Írások a költőről - Nekrológok

Nagy Gáspár művészi nagyságáról

A döbbenet pillanatában

Az Úr kétezerhetedik évének január hónapjának harmadik napjának a döbbenetétől csak elfogultan tudok egyáltalán megszólalni, s  v a l l a n i  róla! Elvesztése mélységesen felkavarta bensőm minden zugát! Bizony, megcsappant a nemzet gondjaival együtt élő költőink sora. — Nagy Gáspár különös poéta. Mintha a magyar jellem halványuló képét rajzolta volna újra. Nemzeti lelkiismeretünk ébresztését szent kötelességének tekintette.

    Úgy szólt, úgy élt, úgy írt, úgy sóhajtott, hogy eleink tartásos hitét szinte mások helyett is magára vállalta. — Egy költő, aki gyarlóságaink helyére új erényeket tudott álmodni. Életével a teremtő Isten egész nemzetünket áldotta meg, épp napjaink kisugárzásszegény időszakában. Teljességigénye maximumait mosolyogva  ő r i z t e.  Rendíthetetlen igényességét mérhetetlenül becsültem! Éretten, bölcsen élte napjait. Őrizte nyugodt felvértezettségét! Művészi rangját felindultságában sem tudta pillanatra sem levetkőzni! Nem volt önmagából kifordítható. — A rosszal bizony kíméletlenül szembefordult, de a züllesztő stílusokkal árnyalatilag sem azonosult, ez tette bevehetetlen várrá! Hatása, amit költészete felszínre hozott, messze túlmutatott önmagán. Egy nehéz múltú korszak elhallgatott és elhallgattatott igazságainak kimondásától egy pillanatra sem riadt vissza. Az írástudók árulásainak özönében találtam meg Nagy Gáspárban egy igaz írástudónak a  h ű s é g é t!

    De ennél sokkal többet nyertem belőle: az egyre tünékenyebb jövőnk reményét! Ami számomra a legtöbb: világítótorony volt hányódó élettengerünkben az Ő költői ébersége. Berzsenyi hőfokán őrizte, „bátran vigyázta” közös kincseinket. Szerencsésen párosult benne a magas fokú művészi és erkölcsi igény, s éppen ettől nem vált hangoskodóvá, létezési, légzési formája volt a művészi igényesség s maga a csend. Nála igazán „nem fecseg a felszín”, de —  lüktet, — sajog, — lázít, — mind-jobbat-követelő a  „m é l y !”  Méltóságát nem vesztette el egy pillanatra sem. Mert anyaga nemcsak varázslatosan ihletett tehetségű, — hanem nemes keménységű is! Ebben tagadhatatlan érdeme van bencés nevelésének!

    Ez a költőtípus környezetét is  f o r m á l t a ,  már  s e j l é s e  idején.

    Az elmúlt általam ismert fél évszázad rangjától megfosztotta az Erkölcs, a Jellem, a Tartás, az Igényesség, az Erény és a Tiszta Szellemiség legtöbb nagyját! A civilizáció, a szabadelvűség mérhetetlen károkat okozott a szellemiségnek és a lelkiségnek a világon. Görömbei András szerint: „emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni — eme szemléleti alapelvek szerint épült Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje”. Sugárzó tisztasága különleges aurát varázsolt tüneményes személyisége köré. Nagy Gáspár költészetében művészete minden összetevője, belső és külső világának teljes egyensúlya harmonikus rendben élt! Sose hittem, hogy az Október végi tiszta lángok ciklusára írt rekviemünk nemcsak 56-ot, hanem az ő 57 évét együtt fogja elsiratni. Ennél többről e pillanatban: „nem szólhat a száj!”

Személyes élményeim

Nagy Gáspárral 1992-ben találkoztam először. Egy szárszói találkozón tartott előadásom után, melyet egy versidézetével fejeztem be: „Gyanús vagyok, gyanús nagyon, hogy még nem ütöttek agyon.” A találkozón ő is részt vett, s elém állt, hogy az „ilyen sorokat vétkező költő”, íme, én vagyok! E vidám összeölelkezésünk alapozta meg jó másfél évtizedre barátságunkat.

A kilencvenes években zenésítettem meg Te Deum című versét, melyet a Nemzeti Társaskör Hűségdíjainak átadására írtam. A művet vegyes kara előadásában Tillai Aurél vezényelte a pécsi székesegyházban. Már akkor felfigyeltem, hogy a költő gyakran ötvöz „szakrális-szertartásos-anyagot” népi ihletésű „profán-kontrasztos-verssorokkal”. Kezdése a latin Te Deum laudamus szövegidézete után sajátos-magyar-verssorainak „válaszával” szinte összenyalábolt múltat-jelent-jövőt: e csöppnyi falvak népe csöppnyi templomokban haranglábakban idegyűlvén letérdel…S mindezt a kezdő latin sorok magyar fordításával keretezve folytatta: Téged Uram dicsérünk… A versnek s zenének ez lett a némileg archaizált expozíciója. A feldolgozásnak már XX. századi keményebb, áthallásos sorai a történelmet is megidézték a megpróbáltatások poézisével: szorítások nélkül ne roppanjunk a csendbe, mostohább kő már ne hulljon szájra szemre, házainkat így tartsd meg kifosztott síri rendben, hajunk lengjen csak tovább kötözzék fenyvesekre. A Nagy Gáspár-i zsenialitás ezeket a valóban azonnal felismerhető különös szóösszetételű sorokat újraötvözte a szakrális-profán kettős megpróbáltatások kohójában. Ily módon gyakran „kettős marokkal” játszott a magyarságába égetett, villódzó, szarkazmussal is kacérkodó soraival. Ettől ismerem fel verselésében azt a kirobbanó egyéniséget, amit zenében két hang után bizonyosnak érzek Bach, Mozart vagy Bartók zenéjében. S ugyanúgy fegyelmezi, sőt megzabolázza és verssorok rácsaiba kényszeríti esszenciális verssorait, mint a klasszikusok hangsoraikat! S ezt követi a „falu-templom-haranglábas” rondószerű visszatérése, mely a befejezést továbblendíti, sőt kényszeríti a befejezésig: (az első-szerint: „haranglábakban letérdel”) de itt már „haranglábakban föláll hazaindul s visszhangozzák a léptek: Ne hagyj soha szégyent érnem! Ne hagyj soha szégyent érnem!” Az aláhúzott sorok jelzik, hogy a kezdeti archaikusságot, korunk keménységét és kegyetlenségét újra hevítve összegyúrja… Sose felejtem el, amikor ezekről beszéltem és kér­dez­tem, hogy lehetne a zene lekerekítő egyensúlya által eljutni az Ámen-ig? Azt felelte, hogy „Sőt!”: a „ne hagyj soha szégyent érnem!” sorokat megerősítheted — „HŰSÉGEMBEN! HŰSÉGÜNKBEN! ÚGY LEGYEN! ÁMEN” koronával! Ámultam, mert a „szégyent érnem”-hez kapcsolt sorok a „rímen” túl felemelő fokozással is éltek. S a kezdő latint-magyarra-váltó sorokat az Úgy legyen! Ámen is megerősíti!

Különös egymásra találásunk versben és zenében megrendítő hatást tett rám. Első beszélgetésünk alkalmával hangsúlyozta, hogy a dramaturgia és a zenedramaturgia lehetőségei még bizonytalanságban élnek benne. Kiderült, hogy Gazsiban, a halk szavú poétában a bazaltokat mozgató drámai erő is ott feszült. Mondogatta: nehogy csalódjak. Pontosan tudom: nagy formákat is pont oly mívesen old meg, mint a már jól ismert miniatűrforma-művész, ha kezébe veszi!

Nem tagadom, oly elragadtatás lett bennem úrrá, mint amilyen Stravinskyban Cocteau hatása tehetett. Éreztem, hogy magam, aki a költészet és a dráma bűvöletében élek, megtaláltam magamnak a magyar Cocteau-t! Lorca fantáziagazdagságát, elvontságát és metaforikusságát is visszanyertem általa Vérnász-időmből. S ezen érzésem azóta csak erősödött! Életünk kiszabott idejének sem az óráit, sem a napjait nem ismerjük előre, ezt az ismert fájlalások helyett: köszönöm sorsomnak… De Nagy Gáspár életéből többet nyertem így is alkotásaim számára, mint amennyit álmodni mertem…

Hótalan a hegyek inge című versét más célból zenésítettem meg. Kerestem a magától értetődő, strofikus, dalszerű, természetes, kerek, egyivású verseket. Régen érzem, hogy a zenésítés célja nem az, hogy a zene a vers „szolgálóleánya” legyen, hanem gyakran vágyom arra, hogy a vers és a zene igazi harmóniára leljen egymásban. A régi „szépidők” értelmében. Erre is bőven találunk jó példát Nagy Gáspár versei között! Ilyen ez is… Hasonló példának érzem (s vázlataim is készültek már) a Kit az álmokba beléfogtak című verset és a balladaszerű Ne fonjatok nekem vesszőkosarat! Többértelmű, meglehetősen fennkölt és profetikus a Szabadítót mondani! Legtöbb „dal-után-kiáltó” verset nálunk talán Weöres Sándor irt.

A Symphonia Ungarorumról

Nemeskürty István, a millenniumi ünnepségek kormánybiztosa arra kért 1998–1999 fordulóján, hogy a centenárium tiszteletére írjak egy oratóriumot. A megbízást műfaji módosításokkal vállaltam, mivel egy oratórium nem tud ma Magyarországról egységes és hiteles képet adni, annyira ütköznek hazánkról a vélemények. Egy oratorikus szimfónia viszont képszerűen ábrázolhatja történelmünket a zene érzelmi felerősítése által. A zene célja nem az, hogy vitatkozzon, hanem hogy  á b r á z o l j o n…

    Kérésem az volt, hogy Nagy Gáspár írjon egy versciklust Szent István és Szent Gellért ismert Symphonia Ungarorum legendája nyomán a négytételes szimfónia keretéhez. A költővel találkoztunk Pesten az Apostolok étteremben, ahová évek során többször visszatértünk. Az oratorikus szimfónia négy tételének tematikáját pár órás intenzív beszélgetés alatt körvonalaztuk. Ezt követően nyolc-tíz nap alatt elkészült versciklusával. Szeretném visszaidézni azt, amit az Apostolokban kérésszerűen felvillantottam, hogy a megvalósult versciklusának é p í t m é n y é b e miket tudott elrejtve beleépíteni. – A Szent István-i időket érzékeltetni lehetetlen közismert hangok felidézése nélkül – mondtam. – Ezért bele kell nekem is építenem a műbe közkinccsé vált, ismert énekeket. – És miket? – kérdezte. Hamarjában válaszoltam: a Hajnallik, hajnallik, de szépen hajnallik, édes hazám felett az ég nyiladozik. (Ezt a csángó pentaton népdalverziót Domokos Péter bácsi énekelte el nekem, hogy ez nem maradhat ki az életemből!)

    Nagy Gáspár az elkészült versciklusában ezt „úgy vezette fel”, hogy e sorok után lehetetlen lett volna a Hajnallik népdalidézetnek elmaradnia. Íme (a megelőző költői sorok): mintha szép aranyló hídon kelne át egy nép mire meghajnallik… Tehát ilyen szervesen épültek be vágyálmaim a költő hatalmas építményébe. Ez az (érezniük kell az olvasóknak, hogy nem rólam szól, hanem az ő művészi nagyságáról), amit lehetetlen szeméremből elhallgatnom… Még az első tételben ajánlottam egy István-ének beillesztését (magam egyik legszebb népdalként tartottam számon): Vagyon az égen egy csillag, amely olyan szépen villog, István, István, István ablakába mutat, így találtuk el az utat. Ezt a költő versében így vezette elő: Összekulcsolt kezed hídján érkeztünk szívedhez, István.

    Bevallom, az első tétel címét én úgy jelöltem ki magamnak eleve, hogy: ÚTON, melynek zenei címe: Passacaglia (ez a barokk forma mai értelemben a makacs basszusként is titulált osztinátót is jelenti). Ez „vonulás” jelképezi a Kárpát-medencébe érkezésünket is egyben. Nyilvánvaló lett számomra, hogy a költő a tétel kezdő soraiban nyelvünk-szavakból-való-kialakulását is rendkívül érzékletessé teszi: Puszták-kövek-folyók-hegyek-nyarak-telek-hideg-meleg-esők-havak-utak-szelek-zablák-nyilak-tüzek-kezek. Tehát itt a költő bármilyen „kapott terhet” vett vállára, azt „könnyű-vagy-mázsás” súlya ellenére „egy-kőből-kifaragottá” tudta tenni!  Mert nyelvünk mélységes ismerője és virtuóza, mindig tartalmi-súlyának megfelelően.

    Ezek a Bizonyosságaim Nagy Gáspár költői nagyságáról, hogy „tonnás-bazaltokat” vihetett magával oda, „ahonnan nem tér meg utazó”. Hatalmas és mély hangsúlyokat rakott kis-plasztikáira ugyanúgy, mint ahogy ujjgyakorlatként tudott játszadozni világrengető meghasonulások valószerűtlenségeivel is. Ez ejtett ámulatba… Valami átlényegülés Őt Weöres Sándor-i tüneményesség fokára emelte!  M e g f o g h a t a t l a n s á g a   á l t a l !
    Sorolgatással tehát nem bizonyítok semmit róla… Az a mondás igazolódott étművében, hogy „Költőnek születni kell!”

Október végi tiszta lángok

Nagy Gáspár utolsó tettével vált számomra teljessé életművében, mely a héttételes rekviem-formának zenedramaturgiai fundamentumot is adott, amiről a zene felhangzása előtt lesz időszerű majd szólnom. A versciklusban 1848 és 1956 vált „ikertestvérré!” A forradalom jelentőségét teljességében summázó mű, a zene felerősítése által teheti közös üzenetté.… Ennek a közeljövőben végre eljön az ideje… Az elárulható a költőről, hogy élete utolsó napjaiban a sűrű telefonbeszélgetések során nagy segítséget adott még a készülő darabhoz. Minden tétel kicsengése „magasba emelkedett”, egy híján..! Ez a Libera me-ben volt szembetűnő. A tételzárás a költő megfogalmazásában így hangzott: testükön nem „fújó paripák” vágtattak át, tankok gyalázták őket holtan! Így katartikus mélybe zuhant... Kellett nekem egy vigasztaló sor mindezekhez. Telefonba-diktálta: De a lelkük már a csillagokban, az ég oltárán örökre ott van! A mű a mártír hősök apoteózisává így válhatott!


Szokolay Sándor
Magyartanítás, 2007. 2. sz. p. 3-5.


< vissza