Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Kibiztosított beszéd. Nagy Gáspár versei.

Egy szív trappol a virradatban
egy másik föladta magát
a harmadik még itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát

Ha szokásunkhoz hűen, a kö­tet első verséből választunk bemutató idézetet, az olvasó eset­leg arra gondolhat, hogy Nagy Gáspár különösen kedveli az egy­kori romantikus metaforákat, azok közül is a szentirnentálisabb szí­nezetűeket, és valószínű majd azon töpreng, hogy ha a szív ki­trappol a testből, akkor ott a gon­dolatnak helye nem marad. Pe­dig nem ez jellemző a költő ver­seire, különösen nem erre az ötö­dik kötetére. Ha figyelmesebben megnézzük, már ebben az első rö­vid versében is észrevehetjük az egyre, sűrűsödő belső érzelmi fe­szültséget és a külső cselekvésvágyat, amelyet egyetlen egységbe szervez az átmeneti versforma. Ebben az átmenetben még ott kísért a rím és ritmus, de az el­sődleges közlésszint mögött meg­húzódó önirónia már megtöri az egysíkú cselekvés-szintet és az érzelmi kiszolgáltatottság lírai lé­legzetvételéhez igazodnak a so­rok. „Felcukrozám egyszer a ver­set” — olvassuk a Kívánság cí­mű egyszakaszos vallomásában, és önkéntelenül feltételes módban gondoljuk végig: „cukroznám”, tehát megtenném, de nem teszem meg. A megédesítést, mint a leg­ártatlanabb hamisítást is szigo­rúan visszautasító erkölcsi magatartás-modell határozott belső ér­tékrendszerhez igazodik, és még ha merevnek, hajlíthatatlannak tűnik, akkor is a hit és a meg­győződés tisztaságát, sugallja. A fenti verssor azonban nem ennyi­re egyszerű, és arra figyelmezteti az olvasót, hogy ezeket a verse­ket nem lelhet mintegy „önkénte­lenül”, automatikusan olvasni, úgy mintha előre sejtenénk már miről is van szó. Persze, hogy elő­zetesen beidegződött tapasztala­tokra utal a költő, de nem ilyen egyszerűen; a verssor nem félté­teles módban van, hanem a meg­történt tények őszinteségével ki­jelenti: ő bizony megtette, „felcukrozám”, valamilyen nyelvtanilag is jelzett régmúltban. Megtette. Tehát nem az eleve tiszta em­ber hangoztatja itt egysíkú ártat­lanságának imperatívuszait; ha­nem a bűnös ember megtisztulási folyamatának, első stációját vil­lantja fel, azt a pillanatot, ami­kor a cselekedeteire visszatekintő gondolkodó nemcsak felismeri, hanem meg is iszonyodik a még oly ártatlannak tűnő bűnösség lát­ványától is, mint amilyent egy vers „felcukrozása”, meghamisí­tása jelentett: „hogy döngtek rá a benyaló legyek! / potrohuk mé­lyén, nyelvük hegyén a kíván­ság: / édes kellemes — szóval ilyesmi legyek."'
Ez a legkisebb hamisságot is súlyos bűnként számon tartó szemlélet elutasítja, a költészet manipulatív felhasználását: „én kitervelem / a verset / aztán kitermelem / valaki elvermeli”, és ellenszegül mindenfajta, érzelmi sematizmusnak, leegyszerűsítés­nek. Verseiben a maximális er­kölcsi értékrendszerre törekvés a jó kisebbségeként jelenik meg és az ehhez igazodó cselekvés vilá­gának szabadság-igényét fogal­mazza meg, nem a meditatív töprengés, lemondás hangulatait. A felsistergő indulatok és visszafogott utalások képi szövete mögött felsejlik a tisztaság, szóki­mondás és egyértelmű közlés­rendszer óhaja.
A kötetben különösen figye­lemre méltóak a prózaivá oldott lí­rai kísérletek: Zöld Ervin — Tübingenből, valamint az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában. Ezekben a szabad asszociatív öt­letekre épülő lírai szerkezetű szö­vegekben epikus indoklást nyer­nek azok az emberi helyzetek, amelyekre a költő a verseiben utal, a személyes tapasztalatok, sérelmek, és a hangulati elemeket művészi egységbe szervező alap­élménye, a költőiségen túli világ, ahol: „csak gyűlik a nyál / meg a kibiztosított ! beszéd s álmo­dik fényes mondatokban". (Mag­vető)


Ágoston Vilmos
Magyar Nemzet, 1988. áprílis 11.


< vissza