÓ szalmaszálat húzta elő. Nincs más esély? Menekülés-é ez, vagy racionalizmus? Egyik se: élet, amelyet szolgál a költő, amelyet ő úgy fogalmazott meg: ne legyetek SZABADRABOK, ám legyetek szabadok, s még valami: fölgyúlhat az az istálló, a szalmaszál nem éghet meg, az a miénk, az tűzálló, az egyetlen minket illető szalmaszál. Amit a Teremtőtől kaptunk. Becsüljük meg, méltósággal!


Döbrentei Kornél
Nyugati Magyarság, 2007. február p. 7.


< vissza