Írások a költőről - Nekrológok

Emlékezés és baráti búcsúzás vízkeresztkor

Vízkeresztkor írom ezeket az emlékező sorokat: Nagy Gáspár január 3-án hagyott el bennünket. Majd 16-án a Farkasréti temetőben lesz a búcsúztatás, utána a vasi Nagytilajban ősei mellé temetik. Vasi gyökereit (Bérbaltaváron született földműves családból) gyakran emlegette verseiben, vallomásaiban, vagy amikor nekem, „földijének” (a zalai-göcsejinek) dedikálta könyveit. Most még a karácsonyi hangulat vegyül a fájó gyászba. Felszikráznak a Gazsi által oly sokszor megénekelt gyermekkori karácsonyok. Kristály-havazás idején is májusi születésére gondol: a saját születés és a betlehemi esemény gyakran összeolvad különös montázsokban. Májusi-karácsonyban című verse így indul:

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.

Anyámat derékon vágta a szózat,
hogy szárnysuhogást hallott: esnie kell a hónak.

és a befejezés:

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonban
születni készülök, anyám hívja az angyalt.

Mindjárt e vers szomszédságában az éppen megszületettről szól a vízkeresztet idéző Amíg a bölcsek ideérnek. De ez már a jövőt is sejteni engedi, kicsit Babits Csillag után című költeményére emlékeztetőn.

Király se, koldus se,
magam se, más se lehetek!
Csillag áll fölöttem,
féltestem hóban,
jövendölések szerint
egy-két dologra megszületek
                         . . .

 Anyám vére a hóban,
olvad, de lucsoktalan
szikrázó a hó.
Vére a szalmán;
ebből tán még
koronám is fonható.

S amíg rágom az emlőt,
sejtem miként jutok
tejtől a vérig
           . . .
Amíg a bölcsek ideérnek,
aludnom kell, az előbb születtem.

A Gyermek születése, a betlehemi csillag és a jászol jelentős metafora lesz Nagy Gáspár költeményeiben: a saját sorsát példázzák. Ő is követte a betlehemi csillagot, mint Babits a bölcseket idézve; a nagybeteg költő már csak a kereszten találkozott Jézussal. Nagy Gáspár szüleitől, őseitől magával hozta a hitet, amelyet aztán Pannonhalmán öntudatossá érleltek a bencések. Hite nem volt oly küzdelmes, mint Babitsé. De élete utolsó fél évében ő is megtapasztalta a rettenetes szenvedést, a fokozatos kisebbedést. Ő is „csont, bőr és fájdalom” lett, mint Babits a betegágyon. Hittel, keresztényi megadással vállalta sorsát, ahogy júliusi (talán utolsó?) versében már megírta: Tanulom már. . . (Hitel, 2006. szeptember)

Itt mifelénk a halál kutyája ugat,
csak Nagypéntek óta mennyi halál!
                 . . .
két kezemen számolom halottaimat,
miközben engem is meglegyint már,
beértünk volna, és itt az aratás?
kórházi ágyamon kérdelek, Uram,
miért nem én? mondd, mire vársz?
                 . . .


Kórházi ágyán számolgatta költők, írók halálát, akik előtte mentek el. Amikor karácsony előtt a kórházban meglátogattam (már rettenetesen sovány volt, de még figyelt a világ eseményeire), megjegyezte: „Határ Győző is elment.” Igen, számolta „halottait”, és készült a bizonytalanul biztos végre:

. . .Tanulom már a néma harangok szavát. . .
megint le kéne győzni egy éjszakát!


Még pár tucat éjszakát „le kellett győznie”, egyre erőtlenebbül; a kórház és a budakeszi otthon között „ingázott”, miközben egyre fogyott testi ereje. A kórházi látogatás alkalmával elvittem neki a Szent Útravalót. (Közölte, hogy egyik rendtársam már korábban otthon kiszolgáltatta neki a betegek kenetét.)

Most nincs itt a helye és ideje Nagy Gáspár költészete, életműve méltatásának. Ezt részben elvégezte a kiváló irodalomkritikus, Görömbei András kismonográfiája (Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 2004.) De mivel most a karácsonyi ünnepkört zárjuk, idézem még Gazsi híres Jegyezvén szalmaszállal című versét, amely kifejezi a költő világnézetét, és kiválóan jellemzi korunkat is:

– . . . mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

– . . . kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Sötét, tragikus korunkban, hazánkban a lelkiismeret szavai voltak költészete, prózai megnyilatkozásai. Gyerekként éppen csak hallott 1956-ról, de felnőve hűen őrizte 56 igazi szabadságüzenetét, és ezért zaklatást, üldöztetést is vállalt. Ahogy az értő jó barát írta fel róla szóló kismonográfiája borítójára: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel. . .” Görömbei Andrást idézem még: „Motívumrendszere szuverén belső világának tükre, s mivel költői személyisége egyaránt érzékeny a múltra és a jelenre, s mivel morális igényessége nyílt szólásra ösztönzi, költészetében Magyarországnak az emberi magatartásokban is tetten érhető erkölcsi válsága erőteljesen és éles kritikai fényben mutatkozik meg.” (Görömbei A.: Nagy Gáspár, 217–218)

Gazsikám! Most nagy szeretettel búcsúzom Tőled. Mikor kezed a kezemben pihent ott a kórházban, amikor utoljára láttuk egymást, arra gondoltam (lám milyen önző az ember!), hogy ilyen szép halált kérek én is az Úrtól. Szép? A halál sohase szép önmagában, hiszen szakadás, elszakadás az élőktől, szeretteinktől; de ha Jézussal halunk meg, átmenet a teljesebb életbe. Ezt hitted Te is, hiszem én is. Gazsikám, Te megtanítasz bennünket meghalni. Úgy gondolom, a Neked kiszabott pályát befutottad, küldetésedet teljesítetted. Az Úrnál, mint írtad, „nincs semmi idejekorán”. Valóban „beértél” az aratásra. Lélekben most újra megszorítom ernyedő kezedet: Isten Veled!


Szabó Ferenc
Távlatok, 2007. 1. sz. p. 90-92.


< vissza