Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Ezredváltó, sűrű évek

Nagy Gáspár, a költő címadása különösen figyelemre méltó, elgondolkoztató: száz verset gyűjtött kötetébe, melyek 1998 márciusától 2003 márciusáig íródtak. Világosan utal a korfordulóra, a hajdani vesztett csatákra, emberpróbáló évtize­dekre, „végvári énekekre” - Sütő András kapcsán -, a „csillagtalan és álomtalan” éjszakákra. A ma­gyar történelem és közelmúlt nyíltan és félig rejtve ott lappang a verssorokban: márciustól októberig. Egyik versében, az Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához címűben eltűnődik a „szörnyű századon”, az „elmúlt jövőn”, a „hajnali ködös vesztőhelyeken” a virradat kegyelmét várva. Közismert irodalmi tény, hogy Illyés Gyula csak­nem mindig a magyarság sorskérdéseiről írt, ha­zát keresve a magasban, s az ötvenes években kimondva a kimondhatatlant: Egy mondat a zsar­nokságról című versében. (Nagy Gáspár is folytat­ta Illyés költői bátorságát: ő 1984-ben vádolta ti­tokban eltemetett Nagy Imre mártírminiszterelnök gyilkosait: „egyszer majd el kell temetNI / és ne­künk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”) (A verssorok végén a nagybetűvel ki­emelt NI egyértelműen utalt Nagy Imrére.)

Miért idézzük ezt a korábbi verset egy új Nagy Gáspár-verskötet kapcsán? Azért, mert egyrészt megkerülhetetlen költészetének bármily rövid elemzésekor, és azért, mert ezek a versek valamiféleképpen folytatásai a híres Nagy Imre-versnek. Nagy Gáspár 1998-ban március 15-én az elteme­tett és exhumált hősökre emlékezik, a ránk, utó­dokra váró példaképek számonkérését emlegeti: „örökké rajtunk keresik /örökké mégis bennem él ma!” Tudja, hogy történetünk a Hivatalban és a Pokolban játszódik le. Symphonia Ungarorum cím­mel fordul Szokolay Sándorhoz - Szent István és Szent Gellért emlékezetét őrizve. Mert a magyar múlt őbenne is él: Fehérvárra menő „hodu utu rea”-val, „két fene pogány közt” helytállva, Isten­ben bízva, ezer évünket őrizve. Ez a történelmün­ket átélő és versben megfogalmazó költői szemlé­let vezeti el többek között Illyéshez, Vereckéhez, szétszórtságunkhoz, megmaradásunkhoz, a „ma­gyarban óvni a magyart” gondolatához.

Ez a verskötet, Nagy Gáspár új verseskötete - a barátság könyve is. Mert Nagy Gáspár nem zár­kózik be a költői magány magas tornyába, hanem kitárulkozva, illyési kézfogással keresi és találja meg idősebb és fiatalabb nemzedéktársait: Fodor Andrást, Czine Mihályt, Vekerdi Lászlót, Csoóri Sándort, Kiss Ferencet, Erdélyi Zsuzsannát, Tüs­kés Tibort, Pintér Lajost, Orosz Istvánt és máso­kat. Ezek a „barátság”-versek remek lehetőséget teremtenek arra, hogy a portré helyett többet adja­nak, valamilyen fontos gondolatot megfogalmaz­zanak. Pl. Vekerdi László tudománytörténész, irodalomtörténész kutatásait, határidőit, céduláit, könyvtári munkáit, mindennapi útját mutatja be. De közben a „kinti őrületről” és a benti, könyvtári „termő csöndről” vall többek között. És ne felejtsük el az évtizedes barátot, Orosz Istvánt, aki szom­szédja Budakeszin, és „Kecskemét szülötte”, Ok­tóber gyermeke, akinek tükre csodát láttat grafiká­ival.

A költő természetközelben él: tájképben fest - madárkikötővel, s közben aggódik a „fejszés heródesek” miatt. A szeptemberi napról ír verset, a hajnalka bíbor virágát figyeli, Édesanyja nyíló or­gonáit nem felejti, a tenger morajlását hallgatja, a hatalmas nyár vibrálását érzi, váratlan „gesztenyekoppanás” bombáit hallja, az ősz „szűk ösvé­nyein” jár, a téli hóesése „bezárja”, az „áldott nyár­végi várakozás” az övé, „füstbement rózsák illatát” utaztatja a múlt. Nagy Gáspár verseiben a termé­szet ezernyi szépsége - elvezeti mindig az ott élő emberhez, gondolataihoz. Azt érzi, hogy csak „le­vél” a libegő esésben, Isten lába elé hullva. Köz­ben az őszi hangulat, a gordonka-hang, a holdas ég Szindbádhoz, rejtetten Krúdyhoz vezeti el.

Nagy Gáspár költői világa igen gazdag: szíve­sen fogalmaz négysoros versszakokat, olykor szabálytalanabb áradású szabad versben ír, más­kor egyszavas sorokban „pengeversben” szólal meg. Szereti a prózaverset (pl. Prágai hajnalok), olykor lépcsőzetes verssorokat ír, máskor levélfor­mában üzen, verses „szénrajzban” ábrázol, apok­rif esti mesét fogalmaz, forgatókönyv-vázlatban versel, linómetszeteket ír át, akrosztichonban kö­szönti Orosz Istvánt, triptychonban Deim Pált, „végvári éneket” küld Sütő Andrásnak, „barlangrajznak” nevezi a szigorúan titkos állambiztonsági feljegyzést. Láthatatlan kőre vési versét Kannás Alajosnak, aki az 56-os forradalom tiszta eszméit és oszthatatlanságát őrzi.

„Isten oltó-késé”-t, mint Tóth Árpád, áldottnak nevezi, mert Őt, az Istent szolgálja, s tudja mindig, hogy az Úr szereti őt. Szent Ágostont idézi, Isten leányának énekeit hallja, „végiggyónja perceit”, a szívében lévő békét keresi, a „könyörülő Isten” templomáról ír, a Szentlélek segítségét kéri, elimádkozza az Úrangyalát, a Mindenható üzeneté­re figyel Sinkovits Imre halála után, azt kéri, hogy imádkozzunk érte. Az Öreg pap - tűnődő, esti imá­ja című, Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára írt ver­sében a „mély börtön-kátyúkat”, a szétszórt nyájat, megpróbáltatásait állítja elénk: „Terveid rengete­gében, Uram / már láttad az én egyetlen utam.”
Az utolsó (előtti) szó jogán ír Simonyi Imrére emlékezve, a Gyulán élt, eléggé mostohán elfelej­tett költőnek: „Egy lányt szeretni / és egy zászlót, / hazát, ha hull... / Hát mindhalálig / határtalanul! / Ön tudta ezt, / és halt igazul. / Az élet volt / vers, Simonyi úr!”


Szekér Endre
Bécsi Napló, 2004. november-december


< vissza