Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

„...töretlen gerincek kopogtatása...”

NAGY GÁSPÁR: KÖZELEBB AZ ÉLETEMHEZ

A Tiszatáj kiadónál tavaly napvilágot látott kötet után megjelent az életmű prózai részét feldolgozó, a költői munkásságot közreölelő, harmincöt év terméséből válogató újabb könyv. Ma már nem mondom, hogy a költészet fősodra mellett meghúzódó írások ezek, hiszen például az „Irodalom és politika” fejezetcím alá gyűjtött, Nagy Gáspár közéleti tevékenységéhez, az Írószövetség titkárságához, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumához kötődő esszék éppúgy a teljes életmű szerves, autonóm részét képezik, mint a „Ha kérdeztek…” fejezetbe összeválogatott, az életutat, a költői és közéleti munkásságot feltáró és elemző, értékelő interjúk, beszélgetések, amelyek ismerete nélkül nem kaphatunk teljes képet Nagy Gáspár eszméiről, gondolatairól, érzéseiről, cselekedeteinek mozgatórugóiról. Ezek az írások, önmaguk értékén túl, a költészet útjelzői, térkép egy bonyolult és kiterjedt világhoz.

A kötet bősége most is zavarba ejtő, hiszen a közel ötszáz oldalon szorosan egymás mögött sorakozó írások az életmű eme részének csak egy részét ölelték fel a teljesség igénye nélkül, a beszélgetések és interjúk legjavának válogatása fért csak ebbe a kötetbe. Az írások ma is azt az egységes és határozott világképet közvetítik felénk, amelyet az előző prózai és a verseskötetek sorából már jól ismerhetünk, ugyanazon a magas irodalmi esztétikai és erkölcsi szinten és minőségben. Megdöbbentő, hogy a Nagy Gáspár által vállalt és vallott értékrend milyen korán kialakult benne, s az eddig oly kevesek által ismert korai ifjúi zsengék milyen határozottsággal tükrözték az emberi magatartás alapmércéjét. A huszonkét éves fiatalember a kötet nyitó írásában így fogalmazza meg nemcsak költői, de egész emberi ars poeticáját: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek.” Az évszámot is jegyezzük fel, hiszen a kor sivársága és a korszellemtől való távolállása méginkább hitelesítheti e sorokat: 1971 .

A kötetbe gyűjtött írások még közelebb visznek Nagy Gáspárhoz, az emberhez, a „Vallomások” vagy az „Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtők” fejezeteiben nem irodalomtörténeti elemzéseket, nem a magas szellemiség megnyilvánulásait találhatjuk, hanem a legszemélyesebb vallomásokat, az élet legapróbb rezdüléseinek nyomatait. Sokat töprengtem azon, hogy adhat e ez a kötet többet vagy mást, mint az előző, nyújthat-e még valami újat a már ismert Nagy Gáspár képhez. S mondhatom meggyőződéssel, olyan írások sorakoznak elénk, amelyek régmúlt, elfeledett kispéldányszámú lapokból menekültek meg a múlandóságból, s amelyekben az ember állt elénk mezítelenül, csupaszon, kitárt szívvel és lélekkel, soha nem látott őszinteséggel.

A kötetben olvashatunk emlékezéseket az első írások eufórikus öröméről, azokról, akik bíztatták és bátorították első próbálkozásait, akik ízekre szedték első verskísérleteit. Ezek a publicisztikák, esszék, feljegyzések mind-mind apró lábjegyzetei az életműnek, s visszavezetnek bennünket a költői életmű forrásvidékére, azokhoz a meghatározó élményekhez, amelyek Nagy Gáspár verseinek alapfonatát adják, a szülőfalu, illetve falvak, Bérbaltavár és Nagytilaj múltjába. Ott találhatjuk a gyermekkori karácsonyok soha vissza nem térő hangulatának felidézésén, az első ajándékba kapott könyv szerelmes igézetén túl, az ötvenes-hatvanas évek legsötétebb történéseinek, a gyermek- és ifjúkort nyomasztó emlékeket. Ezeket olvasva érthető meg, hogyan vált költészetében ilyen fontossá és meghatározóvá 1956 forradalma, amely ugyan közvetlenül még nem érintette a kisfiút, de akinek 1956-57 fordulóján, a menekülő, a konyhában, istállóban melegedő pesti srácoktól hallott, a Práter utcánál vagy az Üllői útnál a tankokkal szembeszállás komor és véres igaz történetei, mint a népmesék repültek szinte sajátjává. Ezek az írások mutatják be aztán 1968 helyét és szerepét is, amely végképp és végleg lerombolta benne a szocializmussal szembeni „bármely lelkesedését”, hogyan jelentette a nagy remények és csalódások évét, amelynek szégyene, az e fölött érzett felháborodás a közvetlen kiváltó oka költői, ha úgy tetszik „politikai” pályafutásának. Na és természetesen – mivel főiskolásként szót emelt a csehszlovákiai bevonulás ellen – innen datálódik az állambiztonsági szervek rendszerváltozásig tartó olthatatlan figyelme. Írásaiban ezért tér vissza újra és újra az 1956-os magyar forradalom, a ’68 - as csehszlovákiai bevonulás botránya, és a nyolcvanas évek elejének lengyelországi eseményei iránt érzett szolidaritás, publicisztikája, a vele készített interjúk ezért tekinthetőek folyamatos állásfoglalásnak a kimondhatatlan igazságok mellett, a hallgatás gondosan felépített falát rombolva le „kibiztosított” beszédével, újra és újra próbálva, vajon nem görbült-e, töretlen-e a gerinc?

Ezek az írások elevenítik fel a tanárok és más személyek sorát, akik meghatározó befolyással bírtak Nagy Gáspárra tanulmányai során, akár közvetve, mint az összevont falusi osztályok első tanítói, a betűvetésre tanító Csuda Jánosné és a bencés professzor tanárok, mint a három évtized múltán is emlékezve hivatkozott Sámson Edgár latintanár; akár közvetlenül, mint az első mentor és szerkesztőtárs Kormos István, vagy a talán nem véletlenül e sorba illesztett, egyébiránt szerkezetileg talán nem odaillő Czine Mihályra emlékező síremlékavató beszéd.

Ma is a magyar nép élni akarását csodálhatjuk abban, hogy Nagy Gáspárban, ebben az első generációs értelmiségben szerencsésen összekapaszkodott az időtlen paraszti lét, az egyszerű földmunkások sora az egyetemes, másfél ezer éves keresztény egyházzal és a kereszténység értékrendjével. Nem véletlenszerű, hogy az írások visszavisszatérő témája a „négy kupaci év”, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, az ott töltött évek szellemisége, az ott nyert, egész életre szóló útravaló, amely nemcsak a katolikus hitben történő megerősödést jelentette – a hit biztonságos mélységét, ahogyan fogalmazott, biblikus vonzalmát Nagy Gáspár már a szülői házból hozza magával –, hanem az ezer éves magyar történelmet, kultúrát, építészetet és stílusokat. Nem véletlen tehát az sem, hogy éppen ő az, aki képes a legnemesebb magyar nemzeti értékeket ötvözni írásaiban a kereszténység alapértékeivel, magától értetődő könnyedséggel, a legkisebb erőlködés és izzadságszag nélkül, nem sértve és kirekesztve, de megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal. Úgy vélem ez a biztos istenhit és a nemzeti értékek tisztelete a hátországa annak az írásokban sokszor említett, a beszélgetések során sokszor felmerülő ezredfordulós költészeti ívnek is, amely megújította és új színnel gazdagította a keresztényi értékeken nyugvó magyar költészetet. Nagy Gáspár maga is számos alkalommal mutatja fel a millennium évében, mintegy „hegytetőn” állva visszatekintve született Symphonia Ungarorum című művét, amelyet Szokolay Sándornak írott, s amelyben Magyarország sorsát a honfoglalástól, Szent Istvántól fogta át. Vagy a másik csúcspontja e nagyszerű ívnek, a König Róbert linómetszeteire írott, Hullámzó vizeken kereszt című több részes poéma. Nagy Gáspár mindezt így summázza egy beszélgetésben: „Nem lehetek nekik (Szokolaynak és Könignek – P. B.) eléggé hálás, hogy a Pannonhalma szent hegyén járó valahai diákból kicsalogatták mindazt, ami Pannonhalma és egyben magyar történelem. Összesűrítve a szót: mit köszönhet a magyarság országjobbító szentjeinek, Istvánnak és Gellértnek. Vagy: mit is jelent az a fantasztikus döntés – az isteni kegyelem itt nyilván nagy szerepet játszott –, amellyel az erős kezű király népünket a kereszténységhez csatlakoztatta.”

S tegyük mindehhez még hozzá azt a Nagy Gáspár-i gondolatot, amely több interjúban és prózai írásban is megjelenik, milyen fontos és ma már látjuk, hogy milyen meghatározó pontja volt Európa e szerencsétlenebb felének az az 1978 október 16-a késő délutánján megszülető döntés, melyben a konklávé Karol Wojtylát választotta meg II. János Pál néven pápává. Hiszen ennek köszönhettük, hogy 1981- ben nem került sor egy újabb 1956-ra vagy 1968-ra, s szinte gondviselésszerű volt e választás, amely nemcsak a lengyeleket, de a hívő magyarokat, cseheket, szlovákokat is reménységgel töltötte el, adott biztatást az ellenzéknek, s ahonnan lépésről lépésre, nagy küzdelmek árán eljutottunk ’89- ig. Nagy Gáspár számára a pápa pedig nemcsak Isten földi helytartója, hanem költőtárs is, aki ebben az elmúlt negyedszázadban, Illyés Gyula szavaival szólva, a reménység helytartója volt. „…Karol Wojtyla nagyszerű lírikus is, reményt sugárzó költő. Így hát a mi reménységünk kétszeresen is Benne találhatja meg a legfőbb földi igazodási pontját.”

Nagy Gáspár a rendszerváltozás egyik emblematikus figurája, bárha ezt mintha kellőképpen nem hangsúlyoznánk eléggé. Ő volt a fiatal generációk képviselőjeként a kádári rendszer irodalmi életének egyik legfontosabb, ahogyan az állambiztonsági szervek jelentéseiben keresztséget nyert, „ellenséges-ellenzéki” személye, versei a legkövetkezetesebb tagadásai voltak az akkor fennálló rendszernek, irodalompolitikai szerepvállalásai – az Írószövetség és a Bethlen Gábor Alapítvány titkári tisztségein keresztül – a rendszer nyílt tagadásán nyugodtak. Őszinte szókimondásával és a tények kérlelhetetlen feltárásával a történelem igazságaival szembesítette a kiegyezett társadalmat és az elnyomó hatalmat, őszintén kívánta tisztázni a nemzet valós helyzetét, önkéntelenül betöltve azt a hagyományos költői szerepet, amelyet íróink legjobbjai mindig is betöltöttek a nemzet szuverenitásának elvesztése idején. 1989 után mégsem vált belőle kultusz-költő. Ez részint rajtunk múlt, akik – kivétel az értő kevesek – a ami napig sem voltunk képesek legjobbjainkat más nemzetektől eltérően kellően értékelni és még életükben a kellő elismerést, tiszteletet megadni, nyilvánosan pajzsra emelni, részint magán Nagy Gáspáron. Bár ott van a rendszerváltó értelmiség között, a rendszerváltoztató MDF alapító tagja és válaszmányi tagja, mégsem ugrik fejest a politika világába, nem vállal parlamenti képviselőséget, bár tisztában van azzal, hogy mennyi egy parlamenti fizetés és mennyit keres „egy csóró költő”. Valószínűleg költői és emberi nagyságát sikerül megmentenie azzal, hogy felismeri, az ő politikai szerepe ott és akkor véget ért, s neki továbbra is a „fehér papírral kell birkóznia”. Bár a vitákat nem kerülte el, ez a rendszerváltozatás előtt sem volt rá jellemző, világosan látta, hogy a pártszerűség vállalása, olykor kényszerű zubbonya olyan emberi kopásokkal járhat, amelyeket nem tud vállalni: „…az effajta pártfegyelmet nem tudom elfogadni, hogy attól nekem ne legyen saját véleményem, mert egy párthoz tartozom”. Nagy Gáspár ezért maradhatott meg hiteles és autentikus személyiségnek, ugyanannak a kérlelhetetlen és független gondolkodónak, aki volt a hetvenes évek elején, a pályakezdés időszakában, vagy a nyolcvanas években, a folyamatos harcok és polémiák idején, s aki minden érdektől mentesen, pusztán az értékek mentén vallhatta meg nézeteit.

Ma már közhelyszerűnek tűnhet a Görömbei András által megfogalmazott alapigazság, hogy Nagy Gáspár költészete rendszerváltoztató költészet volt, a maga homályoszlató, az igazságot néven nevező, a lelkeket és az értelmet megtermékenyítő, a nemzeti közösséget felrázó szerepével. Ezért volt a hetvenes-nyolcvanas évek Nagy Gáspárja folyamatos botrányköve a szocialista közéletnek és irodalomnak. Gondoljunk csak Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapját köszöntő Tiszatáj szám azon versére, amelyet a korrektúra után a Minisztérium vetetett ki, mert annak sorai az Egy mondat a zsarnokságról című költeményre, az ötvenes évek őrjöngő kommunista terrorjának hiteles vádbeszédére utaltak; vagy az állásvesztést hozó – Írószövetségi titkárságából kellett távoznia –, az ’56-os vértanúk végső tisztességéért, a gyilkosok néven nevezéséért szót emelő, az Új Forrásban megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című versére; vagy a Tiszatáj szerkesztőségének leváltásához vezető, A fiú naplójából című versére.

Míg az előző kötet írásai a letiltásokat, a szilenciumokat és a szerkesztőségeket felkavaró, előbb említett versek hátterét vázolták fel, az „igazság osztást” folytatták, erősítették, addig a mostani kötet írásai már a politikai szerepvállalás közvetlen dokumentumai. Ezek is kiválóan ábrázolják, milyen tudatosan vállalta Nagy Gáspár ezt a feladatot, emberi és költői hivatást: nevezetesen szabad beszédre és gondolkodásra tanítani az embereket, megnyitni és felnyitni a lelkeket az igazság előtt: „Minduntalan az égetett, hogy ezt ki kell mondani. Mégpedig úgy kell kimondani – a képversben felfedezhető volt rejtetten is –, hogy mindenki értse. (…) Ha kimondom, hogy ’egyszer majd el kell temetni’ – és a sor végén ott a nevezetes monogram –, az tetszhetik puszta (betű)játéknak, de nekem esztétikai sarokkő, hogy azokat az infinitívuszokat akkor és ott, és nem más versben használtam fel. Ebben hiszek. Irodalomtudósok vitatkozhatnak róla, de a magyar költészetnek – fölénk mindig történelmi ég borul – ez a sajátja. Balassi Bálinttól, mondjuk Illyés Gyuláig. Nevezhetik küldetéses költészetnek, képviseleti lírának, engem ez nem érdekel. Mert ha megnézem a számunkra fontosabb verseket, a magyarság sorsa igenis hangot kap.” A prózai szövegek is jól tükrözik, azt a versekből már jól ismert minőség- és értékközpontú gondolkodást, az igazságkeresés szeretetének igényét, azt a szabadságvágyat, amely végső soron megteremtette a rendszerváltoztató réteg lelki megújulásának lehetőségét. Nagy Gáspár Bibóval együtt vallja: „…a politikában nem szabad hazudni. Lehet tisztességes és elvi politikát folytatni, bár nehezebb. Ez önkorlátozással és annak belátásával jár együtt, hogy a szabadságom csak akkor lehet teljes, ha a könyökömmel a mások könyökét nem ütöm le az asztalról.”

E rövid fejezetben, amely az „Irodalom és politika” címet viseli, több kulcsírás is helyet kapott. Ide sorolnám mindenképpen az Írószövetség választmányának ülésén 1985. március 12 -én elhangzott beszédet, amelyben titkári pozíciójáról – a lengyelországi szükségállapot bevezetésének napján választották meg – történő lemondását jelentette be hivatalosan. Lemondása lényegében annak volt következménye, hogy Nagy Gáspárt az irányító és felügyelő hatóság közellenségnek minősítette, s így munkáját, amely egyébiránt folyamatos tengely-akasztás a hatalommal (Csoóri- Duray ügy, Hajdú vállalhatatlan válasza, Új Symposion, a Mozgó Világ lefejezése és lapszámok betiltása, JAK és más ügyek), ellehetetlenítette. De ebből az írásból az is kiderül, hogy Nagy Gáspár nem nyílt és burkolt zsarolásoktól, az őrülten hangzó telefonbeszélgetésektől ijedt meg és hátrált ki a titkári pozícióból, amelyekből egyébiránt ő nem a hatalom erejét sejtette meg – ahogyan azt neki hinnie kellett volna -, sokkal inkább a hivatal gyengeségét és presztízsfitogtatását. Lemondásának fő oka az volt, hogy barátait gyanúsították, félemlítették meg, sőt az egész szövetséget zsarolták, szigetelték el és bénították meg normális életét. S az Új Forrás-ban megjelent, büntetett előéletű verséhez még egy gondolatot fűzött e lemondó beszédében, amelyet azért kell külön is kiemelnünk, mert titkári tevékenységét is áthatotta: „…»a velünk élő történelem« emlékezetvesztései, kihagyásai miatt íródott, feltehetően azért, mert Nagy Imrét másképpen ítélem meg, mint azok, akik szabályos egyenlőségjelet tesznek az ő személye és Rákosi Mátyás közé. Így, ezzel az emlékezetvesztéssel éljünk együtt? Azt hiszem, ez írók számára különösen embertelen aszkézis: lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről.” Mindez olyan nyílt beszéd, amely a kádári rendszer számára elviselhetetlen volt. Nagy Gáspár pedig példát mutatott arra is, hogy a sorozatos ellehetetlenülés árán is továbbra is helyes a forradalom eszméinek elárulása elleni tiltakozása, az árulás kérdésének végsőkig történő kihegyezése, a kádári rendszerrel kötött kompromisszum felmondása.

A fejezet másik kulcsírása a Bethlen Gábor Alapítvány történetét átfogó, Amerikában megtartott beszédének szövege, amely annak az autonómia kísérletnek a története is egyben, amelyben a független magyar szellemiség igyekezett megszabadulni a diktatúra nyomása alól és kialakítani a szabad cselekvés és gondolkodás körét. A beszéd a kívülálló, emigráns magyarság és a nyugati értelmiség számára nem látható és nem érthető összefüggéseket és az események háttérfonatát mutatja be, a párthatalom packázását a civil kezdeményezéssel, azt a törekvést, amely a végsőkig próbálta ellehetetleníteni az egyik legrangosabb szellemi irányzat nyilvánosságra kerülésének, önálló orgánuma megteremtésének lehetőségét. Nagy Gáspár munkássága, bár az a Bethlen Gábor Alapítványon, a mestereken, ősökön és társakon keresztül számos szálon kötődik a népi mozgalomhoz, s Görömbei András is odatartozónak érezte egy előadásában, a népi mozgalom értékeinek vállalása részéről nem kétséges, s írásaiban nem tagadja meg a népiség legjobb hagyományainak átvételét, mégsem szoríthatjuk be őt kizárólagosan ebbe a kategóriába, ahogyan arra ő maga is utal egy beszélgetés során. Helyét több írásban is úgy határozták meg, hogy valahol Nagy László és Pilinszky János között foglal helyet, ezért mondhatjuk inkább, a hagyományosan értelmezett népi írónál több és más költészete.

A kötet „Amikor még láttam a szépet…” című fejezete fogja össze a Nagy Gáspár kiállítás megnyitóit. Meglepődve láthatjuk, hogy számára milyen fontos és sokat jelent a fotóművészet, mennyire magáénak érzi és érti, talán azért mert a „pillanat elejtésében” rokon a költészettel. Ezért követi évtizedeken át, kiállításról kiállításra Móser Zoltán, Haris László és Katkó Tamás, Molnár Edit és Olasz Ferenc műveit, amelyek közül egyesekre, a világítóberendezések tartásával szerzőtársként is tekinthet (Móser Zoltán). A kötetben összegyűjtött megnyitók, éppúgy, mint a korábbi kötet könyvismertetései, jelzés értékűek, hiszen érzelmi vagy erkölcsi érintettsége okán mindig a hozzá közelállók műveit, művészetét vette vizsgálat alá, de mindeközben tisztánlátása és értékítélete egy pillanatra sem homályosult, itt is pontosan tapintott rá a szellemi és művészi értékeket felvonultató művekre.

A kötet gerincét a vele készült átfogó életrajzi ihletettségű vagy éppen egy-egy aktualitást feldolgozó beszélgetések képezik. Szentjeiről, mestereiről és szellemi elődeiről beszél, olyan ősökről, akik nemcsak a magyar, de a világirodalom költészetének örökérvényű szereplői. Mindig talál alkalmat arra, hogy Jékely Zoltánra, Kormos Istvánra, Nagy Lászlóra, Pilinszky Jánosra vagy más pályatársakra emlékezhessen. Minőség- és értékválasztásának alapját most is gyermekkorának indíttatásai, a paraszti szülők falusi világa és a pannonhalmi iskolában beléivódott szellemiség adja. A sort Görömbei Andrással folytatott beszélgetés nyitja, s bólintottunk is, mi mással is kezdhetnénk, mint az életmű egyik legértőbb feldolgozójával és a költészet feltétlen hívéül szegődött irodalomtörténész által készített interjúval. A szöveg végén azután kicsit csodálkozhattunk, hiszen az nem a közelmúltban vagy napjainkban készült, hanem a költői lét korai szakaszában, 1977-ben. S akkor jóleső érzéssel nyugtázhattuk, hogy sem a kérdező, sem a kérdezett mitsem változott az eltelt évtizedek alatt, ugyanazt az értékrendet és világot képviselik hűen és kitartóan, amelyet már akkoriban is, s így válik a beszélgetés nemcsak az alany, de az azt keretbe foglaló számára is dicsőséggé. Nagy Gáspár újabb esszékötete egy közép-európai költői sors dokumentumregénye, amely a hetvenes évek elejétől egészen tegnapig kronológiaszerűen dokumentálja az egyén küzdelmét, megpróbáltatásait, hányattatásait, s ezen keresztül bepillantást enged a magyar társadalom, a kisebbségi magyarság egész Európa történelmét befolyásoló eseményeire. Fontos újra és újra elolvasni Nagy Gáspár írásait, annak érdekében, hogy az áthangszerelés igyekezetében kiszabadíthassuk a feledés homályából a kor számos fontos eseményét és szereplőjét, pontosan idézhessük fel a valós és tiszta hangsúlyokat, emlékezhessünk azokra a személyekre, akik valóságosan bontották a létező szocializmust. Talán ezért – és nyilván azért, mert Nagy Gáspár a kötet szerkesztésének befejezését követően is úgy gondolhatta, hogy ez a harcostársra és barátra történő emlékezés nem maradhat ki – került a kötet végére Vörös Lászlónak, a Tiszatáj, ahogy Nagy Gáspár nevezi, az egyetemes magyar irodalomnak az értékfelfedező- és őrző orgánuma főszerkesztőjének búcsúztatása. „

Úgy látom, hogy a világ és a magyarság igaz szavakra vágyik. Hitben, erkölcsben meggyengült emberek szédelegnek, keresik helyüket.” Nagy Gáspár kötetében megtalálhatjuk az igaz szavakat, a hitben és erkölcsben meggyengültek általa megerősödhetnek, megtalálhatják helyüket. Ezzel a gondolattal vegyük bízvást kezünkbe ezt a könyvet.


Petrik Béla
Bárka, 2006. 2. sz. p. 123-128.


< vissza