Írások a költőről - Nekrológok

Emlékezéstöredék Nagy Gáspárról

Diákkor, hetvenes évek. Egyetemisták Debrecenben, akik voltunk, a titkos szövetség borzongató jóérzésével híreszteltük egymás között: van egy fiatal költő, máris a nemzedék legkiválóbbja, Pannonhalmán járt gimnáziumba, versei a legigazabb örök értékek és erkölcsi eszmények sugárkörében hatnak, s minket mindnyájunkat, akik gondolkodni próbálunk és elviselhetetlennek érzünk egy elviselhetetlenül amorális társadalomrontást, képvisel, erősít és bátorít szellemi lázongásainkban! Egy valódi nagy tehetség, aki a történelmi bűntényekkel fenntartott és átszőtt rendszerrel szemben folytatja a feltétlenül hiteles magyar sorsköltészet szent hagyományát; követi és teremti az autentikus sorsbeszéd legnemesebb és legmagasabb művészi megszólalásmódját.

Első könyvei azonnal Pilinszky, Nagy László, Csoóri, Utassy, az Elérhetetlen föld mellé kerülnek polcainkon. Kollégiumban, albérletben biztató és pezsdítő téma: nem vagyunk egyedül, a lélek forradalmában a Dunántúltól Erdélyig, hegyvidékektől alföldekig, katolikus vagy református keresztény tradíciókban nevelkedettektől polgári szabadságjog-követelőkig, íróktól-költőktől tisztességes tanárokig, értelmiségiekig és egyszerű, becsületes kétkezi emberek sokaságáig: összeköt bennünket valami belső erő és elszánás. De úgy, hogy tudtuk azért, kire kell leginkább felnéznünk: a vállalás, az igazmondás, az értékállítás kiválasztottjaira.

Nagy Gáspár ilyen szellem és személyiség volt. Amit nemzetének jelentett, az évtizedeken keresztül hatotta át és ezután is már mindig csak megújuló, megfrissülő fluidumként fogja átitatni tudatunk és hitünk legmélyebb és legmeghatározóbb redőit. Hívó szó és cselekvés: de a bensőséges magyar közösségi együvé-tartozás melegének örökös érzékeltetésével. Lélekmentő volt – és marad. Lelkeket indító, számontartó, vigyázó nagy lélek. Nem disszonáns a szó: apostoli lelkülettel viselve gondját a rábízottaknak. S ami rábízatott: valóban a csonkítatlan egész nemzet, s a nemzetben összekapaszkodó egyes emberek sorsa.

Tiltakozás, protestálás, forrongás a fennállóval szemben: ebben a hangulatban, a lengyel szabadságharc idején, a nyolcvanas évek legelején, az írószövetség első igazán önmagára ébredő közgyűlése a szervezet titkárává választja Nagy Gáspárt. A vidéki írócsoportok ügyei vannak elsősorban rábízva, s elindul, a régi és új barátok közötti kötelékeket fonja szorosra, érzékeny, tapintatos, mégis határozott, eltökélt jóakarással, őszinte segítő- és páratlan támogatókészséggel. Egész Kárpát-medencei összefogással és szolidaritással, kapcsolatalakító figyelmességgel. Mindenkire figyelve, ügyelve, öregre, fiatalra, tehetségesre, szorgalmasra, minden emberséges szándékú tollforgatóra. Ismeri, csudálatos munkabírással olvassa és odaadással véleményezi is mindenki írásműveit. És utazik, serkent, ösztönöz, előre mozdít. Valami különlegesen tiszta, önzetlen és önérdek nélküli szeretettel és jósággal. Ezt az alapbenyomást róla senki nem tudja elhárítani, eltagadni. Egy kristályos elme, szójátékos, modern, avantgarde jellegű lírai villódzásokkal teli költemények alkotója, egy bátor, rebellis hangütésű poéta, felkavaró szellemi cselekedetek véghezvivője: s közben egy végtelenül szelíd, meghatóan kedves, a lehető leghagyományosabban póztalan, természetes, barátságos, egészségesen egyenes és derűsen közvetlen emberi egyéniség. Felesleges harsányság, lármázás nélkül; a csendes hang delejező igazságával – s az igazság önmagát kijelentő méltóságával felvértezetten. Művészi magaslatokon járva is úgy éreztetve a környezetében mindenkivel – minden halandóval és halhatatlannal egyformán: hogy lélekben átkarolja, átöleli őket, mert valódi köze van mindnyájukhoz. És ez a lebilincselő kötés legmagasabb foka.

Isszuk a szavait, nem pátosztól fűtve, hanem mert olyasmi történik, amitől a légy zümmögését is meg lehet hallani a teremben, amikor a debreceni írókörben, ugyancsak a nyolcvanas évek legelején hosszan és tartalmasan elkezd beszélni valamiről, amire nem vagy talán nem pontosan így számítottunk. Sokan éppen a pályakezdés lázában égve forraljuk jövőnket és tüntetünk kamaszos indulatainkkal, s akkor ez a harminc körüli fiatalember szabatosan szép elbeszélő formákban, választékos és pontos fogalmakkal, nyugodt, higgadt tempójú, szelíd hanghordozással kezdi részletezni a háború, majd a legázolt forradalom utáni kolhozosítás összes borzalmait, személyes élményeken, ismeretanyagon keresztül ecsetelni a szegények, a gazdaemberek, a földműves százezrek meghurcoltatásait, a földtelenné alázottság összes paraszti nyomorúságát. Hogyan verték a falusiakat, hogyan vették el a földet, hogyan lettek ezért sokan öngyilkosok. Hogyan tettek tönkre egy egész nemzetfenntartó népet, az egyediségükben is jellemző szörnyű esetek, gaztettek özönével. Mindez azért volt reveláció, mert nem olyasvalaki mesélte, akitől inkább megszokhattuk: öregebb rokon, ismerős, idősebb népi író vagy korosabb családtag. Hanem egy ifjú költő, aki máris felmérte a huszadik századot, s torokszorító katartikus erővel irányította érzelmeinket és értelmünket a közösségi múlt, a magyar örökség felfogásának irányába. Hogy közelinek érezhessük mindazt, ami megtörtént: merthogy velünk történt. Hogy ne csak a jövőépítésben legyünk eltökéltek: hanem a velőnkig megrázó, de a már kollektív társadalmi amnéziának alávetett közelmúlt tisztánlátásának szándékában is. Olyan messzinek tűnt fel akkor már ’45, ’48, ’56; még bölcsészek körében is. És most itt a megragadó élmény: egy kor-, egy nemzedéktársunk hozza test- és eszméletközelbe sorsunk kataklizmáit. Sokan, persze, feszegettük már ’56 tényleges históriáját is, de Nagy Gazsi előadása minden várakozásunkat felülmúlta: a hivalkodás nélküli emberi minőség varázsával, s azzal, amiként valósághű beszámolóval összekapcsolta a történelmi idő különböző rétegeit. Megérthettük, mert világossá vált: olyan költő áll előttünk, aki a nemzeti irodalom nagyjaihoz hasonlóan fenn fogja tartani, át fogja menteni a haza lelkiismeretét és a haza becsületét. Mégpedig angyali, szelíd hajthatatlansággal; „angyali arccal” robbantva föl „széttörhetetlennek gondolt hazugságokat” – amint Csoóri Sándor jellemezte később habitusát és magatartását egyik laudációjában.

És így történt valóban. A ’84-es Nagy Imre-vers előkészítője lett a tényleges rendszerváltásnak, pontosabban amit annak hittünk; az ideológiai fordulatnak mindenképp. (Ezt – pláne, hogy ilyen felemás módon, lesz is, nem is rendszerváltás – akkor aligha sejthettük.) A fiatal írók körében – a JAK vezetőségének hivatalos állásfoglalásaképpen is legtöbben – mindenesetre demonstratív mellszélességgel vállaltuk az azonosulást a verssel és szerzőjével, s ott szorongtunk az írószövetség választmányi ülésén, meg az épületben, amikor minden reményünk ellenére bizonyossá vált: hatalmi és pártutasításra Nagy Gáspár nem maradhat a szövetség titkára, kényszerűen távoznia kell. De ez a diktatúrás bugrisság Monor, Lakitelek stb. közelében már nem törpülhetett visszhangtalanná. Széltében, országszerte híreszteltük ezt az újabb bizonyítékát a hatalmi rendszer bűnösségének. (Azzal együtt, amit Csoóri Sándor mondott ezen a választmányi gyűlésen: hogy Nagy Gáspár verse, amely Nagy Imre méltó eltemetését és a gyilkosok néven nevezését sürgeti, az első virág egy ma még nem létező majdani síron.) Szerveződött akkor már egyfajta féllegalitásban a Bethlen Alapítvány, amelynek Gazsi egyik vezetője, fő szervezője lett, s a tőle kapott alapítványi felhívásokat magam is terjesztettem. (Az egyik rólam szóló besúgói jelentés mint konkrét „nacionalista” és „ellenséges politikai” tevékenységet emlegeti: „200 példányt kért abból a felhívásból, amelyben a Bethlen Gábor Alapítványt ismertetik. Kérését azzal indokolta, hogy nagyobb arányú gyűjtést tervez.”) És elégtétel lehetett 1989. június 16-án koszorúzni az ötvenhatos hősök és vértanúk valóságos és jelképes újratemetésekor.

Nagy Gáspár szellemi és erkölcsi vezéralakja volt a rendszerváltoztató nemzeti erőknek és szabadságtörekvéseknek, az átalakulásnak, mértékadója, ha aztán nem is vezető politikai szereplője. Mivelhogy az ő feltétlen költői igazságai mindig felülmúlták a pillanatnyi politikai helyzet igazságait és kívánalmait; az általa képviselt szellem, mint rendesen, törvényszerűen állt fölötte a történelem viszonylagos, feltételes aktualitásainak. Az ő igazságai szakrális eredetűek; a végső fórum nem a történelem, amely soha nem a teljes igazság megvalósulásának a terepe. Különösen abban a „magyar abszurd” állapotban, amikor még mai napig is – ahogy a költő leleplezi –: „a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak”. Amikor újra és egyre bőszebben lehet garázdálkodni a történelem meghamisításával és az erkölcsi értékrend felfordításával. Heródesként, Júdásként, Kajafásként. Pilátusként vagy osztozkodó katonaként. Hazaárulással is.

Drága Nagy Gáspár! Csúnyán romlik megint a világ körülöttünk. Ez a „poklosan örvényült, háborult világ”. S azzal a tragédiával különösen, ami Veled történt.

Milyen missziót végzett Ő minden szellemi közegben, ahol tehette! A Bethlen Alapítvány, a Hitel folyóirat működésének kiteljesedését, a Katolikus Rádió kulturális kibontakozását és küldetéses megerősödését szolgálva. Emberfölötti energiával, önfeláldozással, elhivatottsággal. Az alapítók és szolgálattevők hősiességével. Az értéképítők elszánt méltóságával és hitigazságával – országos leépülések évadán is. Egyesével mutatta barátainak a rádióépület szobáit, berendezését, büszkélkedett kedves munkatársaival.
És megküzdött a gyűlő veszteségek fájdalmával. „Hitted-e ezt a sunyi kis világot?” – kérdezte „Csengey Dénes testvérünk” halálakor, s azt is a sirató versbe foglalva, hogy „nem zsoldosok ügye a forradalom”. Balázs József temetésekor, emlékszem, eltűnődött azon, hogy hányan mentek el író-barátai közül ötven és hatvan között, Nagy László, Kormos István és mások, végeredményben szörnyen korán. Látnoka volt saját sorsának is szegény? Két éve, Körmendi Lajos berekfürdői búcsúztatásakor, január elején, tele fénnyel sütött a nap. Ezt a januári tavaszt Lajos küldte ránk – mondta akkor. És most ugyanaz… – önmagára is vonatkozó jóslás vagy előérzet volt ez is?!

Néhány évvel ezelőtt egy Illyéstől, Weörestől, Pilinszkytől, Nagy Lászlótól, Csoóritól, Kányáditól Gál Sándorig, Utassyig és Farkas Árpádig és természetesen Nagy Gáspárig terjedően kortárs magyar költőket bemutató angol nyelvű antológia bevezetőjében (s most magyarra fordítva) így igyekeztem néhány összefoglaló sorban (a külföldiek számára) szólni róla és fő motívumairól:
Retorziókat szenvedett a magyar történelem nagyszerű pillanatainak a meggyalázott emlékét ápoló politikai verseiért, amelyek a nemzeti önbecsülés feltámasztását és ébren tartását segítették elő. Verseiben jórészt a groteszk, ironikus-szatirikus, játékos-szócsavarásos nyelvi ötletek, fintorok és utalások tárják fel a diktatúra rafinált manipulációit, bonyolultságba takart aljasságait és embertelenségeit, s ezek ezerféle gyengeséget, megalkuvást és belső torzulást kiváltó következményeit. A gazságok és igazságtalanságok költői megítéléséhez pedig a keresztény-katolikus-biblikus világkép, erkölcsiség és életszemlélet nyújt filozofikus inspirációkat és energiákat.

Ehhez pedig most már azt is hozzátenném: talán Ő volt utolsó klasszikus nemzeti költőnk. De műve, tudnunk és hinnünk kell, megtartója lesz a magyarságnak a huszonegyedik században, a harmadik évezredben is. A betlehemi jászolból való utolsó – és a menthetetlent is mentő – szalmaszál adta reménységgel.

Kedves Gáspár! Veled van az Úr. S mi is maradunk Veled és műved hagyatékával – s mindnyájan az Úrban.


Bertha Zoltán
Magyar Katolikus Rádió Honlapja, 2007. 01. 08.


< vissza