Írások a költőről - Nekrológok

Búcsúzunk a tisztesség és bátorság költőjétől, Nagy Gáspártól

Sivárabb lett a föld, szegényebb lett a magyarság és az irodalom. Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő hosszan tartó, súlyos betegség után 57 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének.

Golgotai életútja, rendíthetetlen hite, s sorskérdésekkel viaskodó, immár lezárult életműve – melynek aranyfedezete kikezdhetetlen, prófétai jelleme volt – emlékezni, látni és a félelemre nemet mondani tanít mindannyiunkat. Irányadó volt számára a magyar költészet fontos hagyománya, a nemes célokért való küzdés. A legkülönbözőbb versformákban alkotott, költészeti eszköztára modern és ó, bizarr és játékos elemekkel, vizuális hatásokkal, szótörésekkel, szójátékokkal, szokatlan szóösszetételekkel tele. Eredeti látásmódját történelmi érzékenység, mélyreható igényesség, szigorúság, és a kiválasztottak felelősségtudata hatja át.

Egyetemes érvényű költészete – melynek egyik fő ihletője az 56-os forradalom volt – erkölcsi minimalista korunkban arra figyelmeztet, hogy „Nekünk nem szabad feledNI!” Nem szabad feledni Nagy Imre 53-as kormányprogramját, mely emberibb életet ígért, s véget vetett a kötelező beszolgáltatásoknak, a padláslesöpréseknek. Az 56-os egyetemistákat, s a Corvin-köz szent suhancait sem. A csodát, hogy Dávid ismét legyőzte Góliátot. A könyörtelen megtorlást, a menekültáradatot, a hóhér-idők brutális csöndjét. A nyüszítve támadó gyávaság bosszúállását. A sokáig temetetlen, meggyalázott hősöket. Az elvtelen kompromisszumokat. A 68-as csehszlovákiai „testvéri segítségnyújtást”. A belügyi megfigyeléseket, a titkos jelentéseket – a Nagy Gáspárról szóló mintegy félezer oldalra rúgó rendőrirodalmat. Hogy országos botrány kerekedett 84-ben, mikor a tatabányai Új forrásban megjelent az Öröknyár, 86-ban meg a Tiszatájban A Fiú naplójából c. verse – s még a lapot is betiltották. Hogy rendőrök követték, mikor a 301-es parcellában kereste a sírt. S a nagy elégtételt, az ünnepélyes újratemetést. De a közelmúlt viperás rendőreit sem szabad feledni. S Camus szavait, mely szerint a gyilkosokat nem szabad igazolnunk. Még közvetve sem. Sőt – ahogy Nagy Gáspár írta: „néven kell nevezNI” őket.

Gyakorta járt köztünk, rokoni szálak is fűzték az ausztriai magyarokhoz. Előadásai, élére állított versei az írástudók felelősségével foglaltak állást a múlt és jelen jelentős eseményeiben. Tiszta ember volt. Ébren tartotta az „ötvenhatosok és hatvannyolcasok /hetvenhatosok és nyolcvanegyesek/ és főleg tömegesen egyesek” igazságát, s néven nevezte a rendszerváltozás mosolyelágazásait is. Sorsa nem volt magánügy. Mindannyiunk ügye volt. Mindannyiunké, akik magunkénak éreztük szavait, tetteit.

Sugárzó költészete által „támadjon hit, legyen áldás, visszhangozzék a megváltás”! Az örök világosság fényeskedjék neki!


Radics Éva
Másokért Együtt, 2007. 02. 22.


< vissza