Írások a költőről - Nekrológok

Nagy Gáspár csendje

Tizenkilenc vagy tán éppen húsz éve annak, hogy akkor megjelent, Kibiztositott beszéd című kötetét olvasgattam egy este valamely szegedi étteremben - egy tovébbképzés résztvevőjeként. Mint a szombathelyi főiskola oktatóját büszkeséggel töltött el az érzés, hogy egy ilyen nagy költő ebből az intézményből indult útjára megvívni ,,földi pörei"-t.

Aztán a Jelentkezünk című folyóirat - melyben első írásai megjelentek - főszerkesztőjeként ismerhettem meg személyesen egy író-olvasó találkozón. Ha később kéziratot kér­tem tőle a lapba vagy a pár év múl­va BÁR címmel megszülető újabb folyóiratunkba, soha nem mondott ne­met. Most is jóleső érzéssel nyitom ki első számunkat, s olvasom Vörösmarty-parafrázisát. Méltóképpen indultunk, azt hiszem ; ma sem tehetnék másképp mint szerkesztő, nem választhatnék odaillőbb verset egy folyóirat élére.

Akkor sem mondott nemet, amikor évek múlva - már-már barátság-formájú kapcsolatunk okán - egy képtelennek látszó ötlettel leptem meg: előadást kértem tőle ottlikos hallgatóimnak. Az ötlet azért volt képtelen, mert - mondta - ő nem ért Ottlikhoz. Ám erre azt kérdeztem tő­le, mi lenne, ha egy közös kedvencünkről, Kormos Istvánról beszélne, s mintegy mellékesen azért Ottlikról is szólna. Nos, ez az ötlet felvillanyozta Gazsit, hisz Kormos neki lelki-költői édesatyja volt, így egy egészen kiváló előadás születhetett, melynek szövege - ő csak ,,vázlat"-nak nevezi, de sokkal több annál - esszéformában nemrég jelent meg létszemléző kötetei egyikében. Kormos legendás pulóverét és Ottlik hasonlóképpen mitikus, filológiai jelentőségű zakóját választotta vezérfonalként ama dolgozathoz, melyben ma is megfontolandó gondolatok állnak a posztmodern magyar irodalom e kér apafigurájáról.

Az ezredfordulón készíthettem vele egy hosszabb televíziós interjút – nyomtatásba kívánkozna ez is – a létösszegző Szabadrabok-kötet megjelenése alkalmából; majd egypár évig csak a könyveinket küldözgettük egymásnak. A kétezres évek elején, az Ezredváltó-kötet idején, írtam róla egy összehasonlító értelmezést, melyben Parti Nagy Lajos grafitnesze volt a párhuzamos elemzés másik tárgya. Ezt a szöveget tavaly föl is frissítettem egy tanulmánykötet számára, ám azóta sem enyhült lelkiismeret-furdalásom: bármennyire is azon igyekeztem, hogy a dolgozatban a két költőt elfogulatlanul értékeljem, Gazsi azonnal megérezte a hangsúlyokból - vagy talán a szóközökből? -, hogy a magyar költészet jövőbeli irányát jómagam inkább a Parti Nagy-féle lírában látom. Annal elegánsabb, nagyvonalúbb levelet azonban, mint amilyet ő írt nekem tanulmányom olvastán, nemigen tudok elképzelni: egy percig sem haragudott vagy sértődött meg, tudomásul vette a ,,hálátlanság"-ot, s bizonyossá tette, hogy ő - természetesen - megy tovább a maga költői útján, a képviseleti líra Nagy László-i nyomdokain, ráadásul pedig barátságunk is töretlen marad.

Aztán jöttek a rossz hírek; de jött még egy levél is, melyben már a lábadozásról s újabb terveiről számolt be. A legutolsó küldeménye is egy könyv volt, de azt már a torokszorító hallgatás követte.

Ottlik is, Kormos is képes volt évtizedekig hallgatni. Nagy Gáspár csöndjében az ő hallgatásuk is ott sűrűsödik immár. Mindhárman régtől tudták, hogy semmi más, csak a csend az, ami a teljességgel viselős.

Hogy kedves falvainkat, Nagytilajt, Bérbaltavárt, Zalabért egyszer majd együtt is bejárjuk, lassû léptekkel ama dombokon s hosszan beszélgetve, immár csak terv marad; neki örökkévalóság, nekem minden-nyári hallgatás.


Fűzfa Balázs
Vas megye, 2007. április p. 10.


< vissza