Írások a költőről - Nekrológok

Aki elért Betlehembe

Nagy Gáspár számos díja közül, melyek legékesebbje talán a Kossuth-ról elnevezett, most szívesebben szólnék azokról, amelyeket nem ő kapott. Ama kitüntetésekről, érdemrendekről, megtiszteltetésekről, egyszerű és díszes csomagolású ajándékokról, amelyekkel ő halmozta el mindazokat, akik képesek s hajlandók az elfogadásra.
E sorok írója elsőként azt könyvelheti el ajándékként - nem is csak Gáspártól, hanem a Jóistentől -, hogy jó negyven évvel ezelőtt, azonos címen talált meg bennünket a posta. Pannonhalma Vár 1. Ide érkezett neki, hazait hozva, a forditható fedelű láda, hogy aztán mosnivalóval bélelve térjen vissza Pannónia Szent Hegyéről a vasi szülőföldre. (A pesti gyerekek már akkor sem igen ismerték az ilyesféle ládát, bezzeg a Gazsié később még versbéli szerepet is kapott.) A pannonhalmi bencés atyák tanitása- nevelése érlelte Nagy Gáspár otthonról hozott hitét a dunántúli dombok egymásba hajlásához hasonló természetességű katolikus meggyőződéssé. S bár nem szokás őt katolikus költőnek nevezni, ez a hit sugárzik minden művének mélyéről, ez a kikezdhetetlen elkötelezettség teszi oly biztonságossá verseinek olvasását, mondanivalójának megértését. S míg a vállalt előd Ady Endre olykor pöröl-vitázik Istenével, a pályatárs-példakép Nagy László szégyellve kér, vagy tán nem is, Nagy Gáspár - nem fájdalmatlanul, nem szomorúság nélkül - de a körön belülről szól. Vagy most már talán mondható igy is: Belőle szól...

A hit magától értetődő volta mellett, vagy éppen ennek a következtében Nagy Gáspár természetes közege az igazság. A ma­gyar költészetben és a közéletben is páratlan az a szelíd, egyszersmind határozott szókimondás, amellyel valamennyiünk előtt kivezető utat mutatott nemzetének a hazugság-dagonyából, amelybe kényszerből - szörnyű kimondani - önként, érdekből terelődött.

...egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
 a gyilkosokat néven nevezNI!"

De nemcsak a máig parancsoló infinitivuszok, a kérő imák, azokért, akik ,,nagyon is tudták mit cselekszenek", a zászlót emelő ,,fénylő arcok" rajzai, az anya szívének éneke, a huszonkettes busz szürreális küzdelme az emelkedővel, a napozó hó, a három király, akiknek sorát nem nyitja, de zárja a költő, a betlehemi istálló-tűzben épen maradó szalma - mind szebbnél-szebb darabja a tőle kapott dij-arzenálunknak ..Nyújtózom a szelíden lankás hegyháti vidéken - írja Gáspár. -(...) Valahol, a fejem fölött hosszan kinyújtott kezem Nagykutason pihen. Innen indult apai öregapám, hogy átlépve a vármegyehatárt, Nagytilajban feleségül vegye Molnár öreganyámat. Közben árva legényként élt Andráshidán, s tán Andrásfán is, itt a kertek alatt, Vasvár búcsújáró szent-kútjához közel. Kinyújtom lábam, a kaptási réten, harmatos fűben csiklandoztatja magát. Derékaljnak valahol a baltavári-tilaji út mentén keresnék alkalmas helyet. Innen nézném a csillagokat. "

Most már megvan, végképp megvan az a derékalj, a baltavári-tilaji út mellett. S hogy egészen kényelmes látás essék a csillagokra, egy marék Budakesziről való föld simítja a vánkost. S tőle kapta ezt: Baltavár is, Tilaj is, Keszi is.

Hótalan ingű hegyek között botorkálva szemünk is száradó, úgyszólván könnytelen. De napokkal a halála után végre mégis el tudtam siratni Gazsit. Addig csak csodálkoztam, hogy Puskás Öcsit megkönnyezem, Lázár Ervint is, az ő távozása meg szárazon hagyja a szemem. Aztán egy reggel telefont kapok a feleségemtől, a gimnáziumból hívott - a Móriczból -, ahol tanít. Elmondta, hogy a tanári iroda nagy asztalán egy karton áll rajta felirat: ,,A félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke." - Nagy Gáspár 1949-2007. S egy gyertya ég mellette.
Istenem! így üzen ez a kölyök, akivel négy évet együtt töltöttünk bencés diákként Pannonhalmán. Így üzen egy mai gimnáziumból, így üzen abból a tartományból, amelybe mindig is tartozott, s ahová most végleg átköltöztette a szenvedés Ura. ,,Ne féljetek!" - mondja Jézus az apostoloknak, ,,Én vagyok, ne félje­tek." ,,Ne félj" - mondja most nekem, Gazsi, ,,ne félj, én vagyok" - hallom, s végre kicsordul a könnyem. Igen, bár nem kértem, nem érdemeltem, most én is örökséget kaptam attól, aki egy népet igyekezett kidalolni a félelemből, aki tudta, hogy a félelemmel szemben csak az igazság képes helytállásra, s akinek az élete most megszakadt egy ország meghasonlottságának terhe alatt.

Sírni szabad - s milyen jól esik -, de félni soha! Csak lépegetni, csak futni, rohanni, csak térden csúszva vonszolódni, de mindig csak közeledni, egyre közeledni afelé a jászol felé...


Szikora József
Budakeszi Hírmondó, 2007. 1. sz. p. 4.


< vissza