Írások a költőről - Nekrológok

"Mert köztetek kellett élnem"

Elhunyt Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő

Volt a Móra Könyvkiadó szerkesztője (1976-1980), a Magyar Írószövetség titkára (1981-1985), a Bethlen Gábor Alapítvány titkára (1985-), a Hitel című folyóiratnak alapítása (1988) óta szerkesztője, majd főmunkatársa, végül 2004-től a Magyar Katolikus Rádió Kulturális Szerkesztőségének vezetője. Munkásságát sokféle elismeréssel, egyebek közt József Attila-díjjal, Magyar Örökség Díjjal, Magyar Művészetért Díjjal és Kossuth-díjjal méltányolták.

Amikor Nagy Gáspár a pálya legelején tájékozódni kezdett, három költőt jelölt meg útbaigazításul. Petőfit, József Attilát és Ratkó Józsefet. Mindegyiket olyan helyzetben idézi fel, amelyben „a tisztesség fogra és torokra / a nép bolondokra, túlélőkre, öngyilkosokra / a haza hazátlanokra” hullik szét. Vagyis olyan helyzetben, amely a belekerülteknek mást, mint erkölcstelen alkut vagy teljes szembefordulást nem kínál. Nagy Gáspárt ez a korai, de halálig követett döntése mélyen a magyar politikai költészet hagyományaiba kötötte. Drámai töltésű mert rendíthetetlen döntés. És éppen abban a pillanatban, amikor az irodalmi közvélekedés e líratípust esztétikailag kiüresedőnek, megmerevedőnek, konzervatívnak kezdi látni, minthogy egészen mást értett magyar költészeten, lírai megszólaláson, szépségeszményen, mint amit Nagy Gáspár, s a magyar költészet politikai hagyománya. Amikor tehát kérdésessé kezdi tenni annak érvényességét, ami nem személyes és esztétikai problémaként jelenik meg, ami Illyés Gyula szavával „szinkronban van a nemzet lelkületével. Vagyis azzal, amit a nép hallani akar, és ki szeretne mondani”. Ami a reprezentativitás igényével lép fel. A minden mást kizáró meggyőződéssel, hogy általam sokan szólalnak meg, hogy valami elemi erejűt, érvényűt és jogosultságút képviselek. Tömegakaratot.

Így jelent Nagy Gáspár is. Ilyen kívánt lenni egész életében. Noha talán csak a maga nevében kellett volna beszélnie. S a radikális konfrontációt kiterjesztenie a politikai költészet addig kimunkált retorikájára, poétikájára, stilisztikájára is. A felmerülő dilemmák megoldása közben kiderülhetett volna, hogy nem csak a politikai, sőt, nem is elsősorban a politikai felől tárulnak fel ember, élet, sors, történelem, hit, ha úgy tetszik: az igazság, jóság, szépség, szentség legmélyebb kérdései. Hogy talán, ha nagyon fontos is, nem az a lényeges, vajon mennyire veszélyeztetett e korban Isten, haza, család, hanem, hogy a bennük megtestesülő értékek, erők, mennyire képesek veszélyeztetni a hatalom érdekeit. És kiderülhetett volna, talán nem is az a fontos, kik szólalnak meg általam, hanem inkább, hogy kiket akarok, kiket vagyok képes és milyen erővel megszólítani.

Mert nagy dolog, kivételes erkölcsi bátorság hatalmi válságot előidéző verseket írni és közreadni, ahogy ő tette mondjuk a Tiszatáj 1986. júniusi számában, aminek következményeként a szegedi folyóirat megjelenését szüneteltették, szerkesztőit felmentették. S nagyon mély eltökéltségre vall a Nagy Imre emlékére írott verssel tabut sérteni, mégpedig olyan brutális közvetlenséggel, hogy lehetetlen legyen kitérni előle, hogy a politikai hatalomnak meg kelljen mutatkoznia, mégpedig legigazibb természete szerint, miközben az is vakítóan világossá válik, mennyire semmis, értelmetlen, erkölcstelen minden a korban szokásos elhallgatás, utalás, körülírás, átbeszélés, minden kort és személyt mentő kétely, megfontolás, felülvizsgálat is. De miért jutott akkor Nagy Gáspár a Veszendő című versig, miért a keserű ítéletig: „Csupa görcs lettem / csupa indulatba vesző ének / csupa éjfél utáni nap / mert köztetek kellett élnem”. Miért nem lélegzik fel a rendszerváltáskor, miért nem mámorítja a demokrácia, a szabadság? És mit adott ez a hősiesség az irodalomnak magának, amitől legalább egy kicsit más lett, lehetett volna? Sokat szenvedett ember ment el.


Varga Lajos Márton
Népszabadság, 2007. 01. 04.


< vissza