Írások a költőről - Nekrológok

Nagy téli délután volt

Mikor a költő élete lezárul, a beteljesült életmű ráadásaként földi pályafutása is
egyszerre költeménnyé válik. Események, képek, hangok gyűlnek erős vonzású
árnyalakja köré. Az elfelejtett mozzanatok hirtelen szimbolikus jelentőségűek
lesznek. Országnyi táj, falu, város, rengeteg arc idézheti föl, mert a szív nem akar
hiányába belenyugodni.

Hiába annyira fontos most nekem az első találkozásunk, a fiatalembert mégis
a koszorúk vonulása hívja elő, és éppen a múltból odaillő sovány, magas,
nagyhajú fiú jelenik meg olyan határozottan, hogy még szemüveg-igazító kezét
is látom. Már az ő koporsójához úsznak lomha virágfejű, zöldszárnyú madárként
a gyászolók feje fölött, miként évtizedekkel előbb vitte Nagy Gáspár Bazsi határában,
árkon-bokron, Simon István temetésére az írók koszorúját. Mintha csak
egyedül az ő dolga lett volna, ha a budapesti gyászolók autóbusza nem ért odáig.
Ő már akkor átérezhette a hűség megrendítő gesztusát, s eldönthette magára
nézve is majdani visszatérését a hazai anyaföldbe. A régi jelenet azonnal elővillantja
verséből a sort: „koporsó börtönéből kilépve / a „Koszorú”-t zihálva
fölmutatja”, míg átröppen a gondolat az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versére.
Az „egyszer majd el kell temetNI” parancsa teljesültén, ő tisztelgett Nagy
Imre koporsója előtt. És fölidéződik, hogy „már nem késtem el koszorúimmal,
/ idétlen csokraimmal, / hulló könnyeimmel”. Ettől pedig arra döbbenek, ahogy
könnyétől átázott utolsó karácsonyának ajándékán a tinta. Mintha az ég is elsírta
volna magát a Szabadítót mondani verseitől. Azt üzente, hogy a Kisjézus jászlából
való utolsó szalmaszálba nem evilági reménnyel kapaszkodik már. S amikor
Lázár Ervin barátunk halálhírét suttogta a telefonba, nekem az egy halni
készülő utolsó hangja maradt.

A hirtelen betegség kezdete óta másként rendeződtek összes versei az aggodalom
és a remény erővonalán. Eltolódtak a hangsúlyok a beteljesülni látszó előérzet
felé, a nagy nyári délután világvégi látomásának idejébe. Akkor eszméltünk
rá, micsoda nyilvánvaló balsejtelmek szivárognak föl, mintha ő lenne a következő,
amikor sirat és temet társat, barátot. Egyszerre mindent értünk, és szó
szerint veszünk, a Temetek – halálra ébredek című vers soraiban is: „Egész éjjel
temetőket jártam / egész éjjel csak temettem / szívem a fájdalomtól csak vacogott
/ csaknem belegebedtem // de hajnalig mindenkit eltemettem / aki még kedves volt szívemnek /… / aztán fölébredtem / és fogadott egy újabb halálhír
/ pedig azt hittem / már őt is eltemettem /…/ lenne még egy könnyű
megoldás / ha én megyek előre.”

2006. április 28-án reggel azt mondta, nem érzi jól magát. A Németh László szobor
pasaréti avatásán fölolvasta még a mester halhatatlan szellemének ajánlott
költeményét, az Éjszakáimban lámpafényt mint hűséges köszönetet. Ez a költemény
is csak most világosodik meg igazán előttem, amint saját testamentuma lett. Ami
a falusi gyerek lámpás olvasmányélménye volt, már világító példát, azonosulást jelent,
rá is vonatkozik a „hogy halálai közt hányszor győzi le a halált” meg az
a csakazértis, bátor nagy lélegzet, „ahol a lélek a mondaton túl van, / és az ész
már mindennel számot vetett. /…/ A szív meg leszámolt eleitől fogva / idővel,
bajjal, üldözőkkel.”

Barátaim közül arról a derült égboltú ünnepélyről Bella István a legkizáróbb
ok miatt hiányzott, Domokos Mátyás még csak a forgalom miatt késett le, Lázár
Ervin hetvenedik születésnapjára készült, s talán senki sem vette észre Nagy Gáspár
arcán a napfénnyel összetéveszthető más színt.

Ki rendezte a mindenséggel annyira együttvalónak a szertartást, mely a nagytilaji
temetőben és a bérbaltavári templomban zajlott? Ahogy kinyílt az erdős dombok alatt
a gyermekkori szántás, fölemelkedve barnán a madarak, vadak magaslatának. Nyers
volt, és tiszta volt a föld, derült az ég, és enyhe volt a levegő, s a csönd a búcsúztatók
tiszteletére állt be. És őt hallottam mások szavában is a szeretet evangéliumából való
magyar nyelven, s ott értettem meg igazán, a hitéből fakadhatott csak az a biztos és
szabad folyású, őszinteségre bátor, tartózkodóan méltóságos, takarékosan képi beszéd.
Mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanánk összeállni és elszabadulni. Az
elhíresült jelentések és hangzatok elvegyülnek valami megbékélt egyetemes szimfóniába,
ahogy a szertartás folyik rendületlenül, ősidők óta. Ám mégis különös költői pillanatban,
délután negyed ötkor, pontosan akkor ment le a nap a láthatáron, mikor a költő
a földbe a fenyőfák elsötétülő őrsége előtt.


Elhangzott a Nagy Gáspár-emlékesten, 2007. január 26-án a Testnevelési Egyetemen.


Ágh István
Hitel, 2007. 3. sz. p. 39-40.


< vissza