Írások a költőről - Nekrológok

Töretlen gerincek kopogtatása

AZ ÉLŐ NAGY GÁSPÁR

Megint rendet vágott a halál sorainkban: a nagy Nagy László után a névrokon Nagy Gáspár is - évtizedek múltán követve a példaképet - eltávozott. Hagyta a pannon derűt és a dimbes-dombos, jó szagú, mert szőlőkkel is illatosított tájat, a vasi dombokat, Bérbaltavár és a szomszéd falu, Nagytilaj barangolni való lankáit, ősállat-csontokat rejtő - a földet és az emlékezetet évezredek távolából is megmozgató - horhosait, ,,bányáit", legelőit. Hagyta, odahagyta, elhagyta, hogy 56 évét megélve (minő, a költőhöz igencsak illő forradalmi szám!) örökre visszaköltözhessen a szülőföldre. Avval, hogy Pannóniába, egy kissé a mennybe is. Abba a - csak az igazakat, a haza ügyére fölkenteket magába gyűjtő - nemzeti lugasba, ahol most már örökkétig folyhat a disputa. Arra a valóságos és lebegő, mert a trianoni kaszabolásokat is - kerekedjék a haza - kiigazító terrénumra, ahol közvetlen példaképei, Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán és a hitével a csöndet bebábozó Pilinszky János várta. Abba a határ nélküli, Budapesttől Torontóig, Kolozsvártól Montreálig nyújtózó hazába, amelyben a magyar irodalom, ez az Ómagyar Mária-siralomtól és Balassitól Illyés Gyuláig, Cs. Szabó Lászlóig és Határ Győzőig (őt is a napokban temetjük) húzódó, a különféle sípok össz-hangzattanától értéket értékre halmozó kis szőnyeg nem csupán a paloták márványlépcsőit díszíti, hanem a viskók döngölt agyagpadlatait is.

Nagy Gáspár plebejussága, akárcsak Illyésé, innen ered: az Arany János viaszpecsétjeként is elhíresült közjó - az értük tenni valamit! - belső törvénnyé alakult erkölcsi imperatívusából. Történelmi ajzottságukban mindketten így tudták: a zsarnok, a zsarnokság ellen harcolni kötelesség! A ma már klasszikus és a fiatalon meghalt utód is - mutatis mutandis - egész életében ugyanazt az egyetlen mondatot mondta. A Haza üdve okán? Inkább saját - a közösség parancsában föloldódó - lelkiismerete (az igazi egyetlen műszer) megnyugtatása céljából. De ez a ,,megnyugtatás" egyúttal az eleven szövetbe vágó kés élesítése is. Nem is akármilyen célból; legkivált azért, hogy - jöjjön akármilyen gerincroppantó próba - mindvégig egyenes maradjon a gerinc.

Nem véletlen, hogy Nagy Gáspár már egyik korai megnyilatkozásában A verset ,,töretlen gerincek kopogtatása"-ként mutatja föl. Majd ugyanitt, a metaforikus beszéddel bővitve a kort, ,,anyaságnak" titulálja, melynek ,,térdén az egyetlen fiú, hazám!"

Első kötete, a Koronatűz (1975) azért is izgalmas, mert több ,,kézjeggyel" íródik. Három vállalt előd - Petőfi, Ady, József Attila - mellett a sorokat átlengi Nagy László múlhatatlan - a bérbaltavári kozmoszt a felsőiszkáziból is gyarapitó - jelenléte, s ami különös: egy, a Weöres Sándor-i énekkel kacérkodó udvarló hang ugyancsak. S már itt, nem csupán a Dózsa György-i példa miatt (címadó költemény), érezni a költő tág - táguló - világszemléletét: az egyetemes magyarságban való gondolkodást, hiszen verset ajánl a sepsiszentgyörgyi Kapuállitó költőinek is.

Ebből az alapállásból önkéntelenül adódik - igazmondó hitét a pannonhalmi bencés indittatás fölöttébb meghatározta -, hogy szóvá kell tennie az 1956 októberét feledésre-halálra ítélő Kádár-korszak legnagyobb becstelenségét: Nagy Imre és megannyi sorstársa kivégzését. És Nagy Gáspár nem tétovázik, 1983-ban, a mártír miniszterelnök halálának 25. évfordulójára megírja - a nyíltan is rejtező évszámok mögé bújva, de a sorvégi infinitivuszokkal nagyon is világossá téve gyászát - Öröknyár: elmúltam 9 éves cimű költeményét: ,,(p. s.) egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI".

Hiába a verset közreadó tatabányai Új Forrás magyarázkodása - a politika szigorát ismerjük - Nagy Gáspárra ráomlott az ég. A legszomorúbb, hogy a rangjukat féltő irószövetségi vezetők - vagyis a kollegák, hiszen ott dolgozott titkárként - védelmére sem szamíthatott. Föladták. Ám a költőt kemény fából faragták, hitét el nem vehették. Aki évekkel azelőtt Szaltószabadságot kiáltott - a vers Csak nézem Olga Korbutot... címmel jelenhetett meg -, hű maradt igazmondó elveihez, hiszen a szegedi Tiszatájat épp azért fejezték le (szüneteltették), mert a cenzúra jól észlelte, hogy abban a bizonyos versben - A Fiú naplójából (1981-1986) a ma­gyar október, vagyis az eltiport szabadság harmincadik évfordulójára iródott - a harminc évgyűrűjével susogó drága júdásfa homályt oszlatóan regél: ,,Míg a szem él látni kell fele-Barátaim!..." És költőnk látott! Bátran, tisztítótűznek gondolva a verset. Olyan lángnak, amelyben a személy (törékeny magamaga és megannyi sorsosa) megéghet, de az eszme, a közösség, a haza, a sokszor keresztre feszített igazság - soha! Haláláig megmaradt ez a - sokak szerint megkérdőjelezhető, mások által talán le is szólt - nyílt beszéde. A nyílt beszéd mint magatartásforma.

Verse az idők folytán sokat változott (nem csupán a formagazdagodás révén), teltebb lett, ám a belőle kisütő korbácsoló indulat ugyanaz maradt. Annak ellenére, hogy ütött - különösen a rendszerváltó hazugok kaptak sok csapást (Békebeli kannibálok; Nyári levél-hümmögés, zizzenés, amikor kertünkben a tetvek...; Árulások évada) -, megmaradt bájoló gesztusa, sőt a hitet kozmikussá tágítván szakrális vonzalma is. Hogy továbbadja a benne megvilágosodott fölismerést? ,,de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" (Jegyezvén szalmaszállal).

A bérbaltavári csodától - ,,Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban / foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal" (Májusi-karácsonyban) - az érettebb korszak nagy verseiig (Hullámzó vizeken kereszt; Symphonia Ungarorum; Október végi tiszta lángok) úgy épül az ív, mintha a katedrálisok őrtornya együtt őrizné a felnőtt bizonyosságává váló béke-szigetet, és ama földrajzilag nagyon is meghatározható jászolhoz kötődő homályt. Aki jön, jön, jön - a névnek is megvan a rituáléja - aranyat hoz nagy fazékkal, hogy mutathassa: a születés misztériumához ő is hozzájárult. Ám bonyolódik a kép, hiszen a kereszt-halálra született - Nagy Gáspár költészetében könnyen rábukkanhatunk a legszemélyesebbé váló golgotai útra is -, egy személyben maga az üdvözlő, üdvöt hozó király is. És ebből a királyból lesz forradalmár, kényes izlésű szómágus. Aki - nyíltan vallja, s jó pár költeményében kísérletet tesz is rá - posztmodern módra bármikor ujja köré tudja csavarni a verset (Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból), de ámulva hallgatja Jékely és Kormos szürrealistásba emelt, a női kebleket napkoronghoz hasonlító - égető - eszmefuttatásait is. Jékelyvel egyértelműen megjelenik Dsida, a Pisztráng-balettal a Psalmus Hungaricus jeremiási átka-siralma, nyugtalanító békéje, Kormos pedig a vértanúvá emelt jelképpel, a mosónő fiával együtt hozza az angyallá vált Sövényházi Márta Kódexszel fellegajtót nyitó tündérkedéseit. Érdekes, hogy ez a kissé krúdys, a mesét (gyakorta történelmi mesét) mesébe úsztató vonulat - magyarán: Nagy Gáspár gyermeki játékossága - nem a versekben vevődik észre (habár a zeneszerző Szokolay Sándor a Symphonia Ungarorum megzenésítése folytán, a Nagy Gáspár-i harangokat kiegészítendő, egy csángó dalt éneklő gyermekkórussal csilingelt), hanem a költő prózájában. Az életműnek ez a kevésbé ismert része.

Nincs benne bonyodalom - vagy ha igen, akkor másféle módon -, mint a verset megfeszitő metaforikus beszédben (A halántékon lőtt versek emlékműve mögött; Kibiztosított beszéd; Szabadrabok), a Milan Kunderára (és a cseh film vágásaira, ,,fényösszevonásaira" figyelő történet attól lebilincselő, hogy a némelykor szürrealitásba úsztatott mese a legtermészetesebb hangon foly. Ugyanakkor a tévesztések, összevonások, idősik-kavarások, álom és való váltogatása révén értelmi-érzelmi hullámzást kapunk. Ember legyen a talpán, aki azonnal fölismeri, hogy a valahai, a valóságban is megtörtént buszozásban az udvarlás folytán hegymagassá nőtt hős nem maga a Budakeszire utazó Hölderlin-e, vagy a műveltséget játékká avanzsáló férfigőg egyik szélhámosa. (Zöld Erwin - Tübingenből). S a (legény-részlet) cimű kisregény - amely majd a Kanizsa-vár (vissza) című ugyancsak hosszabb elbeszélésben teljesedik ki - pedig történelmi beszámoló az 1968-as csehszlovákiai bevonulás keretezte első (kamasz) szerelemről. Brutalitás és kisvárosi alakok kavalkádja - ez együtt Nagy Gáspár kanizsai álma. Fontos pillanat, hiszen ebben a lehetetlen élethelyzetben kezd nyiladozni a költő.

Akkor még felhőtlen boldogságában nem álmodta meg, hogy ,,nagy nyári délután lesz", s arra sem gondolt, hogy egyszer majd - törvény-erejű a számok ridegsége - búcsúznia kell (56 évesen).

Akit a nagytilaji temető földjébe tettünk - él. Attól leginkább, hogy '56 fáklyáját hordozza szívében.


Szakolczay Lajos
Vár, 2007. 1. p.11-14.


< vissza