Írások a költőről - Nekrológok

Vízszintes némaságban

Nagy Gáspár halálhírére

Most bennünk szakadtak le a hidak, Gáspár. Repedezik a levegő - s rád terül a csönd. Átmentél oda, hol jó. S a történelem asztalán továbbra is foszladozik a kockás vászon. A jövőnk elmúlik: felzabálják a békebeli kannibálok. 

A félezer oldalra rúgó, rólad, „ellenséges ellenzékiről” szóló rendőrirodalom ma is kísért, masszívan. Lám a múlt el sem múlt.  Most is „helyzet” van. Sőt: „fokozódik”. A  holdbélivé tett ország morálisan teljesen szétesett. Ahogy mondtad: bizony, barátaim, most aztán végképp nem lehet tudni, mit hoz a múlt!  Az össznépi felejtés, illetve a mesterségesen előállított felejtetés újraéledő világában írómasinád hernyóbetűi figyelmeztetnek: „Nekünk nem szabad feledNI!” Nem szabad feledni Nagy Imre 53-as kormányprogramját, mely emberibb életet ígért, s véget vetett a kötelező beszolgáltatásoknak, a padláslesöpréseknek. Az 56-os egyetemistákat, s a Corvin-köz szent suhancait sem. A csodát, hogy Dávid ismét legyőzte Góliátot. Majd a szülőfaludon, Bérbaltaváron is átvonuló menekültáradatot. A kíméletlen megtorlást, mely a pannonhalmi bencés gimnázium tanárait - tanáraidat - sem kímélte. Az igazgatót, akit félholtra vertek, mert nem volt hajlandó kiadni a forradalomban részt vett diákokat, mondván, Pannonhalma sem a nyilasoknak, sem az oroszoknak nem nyitott ajtót. A hóhéridők brutális csöndjét. A balsorskereskedés számtalan változatát. Az elvtelen kompromisszumokat. A sokáig temetetlen, meggyalázott hősöket, kiknek emléke maradt a legerősebb.  A 68-as csehszlovákiai „testvéri segítségnyújtást”. Azt, hogy ekkortájt kezdtek antimarxista nézeteid miatt megfigyelni, jelentéseket írni rólad - szombathelyi főiskolás korodban. Hogy ettől kezdve minden lépésed lázasan követték, életed minden apró mozzanatára kíváncsiak voltak. Hogy számon tartották baráti kötelékeidet, irodalmi próbálkozásaidat, levelezésedet, erdélyi útjaidat. Hogy országos botrány  kerekedett 84-ben, mikor a tatabányai Új forrásban megjelent az „Öröknyár,” 86-ban meg a  Tiszatájban „A Fiú naplójából” c. versed – s még  a lapot is betiltották. Hogy rendőrök követtek, mikor a 301-es parcellában kerested a sírt.  S a nagy elégtételt, az ünnepélyes újratemetést. De az ötvenéves évforduló viperás rendőreit sem szabad feledni. S Camus szavait,  mely szerint a gyilkosokat nem szabad igazolnunk. Még közvetve sem. Sőt - ahogy te írtad:  „néven kell nevezNI” őket. 

Erre tanít golgotai életutad, s immár lezárult életműved. Eredeti látásmódod, történelmi érzékenységed, mélyreható erkölcsi igényességed és szigorúságod verseidet visszavonhatatlanul a Különösen fontos! kategóriába sorolják - mint annak idején a rólad írott jelentéseket a Belügyminisztériumban. Költészeti  eszköztárad modern és ó, groteszk és játékos  elemekkel, vizuális hatásokkal, szótörésekkel,  szójátékokkal, szokatlan szóösszetételekkel  tele. /Verseskötetek: Koronatűz (1975), Halántékdob (1978), Földi pörök (1982), Áron mondja (1986), Kibiztosított beszéd (1987), Múlik a jövőnk (válogatott versek,1989), Mosolyelágazás (1993), Fölös ébrenlétem (1994), Zónaidő (1995), Tudom, nagy nyári délután lesz (1998),  Szabadrabok (egybegyűjtött versek 1968-1998, 1999), Húsz év a kétezerből (2000), Amíg fölragyog a jászol (2001) ....nem szabad feledni. (2002), Ezredváltó, sűrű évek (2003), prózai  művek: /augusztusban, Ludvík Jahn nyomában /legény-részlet/ (1995), Kanizsa vár (vissza) (1999)/, tanulmányok, esszék, kritikák./ 

Díjak, elismerések is övezték tevékenységedet: Művészeti Alap - Elsőkötetesek díja (1975), Radnóti-díj (1977), clevelandi József Attila-díj  (1986), József Attila-díj (1990), Magyar Művészetért Díj (1990), Greve-díj (1992), Artisjus irodalmi díj (1992), Tiszatáj-díj (1993), Nagy Imre-emlékplakett (1993), Kölcsey-díj (1994), Ratkó  József-díj (1994), Getz-díj (1995), Balassi Bálint-emlékkard (1999), Kortárs-díj (1999), Kossuth-díj (2000), Hűség-díj (2001), Szent Márton-díj (2003), Bárka-díj (2003), Március 15-e  díj, Magyar Örökség-díj, majd Príma-díj, melyet már fiad, Áron vett át (2006).

Adósaid maradunk azért, mert minden körülmények közt hűséges maradtál elveidhez: „emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni”, nemcsak mint költő, hanem mint népművelő, könyvtáros /1971-1975/, mint a Móra Ferenc  Könyvkiadó szerkesztője /1976-1980/, mint az Írószövetség titkára /1981-1985/, a Bethlen Gábor Alapítvány titkára /1985 óta/, mint a Hitel szerkesztője /1988-2004/ és a Magyar Katolikus Rádió főszerkesztője /2004 márciusától/ A  magyarság sorskérdéseiről szóltál az Írószövetség választmányának /1981-1995/, majd elnökségének /1989-1991/, a Magyar Demokrata  Fórum országos választmányának /1989-1990/ s 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként, vagy „öreg poétaként” - ahogy magad  nevezted - a Hitel szerkesztőségében, vagy a  vonaton utazva, Szegeden, Huszárokelőpusztán, Szombathelyen, s a tengeren túl is.

 Számtalanszor jártál köztünk, az ausztriai magyarok körében. „Lóra pattantunk”, ha jöttél, s meghallgattunk Grácban, Bécsben,  Felsőőrött, meg Annabergben is. Előadásaid,  verseid az írástudók felelősségével foglaltak állást a múlt és jelen jelentős eseményeiben. Az  értelmet és erkölcsöt ugyancsak próbára tevő  „józan, helybenzsákbanfutós korban” különösen figyeltünk szavadra. Az alapvető evidenciák kimondásával segítettél megőrizni a gerincességet. Ébren tartottad az „ötvenhatosok  és hatvannyolcasok / hetvenhatosok és nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek” igazságát, melyet nem lehetett többé ki nem mondottá tenni. S szigorúan elítélted a rendszerváltozás ”mosolyelágazásait” is. Költészetedet hitelesítette kikezdhetetlen jellemed. 

Még ötvenhét éves sem voltál, mikor 2007. január 3-án elszólított közülünk az Úr. Azaz  még koroddal is 56-hoz kapcsolódsz. Nagy űr maradt utánad, mert igen szerettünk. Az örök világosság fényeskedjék neked!



Radics Éva
Bécsi Napló, 2007. január-február p. 11.


< vissza