Írások a költőről - Nekrológok

Szalmaszálak

IN MEMORIAM NAGY GÁSPÁR

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk… Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban – Mikes siratta így elárvult magukat, amikor drága jó Nagyságos Fejedelmüket elszólította a Teremtő.

Április 28-a óta merő aggodalomban éltünk. A Németh László-szobor avatásán még elmondta emlékversét Nagy Gáspár, aztán sietve távozott. Észleltük, valami nagyon nincs rendben, aztán kórház, kórház, kórház következett. Nagyon akarta és hitte a fölépülést, türelemmel vetette alá magát a gyógyításnak, méltósággal viselte sorsát, de a gyilkos kórt nem tudta legyőzni.
Talán nem is a Halál Angyala járt köztünk, hanem egy Tébolyult Kaszás szabadult ránk a múlt évben. Hányszor énekeltük friss sír körül a Szózatot: „itt élned s halnod kell”! Annyi halottunk volt, kitelt volna egy évtizedre!

Bátyánk volt nekünk, fiatalabbaknak, „fiú” az idősebb nemzedéknek. Ötvenhét évet élt – nem tudott apává öregedni. Neki a könnyebb, mondta a telefonba egyik barátom. Igen, mindig a túlélőnek a nehezebb, a túlélőnek, aki előtt most kiszámítható jövő helyett valószínűsíthető szakadék tátong.

Kivételes jellem volt. Németh László szavával: a növényi növekedés természetével teljesedett költészete, s hajlíthatatlan következetességgel, törésmentesen simult egységbe élete és műve. A kegyelem oltalmában élt, korai halála ellenére is pontosan lezárt, hiány nélküli életművet hagyott az utókorra.

A Vas megyei Bérbaltaváron módos, művelt, munkaszerető, mélyen hívő paraszti nagycsaládban született 1949-ben. Igazi „had”, régi nagycsalád volt az övék. Amikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években sorra estek szét, idegenedtek el a családok, az övék együtt maradt. Ő volt „a legkisebb fiú”, akit elhalmoztak figyelmükkel és szeretetükkel. Innen, a „had”-ból is örökölt őszinte, természetes, alkati figyelem, szeretet és megbecsülés jellemezte Nagy Gáspár emberi kapcsolatait. Aztán pannonhalmi diák lett az elmúlt rendszerben, tehát stigmatizált. A Szent Márton hegyén épült szigorú, alapos tudást és erkölcsi tartást adó intézmény, az ország elsőként alapított ezeréves iskolája pedig megerősítette a kötéseket: a nemzet ezeréves és a kereszténység kétezer éves hagyományához való erős kulturális, lelki, erkölcsi hűséget. A bencés gimnáziumi múlt miatt akkoriban a bölcsészkar szóba sem jöhetett, a szombathelyi főiskolára jelentkezett, ahová kiváló eredményei ellenére is csak évhalasztással vették föl. Hírlett, hogy minden vasárnap részt vesz a székesegyházban a szentmisén, talán ministrál is.

Első versei a főiskola lapjában jelentek meg. „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek” – 1971-ben, huszonkét esztendősen vetette papírra ars poeticáját, és mint Pilinszky, ő is elmondhatta: „Amiként kezdtem, végig az maradtam.”
A főiskola után Budapestre kerül. A fiatal költőt az Élet és Irodalomban a tüneményes Kormos István mutatja be, s hamarosan mellette dolgozhat a Móra Kiadóban: a Kozmosz könyvek sorozatát gondozza, első kötetes pályatársait segíti pályára. Az ő szerkesztésében jelenik meg évtizedek óta először Dsida Jenő kultikus, Psalmus Hungaricus című verse a Dsida-válogatásban. Tanult Weöres Sándortól, közel érezte magát Pilinszkyhez, de a számára legfontosabb költőnek Jékely Zoltánt, Kormos Istvánt, Nagy Lászlót és Csoóri Sándort nevezte. Első verseskötete, a Koronatűz 1975-ben jelent meg: „mit bánom én, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld” – írta lendülettel, Dózsát idézve, s már e kötetben olvashatjuk klaszszikussá vált sorait, életprogramját: „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani”.
Számos versét ajánlotta, később is, egykori mestereknek, megbecsült kortársaknak, barátoknak. E versei (és esszéinek sora) szeretetteljes, játékos köszöntők, tisztelgő főhajtások, de a magyar irodalmi hagyomány erőteljes vonulatának újrakijelölései, megerősítései is. Berzsenyitől, Petőfitől Illyés Gyulán, Sütő Andráson át Csoóri Sándorig, Vári Fábián Lászlóig azokat idézte versbe, akik életükkel egybefonódó műveikkel szolgálják a magyar progressziót.

A már országosan ismert és elismert költőt 1981-ben, az első viharos, fölemelt fejű ülésen titkos szavazással a Magyar Írószövetség választmányának legfiatalabb tagjává választják. Titkárként a vidéki írószervezetekkel tartja a kapcsolatot. A tatabányai Új Forrás közli az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét 1984-ben, melyben Nagy Imrére és az ötvenhatos temetetlen mártírokra emlékeztet, s a múlt bevallását követeli: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. A vers megjelenése a hatalom példátlan arroganciáját váltja ki. Két év múlva a szegedi Tiszatáj folyóiratban közreadott újabb ötvenhatos verseiért a pártvezetés meneszti a lap szerkesztőit, a költőt szilenciumra ítélik. A visszás helyzetben lemond titkári állásáról, de elveihez hű marad. Szent Pált idézi: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan… mert jön idő, amikor… az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”

Rendszerváltó verseknek nevezte monográfusa, Görömbei András irodalomtörténész a költőnek azokat az egykor botrányosnak minősített verseit, melyek ma már méltán számítanak a magyar irodalom kultikus darabjainak. Okkal, hiszen hiába tiltották be írásait a nyolcvanas években, Nagy Gáspár nyilvános és egyértelmű megszólalásai után már hallgatni sem lehetett ugyanúgy, mint előtte. Vallotta, hogy „egy élére állított vers sokat tehet”, s valóban, a történelmi felejtésre, kábaságra, amnéziára ítélt Magyarországon az ő emlékező versei szólították meg először elemi erővel az országot. Úgy, hogy a hatalom is beleremegett. Nem volt kegyeltje a múlt rendszernek. Először 1988-ban utazott nyugatra, a titkos szolgák majd két évtizedig követték, figyelték minden mozdulását. Verses életművével szinte azonos terjedelmű, köz- és magánéletébe is beletúró, félezer oldalnyi jelentést gyűjtött össze róla utóbb a Történeti Hivatal.

A nyolcvanas években Nagy Gáspár már az erőteljesen formálódó szellemi népnemzeti mozgalom egyik meghatározó alakja. A hat év hasztalan próbálkozása után, 1985 és 1992 között megalakult, az egyetemes magyarság szellemi értékeinek ápolását szolgáló Bethlen Gábor Alapítvány titkári tisztjét tölti be; 1988-tól, a lap alapításától a Hitel folyóirat szerkesztője; indulásától, 2004 pünkösdjétől a Magyar Katolikus Rádió kulturális főszerkesztője. Költői életművét olyan emlékezetes kötetek jelzik, mint a Földi pörök, a Kibiztosított beszéd, a Tékozlók imája, a Tudom, nagy nyári délután lesz, az Ezredváltó, sűrű évek – összegyűjtött verseit Szabadrabok címmel a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó adta ki 2000-ben –, írt gyerekverseket (Áron mondja), jelentős a prózaírói, műfordítói munkássága is. Remekmívű kisesszéit a Tiszatáj Kiadó jelentette meg (Közelebb az életemhez, Szavak a rengetegből). Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának; életművét számos díjjal, köztük Kossuth- (2000), Arany János- (2005), Magyar Örökség díjjal (2006) ismerték el; a Balassi Bálint-emlékkard (1999) kitüntetettje.
Nagy Gáspárt az 1968-as tektonikus földmozgás tette érzékennyé a történelem iránt. A Szent István napján az országból Csehszlovákiába dübörgő testvéri tankok szégyene ébresztette arra, hogy takargatott, országos, történelmi bűnök terhelik a párthatalmat, hogy tisztázatlan múltunk, temetetlen halottaink vannak. Meg azok az ötvenhatos elemi élmények, melyeket gyermekként élt át: a forradalom vérbe fojtásakor kétszázezren menekültek el az országból, sokan az ő nyugat-magyarországi szülőfalujában, az ő házukban kaptak szállást, vacsorát.

Politikus költészetnek is mondták költészetét. Olvasatomban azonban egyetemesebb líra az övé, valójában soha nem politikában, mindig evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolkodott. Következetes volt önmagához, saját erkölcsi normáihoz, amelyek egybeestek a kétezer éves kereszténység, a szülői-paraszti értékrend és a magyar irodalom legnemesebb hagyományának normáival. Ottlik Gézát idézte: „Író nem állhat a hatalom napos oldalán. (Még akkor sem, ha az ő oldala.) […] Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a jellembeli gyengeség, gyávaság vagy magánéleti »linkség«, enyhe csirkefogóság is áttételessé válik, mállasztani kezdi az írói tehetséget is.” Nagy örökség folytatójaként, de alapvetően erkölcsi, mentális önazonossága megőrzéseként szakadt ki belőle a szabadító szó: „dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni” – mondta. A szophoklészi antik tragédia újra elénk tette Antigoné és Iszméné képletét: válasszunk, az istenek vagy a földi hatalmak parancsát követjük-e. Tudtuk Antigoné igazát, mégis Iszménékké lettünk, pedig azt is tudtuk sok gyalázatot megszenvedett XX. századunkból, hogy a hatalom írott joga bármire fölhatalmazást adhat. Nagy Gáspár megmaradt Antigonénak, verseivel, konok következetességével azonban nemcsak a párthatalmat hozta kényelmetlen helyzetbe, hanem írótársait is. Földobta a labdát, és szétvált a sorfal. Voltak, akik megerősítették, mások fanyalogtak, „így nem lehet”, mondták, holott csak félelmüket nem merték bevallani, kényelmükről nem akartak lemondani, vagy már a másik pályára játszottak. „Megmentette a magyar irodalom becsületét” – mondta Mezey Katalin borzongató pontossággal.
Költészete organikusan épült a századvég és az ezredforduló egyik legjelentősebb költészetévé. Olyan korszakos, szintézist teremtő nagy versek fémjelzik líráját, mint a korai Csak nézem Olga Korbutot, a kései, Szokolay Sándor által megzenésített Symphonia Ungarorum oratórium, a Hullámzó vizeken kereszt című, a nemzeti megmaradást weöresi versbravúrral megéneklő zsoltárciklus. És sok-sok finoman megmunkált, gyönyörűséges mikrokozmosz, amelyekre – talán mert közéleti üzeneteire nagyobb figyelmet fordítottunk – még csak ezután fogunk rátalálni. Szüleinek, az őt nevelő keresztanyának, az őt útnak indító tanároknak, a mellette álló barátoknak, a hozzá közel állónak érzett embereknek szentelt, hálás szívvel megrajzolt zsánereire és konfesszióira.

Számos erőteljes közéleti verse ellenére Nagy Gáspár nem volt harcos alkat. Sok keserűség bántotta ugyan – a rendszerváltozás után legjobban a határon túli magyarokkal való szolidaritás megtagadásának sebe égette –, de életszerető, szelíd, figyelmes és figyelő ember volt; tarsolyában mindig ott rejtőzött egy-egy jó időben elővett vicc, s finom humoráról tanúskodnak játékos, groteszk versetűdjei is. Igaz ember volt, és tiszta úton járt, lételveihez mindenkor hű maradt. Talán mert mindig is erős volt a hite, amely az idő múlásával egyre erősödött. Utolsó éveiben – érezhette a Halál Angyalának közelgését – a létmegértésnek Babitsra, Pilinszkyre emlékeztető magasságára jutott: elfogadni a létet és az elmúlást, az életet és a személyes halált, belátni, hogy létünk a nagy egészbe simul bele, s végül minden e világi kudarc, kuszaság után helyreáll a végső erkölcsi/isteni világrend. Ez a transzcendens, metafizikára érzékeny létmegértés különösen hiányzik ma, amikor túlfűtött indulatok közt élünk, elégedetlenül, behálóz minket a pragmatizmus, s észre sem vesszük a teremtés csodáját. Azt a titkot, misztériumot, hogy puszta létezésünk a legnagyobb csoda és adomány.

A kegyelem oltalmában élt, betöltötte szolgálatát, korai halála ellenére is pontosan lezárt, hiány nélküli életművet hagyott utókorára. Hitem szerint tiszta lélekkel, méltó békében nyugodhat szülőföldjén szülei s számos felmenője mellett a Vas megyei Nagytilaj temetőjében. Velünk maradnak versei, kedves emléke és velünk valóságos emberi hangja is – a Szabadítót mondani című, a Magyar Katolikus Rádió kiadásában karácsonyra megjelent dupla CD-albumnak köszönhetően. Ötvenhat-ötvenhat versét mondja el Nagy Gáspár jól ismert, egyenletesen nyugodt hangján. Bátorítóan üzeni: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” Legutolsó sorai, melyekre íróasztalán utóbb talált rá családja, megbékélésről, elnyert kegyelemről vallanak: „Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból…”


Pécsi Györgyi
Magyar Nemzet, 2007. 01. 13. p. 36.


< vissza