Írások a költőről - Nekrológok

"...ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben..."

NAGY GÁSPÁR HALÁLHÍRÉRE

Tán nem is a lényéből áradó szeretetet – hisz az oly öntudatlanul hatott, mint a belélegzett tiszta levegő –, hanem páratlan figyelmét csodáltam inkább. Egy „senki” voltam, amikor megismerkedtünk, 1981 elején, másodéves bölcsész, szál publikáció nélkül természetesen, ő – s ez fiatalon soknak számít! – majd kilenc évvel idősebb, ismert költő már, de soha többé nem kellett bemutatkoznom neki. Azonnal megjegyzett. Tudom, másokat is, tekintet nélkül címre, rangra, vagy életkorra akár, néha úgy éreztem, minden, a figyelmére érdemesnek tartott, bárhol élő magyar s – térségbeli – nem magyar emberrel kapcsolatban áll. Mindegy volt, hogy gyermekeiről, falujabeliekről, erdélyi vagy amerikai ismerőseiről beszélt, vagy éppen magas méltóságra jutott barátait emlegette föl, szemében a derűnek s a sosem révedező, sosem érzelmes – sokszor a humoron is átszőtt – szeretetnek mindig ugyanaz a fénye villant meg félreismerhetetlenül. Éterien varázslatos, ha kellett, keményen határozott, a figyelmet magára hívó ember volt, de sosem teátrális, mélyen hívő, de sosem ájtatos, poétikusan játékos, de sosem a valóságtól elrugaszkodott.

Bármiről esett szó, egyetértettünk többnyire, de – 1956 s „környéke” mellett – leginkább a sportról, különösen a fociról beszélgettünk, éreztük tán, hogy a (férfi)lélek az ilyesfajta szócserétől képes ma már csak szárnyalni igazán, a politika – a majdnem mindent átszövő politika – bemocskol, s inkább földre ránt (hogy manapság a foci is tisztátalan, jól tudtuk persze, de azt is, hogy a játék, az Istentől való JÁTÉK, az soha). Gazsi ez az Istentől való tisztaság volt közöttünk, ezt védte, ezt szórta szét, s ezért adta életét. Újabb kori históriánk kegyelmi pillanatát, a forradalmat – mindenestől, erkölcsi-szakrális sorsával s parancsával együtt! – ezért nem a szaktörténészek, hanem ő értette itt Magyarországon a legmélyebben talán, ezért emelt szót érte félelem nélkül már a bűnrészes hallgatás idején, s tudom, hogy földi életét e nemzetragasztó csodának az 1989 után való újabb elárulása, cinikus széjjelhazudása rövidítette meg.

Kilenc napja már, hogy Nagy Gazsi, e vigasznak jött tünemény ott áll Teremtője előtt. Utolsó munkahelye, a Katolikus Rádió honlapját olvasgatom egyre, s semmi kétségem, hogy a reá emlékező sorok fölött az ő lelke rezeg minduntalan. Ács Margit és Bertha Zoltán, Pécsi Györgyi és Görömbei András, Mezey Katalin és Gróh Gáspár, aztán Szabó András, a versmondó, a hit s a költészet összhangjának avatott értője, Rónay László s a leánya korabeli Hanti Krisztina vesznek búcsút tőle többek között. Mindenki mást s máshogy ír, s mégis mindenki ugyanazt valamiképp. Hiába, legyen hívő vagy kételkedő az ember, Isten szándéka – s végzése – mindig érettünk való. Mert hinnünk kell: hogy végtelen szeretetéről tegyen tanúságot, ezért küldte őt a legnagyobb szükség idején nekünk, s hogy e most halhatatlanná lett példa erőterében nézzünk egymás szemébe újra – mert ma meg erre van a legnagyobb szükség Magyarországon! –, ezért szólította el. Tudjuk, Isten fiának szenvednie kell, hogy a megváltás valósággá legyen, s lám, az üzenet hibátlan pontossággal ért céljához megint. Mi, itt maradottak, Erdélyben, Budakeszin, Debrecenben, Budapesten és Nagykanizsán, a megrendültség sorait olvasva vagy körmölve egymás alá, vagy szemben a koporsóval, ott, a szülőföldön, Nagytilaj és Bérbaltavár között, e tovatűnni látszó jóság szívet súroló döbbenetében s ama sugárzó tisztaság nevében lettünk-lehetünk eggyé újra, s ráeszmélünk-ráeszmélhetünk talán: Nagy Gáspár így, búcsúzóban is azért él tovább, amiért küldetett.


N. Pál József
Napút, 2007. 1. sz. p. 83-84.


< vissza