Írások a költőről - Nekrológok

Pannonhalma felől

NAGY GÁSPÁR ÉGI ÉS FÖLDI LÉTE

Feleslegesen nem emlegette, nem szólongatta Istent. Szemérmesen viselte hitét, mint kabát alatt a kokárdát, ragaszkodása az útra bocsátó közösséghez, Bérbaltavárhoz, a pannonhalmi iskolához nem szavakban, hanem a hűségben mutatkozott. Imádságát minden esetben a legszemélyesebb ügynek tekintette, és - tanúsíthatom - az önmaga számára legnehezebb időkben is tudott másokért fohászkodni. Vallott világképe évezredes erkölcsi alapokon nyugodott, ezért állta ki az idő próbáját, s mélyen gyökerezett abban a paraszti közegben is, amelyből vétetett. Hibátlan volt időérzéke: múlt, jelen s jövendő szentháromsága soha nem bomlott meg benne a politikai ígéretek, vagy az ideológiai reménységek hallatán. A történelem egyszerre volt költészetének forrása, és emberi, alkotói létének felelőssége. Az eseményeket, a tényeket nemcsak értette, de értelmezte és számon is tartotta. A veszteségeket, a tömeges és egyéni tragédiákat, a honi vagy határon túli kisemmizettséget, az emberi megaláztatásokat képtelen volt kiretusálni emlékezetéből. Számára semmivel nem volt igazolható az állami terror semmilyen formája. Rosszul viselte a "viszonylagosság" szabadsághiányos korszakait, és soha, egy pillanatra sem dőlt be a "korszerű" baloldaliság értelmiségi mítoszának, mert krisztusinak tudta a szociális igazságosság eszméjét is. A szelíd, halk szavú, mindig megfontolt ember egyedülálló költői bátorsága a megátalkodott igazmondás felől érthető. A forradalom és annak tiszta emlékezete számára személyes ügy, mégsem alkalmi, elő-előkapható, hétköznapokon fölgöngyölhető lobogó, hanem a hallgatás és elhallgattatás idején is jelen lévő megkerülhetetlen tény. Ez késztette őt arra, hogy a dolgokat, s az elveszejtetteket nevükön nevezze. Utószava (p.s.) volt az előhírnök: / egyszer majd el kell temetNI, / és nekünk nem szabad feledNI, / a gyilkosokat néven nevezNI! / (1983!)

Megbocsáthatatlan volt ez a "bűn", akár a Forrás, akár a Tiszatáj adott teret e verseknek. Folyóiratokat tiltottak be, szerkesztőségeket "szerveztek át", megkereste, és meg is találta janicsárjait a rendszer. A védelmező barátságok mégis megtartották Nagy Gáspárt. Kormos István és fiatal költőkből verbuválódó "udvartartása", formáló szellemi közeg. Jékely Zoltán a transzilvanizmus és a világirodalmi többnyelvűség példája; Ratkó József és az olvasótábori mozgalom a gyermekközösség élménye. A győri bencés diákból lett akadémikus, irodalomtörténész Görömbei András bensőséges, értő szeretete; Csoóri Sándor Illyés Gyulához és Németh Lászlóhoz kapcsoló emberi és alkotói magatartása, szerkesztői gyakorlata akkor is segített, ha versei miatt meghurcolták, a Magyar Írószövetség titkári tisztségét vesztette. Eközben napszámosa a magyar irodalomnak, mert egyre erőteljesebb költői jelenléte mellett a Móra Könyvkiadó, a magyar folyóirat-irodalom, majd a rendszerváltás előfutáraként létrejövő Hitel szellemi műhelye adott feladatot, teret és munkát neki. Ám a verseken kívül szerveződő életműre a Katolikus Rádió szellemi, irodalmi műhelyének kialakítása tette föl a koronát. Az értéket ekkor sem keverte össze ez elkötelezettséggel, bízott a fiatal, tehetséges, induló rádiósokban, emberi és szakmai útjukat nagy gonddal egyengette. A szélesebb nyilvánosságból évtizedekre kirekesztett egyházat és a hívő közönségeket, a vallási műsorokat nem elvakultan elutasító rádióhallgatókat a legigényesebb szakmai elvek alapján, nem fogyatkozó szorgalommal és alázattal igyekezett műsorokkal ellátni, pedig érezte, tudta, hogy ilyenkor a költő kényszerül belső száműzetésbe.

Formabontó lírikus volt, de szavainak, sorainak, ritmusainak szabálytalansága nem öncél, hanem a szellemi izgalom, a nyitott lélek világra figyelő állapota. Töredezett, néha szinte zaklatott soraiban, többértelműségében, finom áthallásaiban, nyelvi leleményeiben, játékosságában rejtekezik a szépség. Korszerűsége éppen ezért nem keresett, nem kimódolt, hanem az intellektuális költészet mélyen megélt, ezért jelentős érzelmi és indulati fedezettel bíró, igen eredeti hangja. Miközben minden sora kordokumentum, az időtlenséget éppen a tehetség, az a különös, senki mással össze nem téveszthető megszólalási mód adja. Költészete - mint örökléte - maradjon velünk!


Antall István
Új Ember, 2007. 01. 14. p. 11.


< vissza