Írások a költőről - Nekrológok

Úton Betlehembe

„…hótalan a hegyek inge –
El kell érnünk Betlehembe!”

El kell érnünk Betlehembe! – az út még hosszú? Rövid? Nem tudhatjuk. S vajon gondoltunk-e már arra, hogy földi életünk, folyamatos zarándokút Betlehembe? Egy élethosszig tartó hatalmas zarándokút, egy szakadatlan háromkirályjárás? Szent vonulás a Csillag nyomában, a szeretetet, az igazi boldogságot, a Nagy Találkozást éhezőn. Hogy hálánkat, ajándékainkat letegyük a Kisded elé, akitől a megváltást reméljük, az örök boldogságot.

Már kisgyermekként ösztönösen vágyunk Betlehemre, a Kisded-Isten el nem múló örök szeretetére, minket is körbeölelő jászolára, a teljes, tökéletes boldogság országába, s keressük azt a játékban, a szerelemben, sokszor megtévedve különböző káros szenvedélyekben is, keressük a sikerben, a hatalomban, az önző önkiteljesítésben, a közösség a család ölelésében, és sokszor már-már azt gondoljuk egy-egy megállíthatónak hitt pillanatban, hogy a miénk a végtelen Betlehem, miénk az örök boldogság. De a pillanat törvénye, hogy múló, és elillan hirtelen, s máris újabb útkereszteződéshez értünk, választanunk kell merre tovább. Lelki iránytűinkkel tapogatózni a sötét éjszakában, a Fény felé, a betlehemi csillag útján. És újabb és újabb próbák, megpróbáltatás, napi küzdelem, elbotlás és felemelkedés kíséri Istentől Istenig a földi zarándoklást. Születés és halál. Jöttünk és megyünk. Az Atya akaratából az Atya akaratára. A földi pályán azonban szabad akarattal, bizonytalanul és törékenyen, állandó bűnbeeséssel járunk. Aki boldogságát Betlehem felé keresi, akit a csillag vezet, az azonban sosem fél, és könnyebben tájékozódik és annak a helytállás is könnyebb. A csillag a bizalom országútján vezet.

Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán !
Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy hogyan !
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
"Aranyad tilos kivinni !"
szólna ott a vámos rám.
"Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni".
Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsúszom :
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom ! - írja Babits Mihály örökfényű versében (Csillag után)

Aki már megélt néhány évtizedet a földi pályán, megtapasztalhatta: a földi öröm, a földi boldogság mindig hiányos, mi csak legfeljebb közelíteni tudjuk Betlehem égi mását. Mert egyedül Isten a szeretet, a beteljesült szeretet, az emberé csupán részleges, hiányos, töredékes.

„Mindnyájunk szíve ma-született Jézus,
imádatlan, meztelen didereg.
Várja köré terelt örömök nyáját,
hogy forró párát ráleheljenek” - Írja Váci Mihály csodaszép Betlehemesében a szeretethiányos éjszakára utalva, amikor az emberi közömbösség, szeretetlenség folytán Máriának egy istállóban jutott csak hely, hogy gyermekének életet adjon.

Bár sorsunk más- és más irányú, életünk völgyekből és síkra érésekből áll, s alkalmanként csúcsra találásból, de a csúcson is ott van a magány, és mindig fájdalom is van az öröm mellett - a költő szavait kölcsönvéve – ez a tél - életünk tele - még megváltatlan, egyedül Isten gondviselésében reménykedhetünk.

Egy élethosszig tartó hatalmas zarándokúton vagyunk, végeláthatatlan háromkirályjárásban… És persze felvetődik a kérdés, miért? Miért kell születnünk, ha egyszer meghalnunk? Életünk ajándék és a miért titok. Legfeljebb megsejthetünk belőle valamennyit. Például azt, hogy nem céltalan.

„Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tûzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk
- mint lehet - szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben”
- mondja Devecseri Gábor .

Senki sem él csak azért, hogy éljen, hiszen küldetésünk van. Mi dolgunk a világon? Vörösmarty válaszol: Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Sophokles pedig így ír: „Nem gyűlölni, hanem szeretni születtünk". Mi keresztények hiszünk a szeretet végső győzelmében. Atyánk azt akarta, hogy az ő népe szeretetközösség, egyetlen család legyen. Hiszünk benne, hogy egyszer a föld majd összeér az Éggel. Hogy a földön is Betlehem lesz, II. János Pál pápával szólva, ha majd „a szeretet globalizációja” árad szét a földön.

Mi végre vagyunk a világon? Én azt mondanám: hogy életünk gyertyájával fényt gyújtsunk a földi éjszakában. És itt a lelkek éjszakájára gondolok persze. Hiszen Isten szeretete határtalanul felragyogtatja napját jókra és gonoszokra egyaránt, esőt át a szomjazó földnek, de a hétágra tűző napsütésben, a nagyvárosok fényorgiájában is lehet sötétség bennünk, belül. Ám attól, hogy gyertyánkkal meggyújtjuk mások gyertyáját is, nem lett még egy gyertya sem kevesebb. A világosság viszont nőtt, s nőttünk vele mi is, emberségben, hitben. S azt is sejtegetjük, hogy a földi zarándokút – szenvedéseink ellenére sem siralomvölgy, ahogy a középkor embere gondolta. S nem is az a cél, hogy mielőbb átvészeljük, s megszabaduljunk tőle. Isten mindenható kegyelmével gyönyörű percek, felemelő emlékek, megemelő örömök birtokosaivá tesz minket. Felkészít lélekben az Ő országára, az Örök hazában. Tenyerébe vesz minket egyen egyenként, mert Isten gondviselő Isten.

Egy élethosszig tartó hatalmas zarándokúton vagyunk, végeláthatatlan háromkirályjárásban… S ha tágítjuk a képet az egyéntől a közösségig, a közösségtől a nemzetig, a nemzettől világmindenségig, felismerhetjük, hogy e földi zarándoklat történelemmé sokasodik az időben, szakadatlanul zajlik, nincs kitérő, nincs megállás, a múló időt megállítani nem lehet. Népek, nemzetek születnek, múlnak, süllyednek el a pálya útvesztőiben, háborúk és forradalmak, béke és öldöklés, gyilkosok és áldozatok, szabadság és rabság követik egymást. Örökös változásban élünk. Csak egyetlen örök és változatlan ebben a különös forgatagban: Betlehem – a Szeretet-Isten. Aki mindeneket magához vonz, és akit sokan eltaszítanak. És örök persze a Betlehem-vágyú jóakaratú emberek törekvése, küzdelme és áldozata az emberiség, a nemzet jövőjéért. Az Isten-arcú jövőért. Ezért nevezhetők szent harcnak, és szent áldozatnak minden nép történelmében a rabság, az erkölcstelenség, a bitangok elleni szabadságharcok, forradalmak, a Krisztus arcú forradalmak, ahogy Váci Mihály nevezte az 1956-os magyar történelmet. Faludy György magyar történelmünkből három legszentebb küzdelmünket hívja elő Ezerkilencszázötvenhat, te csillag című híres versében. Azt írja: „ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: / egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen”.

Hótalan a hegyek inge – el kell érnünk Betlehembe!” – halljuk a bíztatást egyre Nagy Gáspártól. Ő már biztosan megérkezett Betlehembe, múlt hét szerdán adta át lelkét Teremtőjének. Nagy magyar volt és jó keresztény, nagyszerű költő, messze világító példa, akiről Szokolay Sándor, a zeneszerző így vallott: Napjaink kisugárzás-szegény időszakában, teljességre törekvését mosolyogva őrizte, rendíthetetlen igényességgel, és kemény kiállással is.

Nagy Gáspárnak a Közelebb az életemhez című kötetében a magyarságnak az eltelt ezer évben megtett betlehemi zarándoklatáról és a jövő lehetséges Útjáról papírra vetett gondolatai mostantól szent testamentumként kell, hogy csengjenek bennünk a múló Időben:

„II. évezred! XX. század! Vigyázz! Pihenj! Lelépni!
Valami ilyesféle vezényszót véltem hallani a minap álmomban s utána a véget érni nem akaró lábdobogást, de már távolodóban.
Vonult a MÚLT, a múltunk. De nem siratjuk, nem sírjuk vissza! Nem. Felejthetően szörnyű volt, sokszor reménytelenül kétségbeejtő! De vége, vége már! Legyen egy percre sírás-szünet, vagy egy vakációnyi tél és nyár. Ki kéne pihennie az emberiségnek ezt a kétezer évet, nekünk, magyaroknak, meg legalább egy röpke ezeret szent nyugodalomban, ejtőzve, pipázva...
De nem lehet... Akik ilyen fordulóponton élnek-halnak az a kitüntetésük, hogy komolyan vegyék az idő múlását. Lássanak és halljanak. És még meg is hatódhatnak, ha akarnak, hogy kikkel eveznek át az ismeretlen időóceánba. Mily izgalmas lenne, ha az emberiség első ezredfordulóján élt emberekkel beszédbe elegyedhetnének a maiak. A maiak az akkoriakkal, akik szintén ezen a különös évezredváltó sávon mozogtak. A frissen koronázott István király, átszólna ezer magyar évet, s átszólna ezer magyar év ködén, üszökén, lángos szép napján, mit mondana nekünk, maradékainak? Talán azt, hogy derék dolog volt megmaradnunk ennyi emberöltőn át, itt a honnak nevezett helyen, ha szerényen is, zsugorodva, de még mindig ritka nyelven szóló magyarnak. Tehát a múlt nem siratnivaló... Ne legyen már véle gondunk, s aki itt élt-holt eddig, az is velünk van: sokan vagyunk. A Boldogasszony oltalmában, zászlóinkon az ő képével, templomában a hozzá intézett imákkal, énekekkel jutottunk el eddig, az utolsó záródó ajtóig s mögötte ott mi lesz...

Mert már itt sír az ajtó előtt a sosemlátott, a borzongatóan új jövevény, a Jövő, amelyet a keresztségben rögtön két névvel jelölünk meg: azt mondjuk komoly távlatossággal, hogy te vagy a III. évezred, fiam! De az oázó, kissé zilált gyermekre rögvest becézgetve rásütjük azt is, hogy olyan XXI. századforma bikfic, kenyérpusztító, anyaszomorító. De azért nagyra nőjön! Legyen mosoly az arcán. LEGYEN EMBERI ARCA! Csókolni való szép arca! Ahogy a költő, Nagy László kívánta, óhajtotta éppen negyedszázada. És legyen buzgó hite Teremtőjében, s aztán magában is, kellő alázattal viselve a szabadságot. A teremtménylétet VISELNI szabadakaratból, kegyelemből; derűvel. Azt hiszem, EZ LESZ A SZEBB, A MEGSZENTELTEBB VILÁG KEZDETE, MELYBEN VALÓBAN KRISZTUS A JÖVŐNK.”


Toldi Éva
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 10.


< vissza