Írások a költőről - Nekrológok

A tárgyaknak is van könnyük

Búcsú Nagy Gáspártól

A szék mellett állok, amelyen ült, asztala fölé tűzött, cetlikre írt sorokat olvasok. Egyikre-másikra még ő hívta fel a figyelmemet. Most némák a mondatok, könnyeznek a tárgyak, a vergiliusi szó-mágia fölkelti dolgok révén is a szinte már kifejezhetetlen bánatot: „Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt – Van a tárgyaknak könnyük, és a mulandó dolgok a lélekhez érnek.” Lecövekel az érzés, szomorúságom átfonja a széket, asztalt, falakat; ezek is – bár személytelenek – annak személyét könnyezik, aki a gazdájuk volt, a költőt, aki tudta: élet és halál felett a szív a híd, maga a teremtést szolgáló-gyarapító ember.

Megérintette a lelkét minden mulandó, hogy tehetségével halhatatlanná tegye mindnek lényegét. Mert ezt akarta. Művész volt.
Hull a könnyem, és újra meg újra átérzem: a szeretet-vonatkozás – a létnek ez az őseredeti formája – sohasem jelenthet mást, mint az élet legmélyebb alapját, titokzatos erő-kommúniót. Fénnyel övezte a verseit, szorongattatásokban is építő reménnyel, igazságot hirdető-követelő szavaiban az Evangélium tisztaságával. Költő-hitvalló volt, igaz magyar, berzsenyi lelkületű.

Asztalán a virág s füzér, mely az emlékezésé, lehervad, a gyertyák kialszanak. Gyötrővé válik vigasztalan hiánya annak, aki messzire ment, hogy ugyanakkor így kerüljön közelebb mulandóságunkhoz – jelezvén: az életet nagyvonalúan kell élni, hogy a halál a lét értelmes folytatása legyen. Igen, ez teszi az elmúlást az élet részévé, a keresztet, a szenvedést dicsőséggé, Krisztus nyomában.
Alkotó pályád még sokat ígérő idején távoztál, Gáspár. Elhívott az, aki egy nemzetnek, családnak, valamennyiünknek adott, akinek bölcs rendelését a teremtmény sohasem értheti meg. Emlékszem, e rejtélyről egyszer itt, a rádiós szerkesztőségi szobában filozofáltunk. Talán egy esztendeje.

Sohasem voltál magányos, művész-magányod is szíved hídjával kötött össze tárgyakat, embereket. Hiszem, összeköt odaátról is. Nem gondolkodhattál földi létedben másként, mint ahogyan a keresztény író, Mauriac: ha elmegyünk, mindig visszagondolunk azokra, akiket szerettünk a földön.
Könyvedet lapozgatom, amit két éve dedikáltál a Szó felelősségének, közös szolgálatunk jegyében – hangban, írásban. Nem sejtettem, hogy örökség-üzenet lesz. Most már tudom. Reményerősítő a pályán, ahol Isten mindenkor az „őseredeti mélység.” Ő méri ki a pályákat, Ő a misztérium, melyben a sötétség fény, a lélek szabadsága nagylelkű ajándék.
Te már ennek a szabadságnak örök jutalmában élsz, hiszem.


Tóth Sándor
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 09.


< vissza