Írások a költőről - Nekrológok

A szó kimondója

NAGY GÁSPÁR HALÁLÁRA

Nem arról, amiért halála a legjobban fáj, nem csaknem negyven éves barátságunkról szeretnék megemlékezni.
1983 óta, mióta „Öröknyár: elmúltam 9 éves” című versében először szólalt meg a történelmi felelősségre vonás hangja a hazai irodalomban, Nagy Gáspár több volt, mint korunk egyik tehetséges fiatal költője. Ez a régen várt hang, a felszabadító hang, az önbecsülésünket visszaadni tudó hang - amely az egész magyar közösség nevében követelt elégtételt, legalább erkölcsi elégtételt a forradalom és szabadságharc meggyilkolt hőseinek, a mindannyiunk lelkiismeretén súlyosodó „temetetlen halottaknak” - szimbolikus jelentőségűvé tette személyiségét.

Egy látszólag emlékezetét vesztett, látszólag önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen társadalomban, amely fel sem nyög már a rajta elkövetett erőszak miatt, amely szótlanul eltűri nemzeti függetlensége megvonását, a forradalom és szabadságharc meghamisítását, meggyalázását, megtagadását, a forradalmárok üldözését, bűnözővé minősítését, a társadalomból való kiközösítésüket, anyagi és erkölcsi javaiktól való megfosztásukat, hetedizigleni megbélyegzésüket, a minden elképzelést felülmúló, példátlan bosszúhadjárat évtizedeit.

Nagy Gáspár verse kendőzetlenül - kódolatlanul, ahogy manapság mondják - szólalt meg ebben a közegben: „egyszer majd el kell temetNI/ és nekünk nem szabad feledNI /a gyilkosokat néven nevezNI!”
Ettől kezdve minden megváltozott a költő életében. A látható és láthatatlan politikai megtorlás évtizedei következtek számára is: ötvenhatos sors, amit elviselhetővé csak a „hallgatag többség” megbecsülésének, szeretetének és hálájának folyamatosan felé áradó hullámai tettek. Ez az áradás egyben védelem is volt számára, sorsa többé nem volt magánügy, mindannyiunk ügye volt, mindannyiunké, akik magunkénak éreztük a szavait. Az egész Kárpát-medencében és a világban bárhol élő szabadságszerető embereké. Nagy Gáspár példája mutatta, mennyire nem igaz, hogy nem lehettek ötvenhat – vagy éppen a rákövetkező megtorlás – részesei a „később születettek”. Ő választotta magának az ötvenhatos sorsot, és az osztályrésze is lett.

Az egykori - jól indult költői és hivatali pályáját kockára tevő - fiatalember, aki nem tudott tovább hallgatni, akinek, mint a hajdani apostolnak, az oldalán fakadt volna ki az igazság, ha ki nem mondhatta volna, az 1990-es politikai változásokat követően írja: „Ezért aztán / csak / el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés, / de / né-ven ne-vez-ni/ a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik... / (FÜGGÖNY).” (Magyar abszurd). A függöny azóta sem nyílt szét: felszabadító erejű verseinek aktualitását ezért érezzük ma is.

A szó kimondója iránt megnyilatkozó szereteten túl, 1990 után megkapott számos, igen magas politikai és szakmai kitüntetést, az írótársak elismerését kifejező „Arany János-díjat” is (2005). Kedélyére, költészetére azonban fájdalmasan rányomta bélyegét a csalódás amiatt, hogy a rendszerváltozás megcsúfolta jobb jövőt is sóvárgó elképzeléseinket, és a magyar társadalom szellemi és anyagi kifosztásának mára szinte beteljesedett alkalma és eszköze lett.

Évek óta labilis egészségi állapota ellenére 2004 óta ezért is vállalta Nagy Gáspár ismét az íróember számára legnehezebbet, a mindennapos hivatali munkát. A Magyar Katolikus Rádió egyik vezető szerkesztőjeként a morálisan és mentálisan romboló szellemi áramlatok ellen, egy a mai magyar társadalom erkölcsi megerősödését, életben maradását szolgáló, önrendelkezésre képes közszellem érdekében dolgozott. Ebben is ötvenhatos sorsát követte.

Halála órájában nem tudja az elme eléggé túlbecsülni a veszteséget, az űrt, amit maga után hagy a költő, aki egész hiteles és hívő életével belső összetartozás-tudatunkat, értékeinket akarta a jövő nemzedékeknek továbbadni, továbbmenteni.


Mezey Katalin
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 09.


< vissza