Írások a költőről - Nekrológok

Búcsú Nagy Gáspártól

Tudott volt, hogy hősi küzdelmét vívta az elmúlással. Ám mintha már egészségesen is érezte volna a halál közelségét, egyik esszékötetében közelebb hajolt életéhez, számot adva annak legfontosabb történéseiről, megrajzolva azok portréját, akiktől a legtöbbet tanulta. Arra talán nem is gondolt, hogy inkább mi tanulhattunk tőle. Rendíthetetlen hűséggel, megingathatatlan tartást, szilárd eszmeiséget. Állt a mesterségesen és politikai érdekektől szított viharokban, s megrezzenés, kétkedés nélkül képviselte azokat az eszméket és eszményeket, amelyek élete végéig útmutatói és megerősítői voltak. Rövidre szabott életében valóban „művet” alkotott, amelyből utódai még sok-sok évig meríthetnek, megerősödve erkölcsi tartásukban, kialakítva lelkükben az igazság iránt érzett olthatatlan vágyat.

Sosem alacsonyodott le. Úr volt versei díszes, sokszor mégis fájdalommal szőtt öltözékében. Miért tagadnánk, ő is, mint oly sokan mások, csalódott, úgy érezte, cserbenhagyták reményei, a politikai élet átrendeződése nem hozott morális megtisztulást, amelyet sürgetett, s amelyért szenvedélyes küzdelmét vívta, új és új rohamra vezetve hűséges katonáit, a költeményeit. „Hibátlan gondolatokat kellene most fölvillantani, s nem magabiztos vélekedéseket.” – írta Litván antifóna című esszéjében – „ A szólóéneklés felelőssége sokkal nagyobb, mint a kórusban zöngicsélés bátorsága.” Nem kórusban „zöngicsélt”, az elhallgattatást, víz alá nyomást vállalva érzékelte szólóját, amelyet az olykor megalkuvó, most könnyeiket hullató kórustagok irigykedve hallgattak, miközben markukat tartották a júdáspénzért.

Beleérző azonosulással idézte Csordás Gábor első verseskötetének e sorait: „úgy dalolnék akár a csíz / ha tudnám miféle a csíz / süketek közt a száj szabad / ingyen dudva a gondolat”. Nagy Gáspár, aki mindenkinek Gazsi nevű testvére volt, tudta, „miféle a csíz”, mégsem dalolt szárnyalva, mert átélte és átérezte, hogy a gondolat akár a dudva, de mert szája „szabad” maradt, eltökélten fogalmazta meg tisztán, mélyen zengő szavait. Abban a korban, amelyben az írók egy része kételkedni kezdett a szavak értékében, igazságot megjelenítő jelentésében, ő a szavakra bízta magát, s azok hűségesen, egyértelműen közvetítették tisztító szándékait. Volt egy Illyés Gyulától kapott „napiparancsa”: „a legnagyobb bátorság a remény”, s ő csalóka reménybe kapaszkodva, annak szószólójaként korunk legbátrabb írója volt. Összegyűjtött költeményeinek ugyan ezt a címet adta: Szabadrabok, de a körülmények rabságában is a szabadon gondolkodó író nagyszerű példáját adta. Ha időjós leszek... című versében írta:

Ha időjós leszek
folyvást hazudhatok,
a nagy-nagy igazságok
körül téblábolhatok,
nyugodtan melléfoghatok,
és melléjelenthetek,
júliusra hószitálást
simán füllenthetek.

De mert nem volt időjós, nem füllentett, hanem egzisztenciális kérdéseikkel és bizonyosságainkat fogalmazta meg makacs következetességgel. Nem mintha ne őrizte volna gyermek lelkületét is. Sok versét játékosság, a tiszta érzés naiv kifejezése teszi felejthetetlenné. Volt egy korszaka, amelyben ezek a költemények s ez a hangnem volt az uralkodó, mintha arra figyelmeztetett volna: ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem juthatunk be a mennyek országába. Egyik nagyon elgondolkodtató versében a nád titkáról, a hajlékonyságról és a törhetetlenségről írt. Ám a szökellő ritmusú költemény már-már évődő hangneme egyszeriben vészesen komolyra vált, a korra és a költő fenyegetettségére utaló képpel zárul: „most te is csak – szálegyenesen – állsz – és befogod – a szád – mert vízen átúszik feléd – egy nádvágó – naszád.” Élete végéig fenyegetően úsztak felé ezek a naszádok, mégis szálegyenes maradt, s többek között ez maradandóságának egyik titka. Pedig micsoda kort kellett egyenes derékkal, fölemelt – sokszor az ég felé fordított – fejjel átvészelnie! Ez volt a kor...

Már
semmi semmi nem segít
a pillanatnyi taktika főleg –
a tálcán vitt fej etc.
is hamis előleg!

És
mégis mégis azt hiszik
a bátor „jóvitézek”
hogy a pár ezernyire
limitált kiáltás elég lesz.

De
tűnünk, tűnődünk tüntetünk
a legtöbbjén jobbja is
csak befelé
némán –

És hümmögünk:
ez volt a föld
ez volt a kor
ahol és amikor
élnünk adatott
kifosztva bénán.

Ha valaki majd megírja a hetvenes-nyolcvanas évek szellemiségének természetrajzát, Nagy Gáspár költészetében találja meg eligazító, hiteles vezérfonalát. S ha utóbb arra is vállalkozik, hogy rendet teremt a sötétben vonuló éjszakai ködöt kavaró „szókaravánban”, ismét az ő verseit használhatjuk eligazítóul. Ezekben tárul majd elé a múlt megannyi gondja s a félmúlt meg a jelen tengernyi ferdítése, hazugsága. Rádöbbenhet arra, hogy az élet zűrzavarában, a sokszor kilátástalannak érzett terhek alatt roskadozva lépdelő ember csak a lélek fényjeleiben találhatta meg erőforrását. A Tékozlók imájában fájdalmasan vallotta meg: „elvétettem minden Hozzád növő irányt”, s ezt a felismerés a Végső Igazság felé törők megváltásáért esedező gesztusát idézi, de ugyanebben a költeményében így ír: „És most már látlak is Uram.” Pedig „...úgy nő a hazugság történelmi mocska – mint Napod zuhanásakor az árnyék”. Ám az árnyékból és sötétségből felfénylik a reményt adó, bátor cselekvésre ösztönző Isten képmása:

ragyog bizony Uram a Te akaratod
már a kakasszó előtt
a SZÁLFÁK vert szögében

Pontosan érzékelte, kijózanító egyszerűséggel fogalmazta meg az emberiség elfordulását Istentől, ami hatalmas értékvesztéssel és szemléleti bizonytalansággal párosult. Az önerejében gőgösen bízó ember ugyan nem Isten halálát kiáltja, hanem hátat fordított a Teremtőnek. Nagy Gáspár lírájából azonban nyilvánvaló, hogy kétféle dimenzió létezik, egy határolt időbeliség, ez a miénk, és a végtelen, amely az Úré. A Már hamuval rajzolgatok végszava mintha Babits Jónás könyvének Istent megszólaltató, ebbe a másik dimenzióba bepillantást engedő befejezésére rímelne:

Mert nagyon a miénk
ráégünk erre a földre
mosolyunk rámegy
bánatunk ráég
már hamuval rajzolgatok
Isten ablakán egyre
de Ő vár – vár még.

Költészetének – de prózájának is – kivételesen szép tartományába vezetnek a holtaknak dedikált művei, az őket életre keltő esszéi. Szívszorító a bensőségessége és a ráérzése, megrendítő, ahogy mások elhunytát idézve az elmúlásba helyezkedett megírva „égi lábjegyzeteit”. És ma egészen más a visszhangja a Valamin belül felütésének: „Könnyű lesz-e elhagyni mindent – vagy nagyon nehéz – amikor zárul az eddig nyitott – és tárul az addig rejtve őrzött”? Nagy Gáspár megtapasztalhatta, hogy az Úr azokat próbálja meg, akiket igazán szeret. Szenvedésének és megpróbáltatásainak hónapjai azonban előbb vagy utóbb feledésbe merülnek, ám életműve megmarad, és a legnemesebb emberi eszmények és érzések maradandóságát hirdeti. Tizenöt éve írta a modern transzcendens költészet egyik tömör remeklését, a talán legnagyobb és igazán maradandó eszményt idézve:

Ebben a lángban
épen marad a szalma,
nem roskad,
nem törik,
nem koromlik el alatta.
Mert Aki fölötte,
Annak szeretetétől gyullad,
sugárzón
sugárzik:
Isteni lényéből úgy ad.

                                (Betlehemi istálló-tűz)

Hogy egy kissé frivol módon idézzem emlékét, hadd kövessem egyik hajdan oly kedves közegében egy futballpálya akkor még zsúfolt nézőterére, amelynek kőkockáin már korábban is költők álltak és kedvenc csapatukat bíztatták. Ez a játék, ez a közönség már csak emlékeinkben él, de valahol biztosan szilárdan áll, s az állóhelyen ott szorong Zelk Zoltán, Rónay György, Kormos István, Parancs János és Nagy Gáspár. Figyelnek bennünket is. És hallani véljük az Urat szólító, kérlelő imádságos szavakat is, Nagy Gáspár Öregedők s talán már öregek című verséből:

...könyörülj rajtuk ahogy majd rajtam is
ítélkező méltatlan szolgádon.

A szolga most megtért Urához, aki szelíd mosollyal vonja magához kedves gyermekeként.


Rónay László
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 10.


< vissza