Írások a költőről - Nekrológok

Tűnődve, búcsúzóban

Az emberélet útjának nem felén, hanem kétharmadán túl hirtelen megszaporodik körülöttünk a halál. Valamikori öreg barátom – akkor nagyjából annyi idős volt, mint most én – ezt a jelenséget így kommentálta: most kerültünk a tűzvonalba. Eltelt azóta negyedszázad, és igen, már mi vagyunk ott…
Lassanként hozzászokunk ahhoz, amit egykor elfogadhatatlannak tartottunk. De ettől még nem fáj kevésbé, amikor elvesztünk valakit.

Szabó Dezső halhatatlan mondása szerint a költő sírján dudva és barátok nőnek. Nem akarnám most őt igazolni, nem akarok belebonyolódni a Nagy Gáspárhoz kötő szálak fölstilizálásába. Ez a kapcsolat baráti volt, hogy valóban barátság legyen, ahhoz több együtt töltött idő kellett volna. (Ámbár ha az ember barátságnak csak azt tartja, ahogyan gyermek és ifjúkori közös csatangolásokban összenő valakivel, felnőttkorában már nem is köthet igazi barátságot.)

Pedig szinte minden összekötött minket: ismerősök és barátok, közös szellemi hadállások, közös ellenek. És persze a nevünk: általában „Szervusz, druszám!”-mal köszöntünk egymásnak. Magától értetődőnek tekinthettük: egy csapathoz tartozunk.

Tán nem kell részleteznem, hogy milyen volt a világ, ahol ez még nagyon fontos volt, ahol valódi tétje volt annak, hogy ki hol áll. (Ennyit arról, hogy új keletű-e a mai megosztottság…) Sötétszürke volt a világ, amelyben meg kellett keresnünk-találnunk a magunk szellemi arcát és helyét. A magam részéről teljesen tanácstalan voltam, nem az arcomat, hanem a helyemet illetően. Egyet tudtam: a rendszer csak a bőrömig ér, de azon belül nincs szocializmus. Őszintén csodáltam, tán még kicsit irigyeltem is azokat, akik kaptak valami esélyt arra, hogy szavukkal-tollukkal valami mást is tegyenek. Nekem ez nem adatott meg, amit persze nem lenne szokatlan erénynek tekintenem, noha nemcsak ellenállás volt benne, hanem tehetetlenség is, amire azért nem kell büszkének lenni.

A közösen vallott értékek vonzásában mégis abba a közegbe tartozónak tekintettem magam, ahol kedves is nagyra becsült druszám, s mindig a bizalmas ismerősnek kijáró örömmel üdvözöltük egymást. Azt hiszem, ebben nem annyira a mi személyes kapcsolatunknak volt szerepe, hanem a debreceni közös barátoknak, akiktől vélhetőleg jó referenciákat kapott rólam.

És itt egy kicsit meg kell állnom. Sokra tartottam a költőt, de még többre az embert. Merthogy olyanok voltak akkoriban pályájuk zenitjén, mint Nagy László és Pilinszky, élt Illyés és Weöres Sándor, s a nemzedéktársak közül Nagy Gáspárnál erősebben hatott rám pl. Utassy József tüze és lobogása, vagy Kovács István szikáran intellektuális versépítkezése. Nagy Gazsi „csak” tehetséges, okos, termékeny ifjú költő volt, amilyenek voltak mások is. Talán azért is nem keltett bennem erősebb visszhangot, mert olyan közel álltak ítéletei, értékrendje, mondandója ahhoz, amit magam is vallottam. Nem tudtam értékén kezelni, hogy ily módon helyettem szól. Még az is lehet, úgy éreztem, hogy nem csak helyettem, hanem éppen előlem mondja.

És aztán jött az Öröknyár… Különös dolog ez, hogy egy költő életét, pályáját, sorsát egy ilyen rövidke vers ekkora erővel határozza meg. Ehhez persze éppen az a kor, az a rendszer kellett (kellett a csudának), amelyikben éltünk. Aligha kétséges, sőt közhely, hogy Nagy Gáspár neve örökre összeforrt ezzel a verssel. (Azt már csak a kuriózum kedvéért jegyzem meg, hogy még a kilencvenes évek közepén is találkoztam olyan, az irodalomban járatlan emberekkel, akiket nem tudtam meggyőzni arról, hogy Nagy Gáspár nemhogy nem fia, még csak nem is rokona Nagy Imrének. Hiába, addigra az idősebb és ifjabb Rajk László sorsából elterjedt az a vélekedés, hogy az emlékezés bátorságához az apa meggyilkolása miatti hivatalos lelkiismeret furdalás adja a biztonsági hálót.)

Nos, ez a vers máig a politikai költő szerepét ruházta Nagy Gáspárra. Lehet, nehezen hihető: a magam részéről az Öröknyárra sohasem néztem úgy, mint politikai versre, ahogyan az Antigonéról sem a politika jut eszünkbe, hanem az egyetemes erkölcs parancsa: a holtakat „el kell temetni”. Egyébként máig csodálkozom azon, hogy hányan hajlanak Nagy Gáspár költészetének egészét, de legalábbis közéleti reflexiókat, aktualitásokra utaló verseit, versmodelljét csak és kizárólag mint politikai költészetet értelmezni. Azért is képtelenség ez, mert Nagy Gáspár a látszat ellenére sohasem volt politikus alkat, nem volt homo politicus.

Hogy mégis ilyen hírbe keveredett, annak egyetlen oka volt. Az hogy, a morális élet ideálját ott és akkor akarta érvényesíteni, ahol és amikor ez szigorúan tilos volt. (Merthogy a szocializmusban nemcsak úgy általában nem volt szabad némely dolgokban igazat mondani, hanem magát a moralitást mint olyat is kétkedve figyelte a hatalom: a tiszta ember ugyanis nem volt zsarolható… )
Ezért úgy gondolom: Nagy Gáspár életművéről nem A politikai költészet esélye korunkban munkacímmel lenne indokolt gondolkodni (ahogyan erre már láthattunk az utóbbi időkben példát), hanem inkább azzal, hogy Az erkölcs, mint az önkényuralmi rendszerek legitimitását szükségszerűen kétségbe vonó politikai tényező.

Merthogy a pártállam, a maga nyílt vagy rejtett, véres vagy bársonyos diktatúrájával a maga ontológiai természetéből adódóan szutykos, ebből adódóan szemben áll mindennel, ami tiszta. A mostani, posztpártállami, alkotmányos totalitarizmusban nehéz mást látni, mint mindannak továbbélését, amitől el akartunk szakadni, ami miatt a kívülállást, a méltatlanságot is természetesnek tartottuk egykor. (Egyébként, mára ismét: ahogyan utolsó, hosszú, telefonbeszélgetésünkön ezt is meg is vitattuk. Húsz évvel ezelőtt ennek meglenne a felvétele az illetékesen illetéktelen helyen. Most erre a beszélgetésekre már ott sem, kíváncsiak.) De ez egy másik történet.

Mindenesetre Nagy Gáspár költészetében sok olyan, a költő erkölcsisége okán versanyaggá lett közéleti motívum jelent meg, amelynek közvetlen természetéből adódóan talán valóban nem volt sok köze van a poézishez. De az ember előbb ember, mint költő, s ennek folytán az erkölcs átfogóbb kategória, mint a poézis. Ezt persze a tiszta esztétikum hívei nem szívesen hallják.

Tény, hogy Nagy Gáspár költői életműve akaratlanul is politikai értelmezést kapott. Ez nem volt eleve idegen az alkotó szándékától, noha azzal nem is esett egybe. Magam úgy gondolom: ő nem akarta ezt a politikai szerepet. Egyszerűen nem tudott mást mondani, mint amit gondolt. Ez a gondolatiság politikai jelentést a rendszertől kapott, ahol megszületett: ha az igazság rendszerellenes, akkor a hazudni nem tudó ellenzéki. Az ellenzékiség bélyegét tehát akár ilyen egyszerűen is megkaphatta a költő, mert őt a szakmája igazmondásra kényszeríti: esztétikai tény, hogy a műalkotás természete szerint őszinte.

Ez az őszinteség tette irodalmon túli közszereplővé Nagy Gáspárt. És akit a rendszer üldözött, állandó feszültséggel, idegeivel, végül az életével fizetett érte. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy betegségének eredetét a másfél évtized előtti gyötretésben lássam. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek elején az elnyomatás éveiben szabadságával tüntető, hitet, biztonságot, ellenállást sugárzó verseket egy másik költői korszak váltotta: középpontjában betegségekkel, halállal, fogyatkozó reménnyel.

„Hozzákészülhetsz józanul. / ez a te időd és ez a te halálod”; „Naponta jönnek rossz jelek / barbár és szelíd figyelmeztetések, / hogy nem vagyunk halhatatlanok” – írta, és most visszatekintve ugyanúgy látnunk kell, hogy már ekkor a halál kutyái marcangolták, ahogyan Nagy Lászlót is utolsó korszakában. Vannak sebek, amelyek évekkel, évtizedekkel később ölnek. Lehet, leegyszerűsítése roppant bonyolult folyamatoknak, de néha a dolgokat éppen a végsőkig redukálva láthatjuk világosan. Ezért hiszem azt, hogy Nagy László az ötvenes, Nagy Gáspár a hetvenes évekbe halt bele. Mert az ötvenes évek éppen úgy tartottak a hatvanasokban és tovább, ahogy a hetvenesek sem értek véget a nyolcvanasokkal. De még a kilencvenesekkel sem…

Bizony, a tűzvonalban vagyunk. Ahogyan kevesebben vagyunk, egyre kevésbé tarthatjuk magunkat élőnek: mindinkább túlélők leszünk. Addig, ameddig…


Gróh Gáspár
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 10.


< vissza