Írások a költőről - Nekrológok

Tihanyból induló időút

EFY MEGIDÉZETT KÖLTŐ EMLÉKÉRE…

Időtlen az a látvány, ami a Magyar Képzőművészeti Egyetem tihanyi művésztelepének egyik ablakából elénk tárul.
Sehol egy ház, csak dombok, s középütt maga a belső tó, néhány ladikkal, sok-sok nád és nyugodt vízfelület, amelyből visszatükröződik a mindig változó ég, a felhőivel, no meg egy-egy elröppenő madár.
Jól tudhatták a hajdani bencések, miért is választották ezt a békés, emberléptékű vidéket, amikor itt teremtették meg az Apátság helyi majorságát; birkákat tartottak, juhhodályt építettek, legeltettek és gondozták ezt a hosszú sávot, gyakran lesétálgatva a tópartra, el-elnézelődve ott. A juh rendben tartotta a füvet, tejet és húst adott táplálékul, valamint gyönyörűséges szemlélődést a szerzeteseknek és az őket segítő személyzetnek is.
Füred mellett még lovakat is tenyésztettek egykor, lovászaik voltak, s a földműveléshez így még a lóerő is mindig rendelkezésükre állt, a több helyen lévő mezőgazdasági területek rendbentartásához.
Kiváló helyszín tehát ez a félszigeti terület is, ahol most is megtapasztalhatjuk a föld- és vízszagot, messzire elkalandozhat a gondolat és ahol mindvégig érezhetjük kicsinységünkben is a lehetőséget; a vonuló felhők mozgását követve, a fölfelé-tekintés folyton megújuló csodáját.

...Ahogy ezt a gondolatsort leírom, csak most most tudatosodik bennem az, ami korábban nem is tűnt ennyire egyértelműnek. Pedig nap, mint nap itt láttuk ugyanezt, évek óta, s hányszor elolvastuk a művésztelep bejáratánál a márvány emléktábla mondatait, ami röviden és tényszerűen a múltat fogalmazta meg. Tapasztaltuk persze a hely szépségét, a csendességet, s egy idő után bizony nem véletlenül jutott eszünkbe, hogy erre a meditatív helyszínre vendégeket hívunk, méghozzá olyanokat, akiket úgy mutathatunk be a nyári gyakorlaton lévő növendékeknek, hogy közben valamennyien gazdagodjanak. A társmúzsák képviselői jutottak el így Tihanyba. Költőt, írót kértünk fel egy-egy beszélgetésre, bemutatkozásra. Valamiféle halvány reménynek szántuk, közös, későbbi alapnak, az irodalom és a képzőművészet művelői számára.
A meghívottakat a grafikus-növendékekkel kívántuk megismertetni, de a kerti kőasztalokhoz mindig odatelepedtek a szobrász-és festőszakosok is. Nem volt az  véletlen, hogy elsőként éppen Nagy Gáspárt hívtuk, hiszen a bencés  szellemiség megtestesítője volt ő, barátságos, szelíd modorával, jellegzetesen fátyolos hangjával, jószándékú pillantásaival, karakteres, széles szemüvege mögül. A beszélgetés közben mindvégig éreztük, hogy a fiatalság kíváncsi a költőre, igazán szívesen hallgatják, s tágranyílt szemmel el-el tűnődtek egy-egy .újabb versének elhangzása után. Az együtt töltött óra végén érződött, nem bánták meg, hogy időt szántak erre a szellemi kalandra, hiszen csendben, elgondolkodva köszöntek el, s magukkal vitték az odakészített versköteteket is, hogy este már magukban olvasgathassák el mindazt, amire kíváncsiak voltak, de amire ott, együtt már nem jutott több idő. Mi pedig elsétáltunk Gazsival a tóhoz, onnan pedig fel az apátsághoz, hogy hosszan nézzük a vitorlásokat, s a Balatont, ami alkonyatkor különösen varázslatos néha. Aznap friss hal volt a vacsoránk, egy kitűnő vendéglőben, s a szőlőlugas alatt jószellemű beszélgetéssel telt el az esténk…
Ez volt Nagy Gáspár első útja velünk, Tihanyban… Másnap aztán felkerekedett s utána nem is találkoztunk egy jó ideig. De König Róbertben ekkor már felvetődött a gondolat, hogy a különleges helyszín miatt érdemes lenne időtlenné tenni azt a világot, ami olyan sokak számára jelent megújulást, felfrissülést.

Még azon az őszön, szeptemberben egy napra újra leutaztunk, közösen, Tihanyba. Meglátogattuk a perjelt, ámulva nézegettünk ki az iroda ablakain, hiszen innen egy egészen más balatoni látkép lenyűgöző világába csöppentünk. Felvázoltuk a közös elképzelést, s már indultunk is vissza a füredi vasútállomásra, hogy Révfülöpre utazzunk tovább, bemutatva Gáspárnak nyári remete-létünk legfőbb objektumát, a hegy tetején lévő kis kőházat, az erdő közepén.
Legalább húsz perces gyaloglás után, időnként meredek szakaszokon jutottunk egyre feljebb. Időnként persze megálltunk, nézve a fentről egyre nagyobbnak látszó vizet, s azt a tó közepéig behúzódó nagy felhőt, amiből aztán hirtelen erős zápor kerekedett. Mi ott állunk a hegy oldalában, napsütésben, odabent, a Balatonban szakad az eső, szürkés-fehér csíkokat rajzolva a felborzolt felületen. S aztán egyszercsak vége; feltűnik egy színes, természeti kép, a távolban gomolygó pára fénytörésében. Káprázat, de valóság!
...Gáspár nem szólt egy szót sem, csak nézte ezt a tüneményt, majd bólintott, s indultunk is tovább. Az erdei háztól, az erdőn át, még tovább sétáltattuk garabonciás vendégünket, hogy megmutathassuk a túloldalon lévő mesés hegyvonulatot, a Káli-medencével, ugyancsak felülről. Előttünk hatalmas szőlőtáblák és éppen szüreteltek. Magunk is téptünk néhány fürtöt, s a szőlőt szemezgetve mutogattuk végig a hegyeket, s a környező településeket, s az azokon áthaladó, kanyargós utakat. Visszafelé még elsétáltunk egy pincéhez, újra előbukkant a Balaton is. Egészen távol, a tihanyi félsziget közepe felé az Apátsági Templom olyannak tűnt, mint a kagylóból kicsillanó igazgyöngy…
...Aztán Gazsi már búcsúzott is, hogy visszatérjen Pestre, s a vonatúton még felidézze azokat az emlékképeket, amit ittlétekor rögzített magában.

…Következő nyáron, 1999-ben, Nagy Gáspár ismét eljött Tihanyba. Addigra már elkészültek azok a. linómetszetek, amelyek alapján ő is munkához láthatott. 18 metszet készült, de Gazsi döntötte el, melyiket és miért választja ezek közül. Elkérte a grafikákat és kirakta a szobájában. Napokig csak nézte...
2000 januárjában megszülettek a versek. 12 kiválasztott grafikából építette versfüzérré azt a „versimát”, aminek mindegyik verse 1-1 grafikához kapcsolódik, de úgy, hogy teljesen öntörvényűen értelmezi a metszeteket. Két önálló alkotó, kétféle megfogalmazás. A kiváló papírmerítő, Vincze László szentendrei műhelyében 50 album készült, a grafikák mellett a versek magyarul és németül is. Az előszó Szakolczay Lajos megfogalmazásában, ugyancsak két nyelven, s a rendkívül színvonalas műfordítás Kárpáti Pál remeklése.
Menetközben sokat gondolkodtunk azon, mi legyen az album címe. Jómagam a "Kőkeresztek víztükörben” címet javasoltam, az egyik grafika alapján, de Gáspár szépítetten-finomított az elképzelésemen. Így lett végül; "HULLÁMZÓ VIZEKEN KERESZT" ...Ugye, mennyivel többet jelent így?!
Az album bemutatása után több irodalomtörténész is Nagy Gáspár teljesen megújuló költői nyelvezetét dicsérte. Gáspár, a tőle megszokott korrektséggel, nem sajátította ki magának az elismerést, hanem mindig elismételgette ilyenkor; "Ezt a versfüzért König Róbert barátom "énekelte ki" belőlem"...

És most befejezésként, térjünk vissza arra a természeti látványra, amelyről még korábban említést tettem. A révfülöpi hegyről visszanézve láttuk a tó feletti esőt, majd a szivárványt, a párás fénytörésben…Hogyan is idézte vissza a költő azt a bizonyos látványt, már a versfüzérbe beépítve?

"Lásd egybe és lásd külön is
háttal a víznek szivárvány
úszik zöld eső függöny-tincs
szétpermetezve a látvány
kapujában ég emléke..."

Kedves Gazsi! Most már örökké látó szemeiddel olyasvalamit vettél észre, amit mi a nagytilaji temetőben, temetésed befejeztével, csodálkozva láttunk: ott és akkor feltűnt egy szivárvány, a januári tavaszban, s amikor hosszú sorokban, szomorkásan indultunk vissza a temetőből, a velünk szembejövő, hazafelé tartó gyerekek valamennyiünknek tisztelettudóan, előre köszöntek. Ezek a nagytilaji kisiskolások szivárványt feszítettek a szívünk fölé akkor, a fájó hiány és szürkeség ellensúlyozására, az elviselés elfogadására.
Már égi utadat járó, egykori útitársunk; ne hagyd, hogy elfelejtsük azt a szivárványt, ne hagyd, hogy elszíntelenedjen bennünk az „ég emléke”!
Ezért is olvassuk továbbra is a verseket, s a versimákat, hogy ne feledjük; létezik az a világ, amelyben a szivárvány a legváratlanabb pillanatokban is, bárhol és bármikor feltűnhet megint, hogy reményt adjon nekünk, mindhalálig, sőt, még azon is túl! Egészen az örökkévalóságig!

2007. február


Lelkes Mária
Kisgrafika, 2007. 1. sz. p. 2-3.


< vissza