Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek

Nagy Gáspár – nem utolsó sorban – az Új Forrásban (Öröknyár: elmúltam 9 éves, 1984), illetve a Tiszatájban (A fiú naplójából, 1986) megjelent emlékezetes versei révén a nyolcvanas években (ha nem egy esetben vitatottan is, de) az új közéleti, politikus költészet emblematikus alakjává vált. Vélekedhetünk bárhogy az effajta poétikáról, ma már bizonyos, hogy verseivel, illetve e versek nyilvánosságával tabut tört meg, és a politikai, közéleti kimondhatóság határait is radikálisan tágította –, ugyanis többé nem lehetett úgy beszélni és hallgatni, mint előtte. Az az erkölcsi radikalizmus, amellyel költészetében Nagy Gáspár a Kádár-rendszer hallgatólagosan elfogadott sajátos, az irodalomban mindennapos használattá vált tolvajnyelvet fölcserélte egy kevésbé rejtjelezett, akkortájt rendkívül provokatívnak minősült egyenes(ebb) beszédre, konzekvensen folytatódott a „botrányokat” követő években is. A rendszerváltozás utáni esztendők szabadabb nyilvánossága azonban a közéleti kimondhatóság – és részben a kimondhatóság, mint esztétikai érték – tekintetében átrendezte az irodalmi megszólalást, s várakozás élt, miként folytatható az a nyelv, amely előtte hiteles is, meg hatásos is volt. Hogy esztétikailag hitelesen folytatható a közéleti költészet, számomra Nagy Gáspár lírája is igazolja, aki a kilencvenes években sem kevésbé problémás olvasói szövegkörnyezetben (mondogatni való akadt aztán is, a nyilvánosság fórumai sem működtek kívánatosan) is részben eme erkölcsi radikalizmus jegyében írta új verseit. Részben, ugyanakkor látnunk kell az erőteljes hangsúlyeltolódást: bár változatlanul érzékenyen érinti a félmúlt, a mindennapok erkölcsének kudarcos tapasztalata, költészetének mindez csak egyik kristályosodási pontja.

Nagy Gáspár ismert és olvasott költő, még ha – miként a Derűs glossza az olvasás évében című ironikus, önironikus versében írja – az olvasáskutatás más eredményre jut is. (Jegyezzük meg: irodalmi érték és népszerűség ritkán jár együtt, az ún. reprezentatív felmérések inkább az aktuális kultúrpolitika hatékonyságát jelzik, és sohasem a tömeg irányított érdeklődése dönti el, mi az igazi érték). Ismertsége összefügg közéleti költészetével, és ezt helyénvalónak vélem. A magyar íróknak bizonyos korokban éppen a civil szféra készületlensége miatt kellett erőteljesebben állást foglalniuk erkölcsi kérdésekben, mint a szélárnyékosabb országok íróinak. E szempontból mellékes, hogy személy szerint Nagy Gáspár (és még néhány millióan) a félmúltban történetesen a kommunizmustól szenvedett-e vagy más totalitarizmustól, mellékes, mert a költő nem a politikai tartalomra, hanem az emberi létezés lelki, morális megnyomorításának fölmutatására helyezi a hangsúlyt. Nagy Gáspár költészetének „befogadói” története ugyanakkor érzékelhetően dilemmássá vált az utóbbi évtizedben. Czesłav Miłosz még a klasszikus közép-európai szocialista diktatúrákkal kapcsolatban írta, hogy „a nemzetiszocializmus bizonyította be, hogy az alapvető értékeket nem lehet relatívnak tekinteni, és nem lehet kompromisszumokat kötni tárgyukban anélkül, hogy ne váljunk a gaztetteket elkövetők bűntársaivá. […] Az a hosszú távú program, amelynek az a célja, hogy az Állam fokozatosan bekebelezze a társadalmat, végül is ahhoz vezetett, hogy a gyakorlatban már nehéz különbséget tenni aljasság és tisztesség, hazugság és igazság között.”1 A nyolcvanas években a költő erkölcsi bátorsága még egy egyezményesen diktatórikusnak tekintett hatalommal szembeni civil kurázsiként nyilvánult meg, a rendszerváltozással azonban furcsa helyzet állt elő. A kilencvenes évekre a korábban egyezményesen totalitáriusnak tekintett hatalmi félmúlt részben „jogtiszta” lett anélkül, hogy maga a kor történelmileg, politikailag, erkölcsileg a „helyére lett volna téve” – ezt az állapotot azonban a költő, morális okok miatt nem fogadja el. Nagy Gáspár tehát már nem a független művész pozíciójából, hanem mindössze egyik térfélre kerülve, bizonyos értelemben marginalizált pozícióból idézi föl a személyes sorsát is behatároló történelmi élményeit, az ötvenhatos forradalom mártíromságát (Láthatatlan kőre vésem), a csehszlovák 68-at (Prágai hajnalok), sőt – költészetében azt hiszem, ez a legborzongatóbb rész – saját besúgóit, följelentőit (Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz). Föl lehet tenni persze a kérdést – különösen a mai, politikai pártok mentén igen megosztott „szövegkörnyezetben” – , mire jó a múlt sebeire újra rámutatni, és eléggé „korszerű-e” mindezekről versben vallani. De amikor maga a múlt olyan „probléma”, amely mindennapjainkban, kultúránkban, gondolkodásunkban folyamatosan kísért és mérgez, indulatokat szít a gyűlölködésig, akkor a költőnek – ha van értelme ennek a kifejezésnek, s miért ne volna – kötelessége lehet az emlékezetet ébren tartani és a személyes erkölcsi felelősségre rámutatni akkor is, ha „nehéz különbséget tenni aljasság és tisztesség, hazugság és igazság között”. Nem politikai, hanem morális értelemben. Ez persze nem Nagy Gáspár személyes ügye, legkevesebb a 20. századi Európa legneuralgikusabb pontja.

A történelmi felelősség kérdése és a történelmi emlékezetvesztés veszedelmes érdekházasságáról írja Tzvetan Todorov, hogy „a 20. század totalitárius rendszerei rámutattak arra, hogy létezik egy veszély, amelynek létéről e rendszerek előtt senki nem tudot: az emlékezet eltüntetése. [...] Ezek a törekvések időnként megbuktak, de bizonyos, hogy más esetekben (melyeket per definitionem nem tudunk számba venni) sikeres volt a múlt nyomainak eltüntetése.” Todorov szerint a múlt megszüntetésének veszélye nem csak a kommunista és fasiszta rendszerek sajátossága volt, más előfordulásban, ám lényegét tekintve ma is hasonlóan folytatódik a fogyasztói társadalmakban, ahol, amikor „hagyományainktól elszakadva és a szabadidő társadalmának követelményétől elbutulva, megfosztva olyasfajta szellemi kíváncsiságtól, mint például a múlt nagy műveiben való otthonosság, arra vagyunk ítélve, hogy vidáman ünnepeljük a feledést, és elégedjünk meg a pillanat hívságos örömeivel. [...] És ily módon a demokratikus államok ugyanabba az irányba terelnék polgáraikat, amerre a totalitárius rendszerek: a barbárság uralma felé.”2 Todorov morálfilozófiai értelemben veti föl a kérdést, és morálfilozófiai értelmezésben utasítja el a múltfelejtést; vagyis a múlt totális megtagadása nem a konzervatív ízlés, esztétikai értékrend és nem a megmerevedett hagyomány elleni progresszív lázadás, hanem egy ahumánus újbarbárság megvalósulásának fenyegetően reális előjele. Nagy Gáspár nemcsak közéleti versvonulatában, hanem valójában egész kötetében – a nemzeti irodalmi, kultikus és transzcendens hagyományban való otthonosság élményének örömteljes megjelenítésével – pontosan Todorov szavaira válaszol. Az emlékezettől való megfosztás, a múlt nyomainak eltüntetése ellen pörölnek versei, azt ismétli, hogy létezik folytonosság, illetve, hogy a múlt (történelmi, irodalmi örökségünk, sorsunk tudásának) birtoklása megadhatja a világban való otthonosság békéjét és örömét, s ezért az emlékezet fönntartása valóságos alternatíva a „barbárság uralmá”-val szemben. Morálfilozófiai szempontból elhanyagolható, hogy a múlt leltárszerű számbavétele történetesen kényelmetlen a mai politikai szövegkörnyezetben –, hogy mégis kényelmetlen, abból adódik, hogy nem lehet „általában” fönntartani az emlékezetet, azaz nem lehet anélkül emlékezni, hogy ne neveznénk meg az emlékezet tartalmát.

Ugyanakkor Nagy Gáspár kilencvenes években írt verseinek csak kisebb részét képezik a közéleti (az új politikai-hatalmi diskurzusban is „kényelmetlen”) versei, költészetének újabb szakaszában nagyobb hangsúlyt kap a lét fölött való elmélkedés, a metafizikai érintettség megvallása, valamint az örökölt hagyományok folytathatóságának gondolatköre; de költészetének spiritualizálódása nem jelenti az „életes” versek világának spiritualizálódását is egyúttal. Költészetének szokatlansága, jellegzetessége éppen markáns kettősségéből adódik: a direktebb közéleti reflektálás, a hétköznapok közéleti eseményeinek számbavétele és a metafizikai kiteljesedés, a lét transzcendens szemlélete –, e két távoli tartomány egyszerre (egymás mellett) van jelen – ez a jellegzetes nagygáspáros attitűd, hiszen e két, igen távoli regiszter rendszerint nem szokott egyetlen költészetben tartósan, közel egyforma hangsúllyal érvényesülni. E költészeti duplex azonban nem szenved törést, mert a mindennapok valóságának versbe hívása is nagyon stabil alapra épül; a kereszténység (katolicizmus) morális, transzcendens és (nemzeti) közösségképző alapjára. Koncentrikus körökként a mindennapok valóságából a transzcendencia felé tágul (és szűkül viszont) a költő lét- és sorsértelmezése, s ebben a metafizikai létértelmezésben a nemzeti hagyomány, a történelem, a szerelem, a bensőséges emberi kapcsolatok sokasága, cáfolván a modern ember Semmihez kötődő, az evidenciákat megkérdőjelező alaplményét, a költő minden emberi kételye, disszonáns tapasztalata ellenére is rendre a teljesség élményét erősíti meg, sőt – ma provokatívnak tűnik – végső harmóniáját.

Nagy Gáspár költészete indulása pillanatától szoros kapcsolatban áll a katolicitással. Eleinte e hagyomány szakrális, liturgikus jelképeinek, szimbólumainak versbe emelésével, majd pedig – s ez mostani kötetének szembetűnő erőssége – a katolicitásból kinövő metafizikai kiteljesedéssel, kegyelmi állapotra való rátalálással. Ezen a ponton költészete némiképp dilemma elé állítja az olvasót, hiszen nem a modern személyiség Istennel szembeni kételyeit, vívódását állítja a vers középpontjába, hanem egy, a transzcendenciába vetett, már birtokolt hitet. Vagyis számára Isten, metafizikai létezés – axióma. De mégis azt mondhatjuk, bár verseiben többször is megvallja személyes hitét, tulajdonképpen indifferens, hogy maga a költő hisz-e Istenben, vagy hogy mennyire mély személyes hite, fontosabb, hogy személyes létezését, a halandó és olykor gyarló Ént hogyan pozícionálja. Egyik versében, az Isten költeménye című mesteri számvetésében ezt írja: „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ.” – a filozófiai, irodalmi toposz mozgósítását mindössze jól hangzó költői játékosságnak tekinthetnénk, hisz tudjuk, a költőember roppant hiú, őt leginkább saját halhatatlansága érdekli. A metaforát ez az önironikus, a személyes hiúságot, gyarlóságot is beismerő dilemma folytatja: „De azért mind jobban érdekel / hogy ebben a nagy versben / akár csak egyetlen betű hurkában is / ott van-e a te grafitporod?”; az öncélúnak induló, kacér költői-irodalmi játék komolyra fordul: „S ha nincs?” A válasz meglepő: „A Világ akkor is hatalmas / örökkévaló és tökéletes költemény! / Bár nap mint nap te is / csak tökéletlen / és felületes olvasója vagy...” Ebben a puritán nyelvezetű szabadversben a világ mint költészeti szolipszizmus divatos posztmodern tételét viszi ad abszurdum, s eközben a maga tradicionális létfilozófiáját erősíti meg úgy, hogy fönntartva a szolipszizmus lehetőségét is, azt saját lét- és világértelmezésének metaforájául használja föl. A metaforákkal való játék a nyelvi felszínen könnyeddé válik, de gondolati súlya megőrzi eredendő komolyságát: az Én pozícionálása a vers valódi, meghökkentő meglepetése – személyes hiúságával, emberi gyarlóságával együtt (ellenére) is elfogadja a Kreatúrában személyének elhanyagolható súlyát. Nem cáfolja a moder nitás individualizmusát, az Én nagyságra áhított szerepét, felnövesztett szereptudatát, de e felfokozott énközpontúságot végső értelmezésben mégis fölülírja a Mindenség nagysága – s szinte elhanyagolható, hogy Mindenség alatt az isteni kreatúrát értjük-e, vagy pusztán a világmindenség anyagi végtelenjét. A filozófus Molnár Tamás szerint a modern ember legnagyobb hibája a gőg, vagyis az alázat hiánya – Nagy Gáspár enyhén panteisztikus alázata pontosan e modernkori gőgöt írja felül.

A költő létértelmezésének metafizikuma legtisztábban a halál gondolatkörében jelenik meg: a halálmény – mely már korai verseiben is meglepő gyakorisággal előfordult – lesz verseinek egyik fő szólama, melyet igen gazdag regiszteren, sokféle formában, megközelítésben fogalmaz meg, s úgy vélem, éppen a halálközeli versek az egyik igazi meglepetése új kötetének. A költő számára nem maga a halál a probléma, hanem a meghalás aktusa. A halál nem tragédia, mert a halállal nem abbamarad, lezárul valami, hanem beteljesedik: a születés kiűzetés, a halál pedig visszatérés; halálakor „hazatér” Teremtőjéhez a keresztény hit szerint. Ez a repedésmentes keresztényi hit azonban mélyen, megrendülten emberi vonatkozásban teszi próbára az individuumot. Az a nehezen földolgozható élmény kerül versbe, hogy halálával ugyan belesimul a Kreatúra/Mindenség egészébe, de személyes sorsával az itt lét, az egyszeri emberi élet szép és fájdalmas esélye is megszűnik. A meghalás aktusa, az emberi létformából a másik, teljesebb világba való áttűnés lesz a vers és a költői beszéd tárgya, amely aktust siettetni is, lassítani is akar. Szembenéző, várakozó, elégikus, konfesszionális vallomásai (Illa berek, ha jön egy szép illanó álom; Amikor vége; Még szeretném elnapolni) ezt a leendő élményt, drámai pillanatot járják körül variatív gazdagsággal. Hangsúlyoznám, nem önkínzóak ezek a versek, nem lázadások a végesség tudata ellen, hanem egy metafizikai végtelenség tudásának a belátásai és elfogadásai; hangja éppen ezért nem tragikus, hanem elégikus; sőt az élet szeretete és a transzcendenciát elfogadó ember dilemmája olykor még ironikus, önironikus, játékos, könnyed hangütést is megenged (H(1); H(2); H(3)). Személyes istenhit és statikus istenkép bontakozik ki a versekből, e személyes hit természetétől azonban mi sem idegenebb, mint a misztikusság: Isten „hatóköre” a világegyetem, a Kreatúra egésze, az ember/Én pedig választ. Választ, el tudja-e fogadni e világrendet és e világrendben a maga helyi értékét, s a hierarchiát, mely szerint nem az ember áll a teremtés csúcsán, hanem van fölötte álló akarat és erő, létünk értelme pedig túlmutat az anyagi szubsztancián.

Pannonhalma latinos teologikus katolicitása és a gyermekkor népi vallásosságának öröksége más dimenziók felé nyitotta a költőt, mint a filozófusok istentagadása vagy istenkeresése. Nagy Gáspár tradícióra épülő katolicizmusa bensővé vált, személyes élményként megélt metafizikumként teljesedik ki, de az e hitre épülő metafizikai létszemlélet történelmileg is megerősítést nyer a kereszténység kétezeréves megtartó erejével, a kereszténység kultúrantropológiai szerepével, amely ráadásul szorosan összefonódik a magyarság, a nemzet létével, sorsával. Nagy Gáspár az ezer-kétezer esztendőt olykor szinonimaként használja –, okkal, hiszen a magyarság legnagyobb vállalkozása, az állam születése is a kereszténység fölvételéhez kapcsolódik, és a kereszténység honosításával együtt formálódott a nemzet, az állam, a kultúra és a szellemiség. Vagyis a metafizikai lét- és sorsértelmezés nem szubjektív, egyszemélyes tudatforma számára, hiszen e hitben fogant az országépítés is, a kereszténység egybeforrt a nemzet méltósággal telt felemelkedésével.

A nemzet méltósággal telt felemelkedésével, hangsúlyoznám, mert Nagy Gáspár ezúttal sem a dilemmákra helyezi a hangsúlyt, s nem újraértelmezni (átírni, lefokozni, deheroizálni, demitizálni) akarja a nemzeti múltat, hanem a történelmi folyamat ünnepi, szakrális jelentőségére mutat rá. Ez az értéktanúsító megközelítés szemben áll a posztmodern kor értékrelativizmusával, mely gyakorta a múlt valós értékeinek cinikus kétségbe vonásában nyilvánul meg, s szemben azzal a félmúlttal, amelyik ideologikusan és intézményesen utasította el az önértékére büszke múlt-tudatot (l. „bűnös nemzet”, „reakciós egyház” stb.). A veszedelmes múltfelejtése ellen úgy tiltakozik, hogy fölerősíti a múltra való emlékezést, és a múlt nagyszerű műveiben való otthonosság örömét fogalmazza meg –, amely nem elhanyagolható mértékben, minden múltfelejtő, a múlt értékein ironizáló erő ellenére bennünk él. Kötetének – a közéleti versek és a metafizikai sík hangsúlyossága mellett – ez újabb kristályosodási pontja: a nemzeti múlthoz és a hazához fűződő bensőséges kapcsolatnak, a megnyugvást adó „itthon otthon lenni” élményének a megvallása és reflexív megjelenítése.

A nemzet történelme felemelő pillanatainak a versbe hívása a Nagy Gáspár-lírában azért is lehet meggyőző, mert a költő viszonya morális és alapvetően, igen hangsúlyozottan artisztikus. A kötet egyik maradéktalanul esztétikummá formálódott (s alighanem az utóbbi évek egyik legszebb magyar) verse – a némiképp Csanádi Imre Írott képek ciklusára emlékeztető – a Hullámzó vizeken kereszt című ciklus, mely, kompozicionálisan is hangsúlyozottan, szinte matematikailag is a könyv középpontjában kapott helyet. A König Róbert linómetszet-sorozatához készült vers-illusztráció kétszeres artisztikus törésben lesz értéktanúsítás, a folytonosság, a folytathatóság megerősítése, a közösséggel való örömteljes azonosulás szép vallomása – káprázatosan virtuóz nyelvi és verstechnikai formában. A metszetek ikonszerűségét a versek szakrális idillként és zsánerként transzmutálják, a régies hangulatot (két rövid szakasz kivételével) az ütemhangsúlyos, változó metszésű nyolcasok keltik. Az archaizáló ragrímektől (választottál-sírtál, szülője-megőrzője) az asszonáncokig (alkalom-hírhalom, fellegjáró-könnyű ráró) ível a rímek pazar használata; a Weöres Sándor-i mesteri könnyedségű rím- és ritmustechnika és a koridéző, hangulatfestő szavak gyakori használata, a versszöveg belső ritmusának elegáns gördülékenysége, a ciklus erős zeneisége rendkívül koherens szöveg-artisztikumot hoz létre. Az énekmondó föloldódik, elszemélytelenül az énekben, a gótika templomépítőinek névtelenséget parancsoló belsővé tett törvénye szerint: a közös sors megélt élménye semmiféle disszonanciának nem hagy rést, az ország, a haza és hű vitézei űzöttségükben is gyönyörűek, megmaradásra, méltóságra serkentők. A Kalevala és a krónikás énekek archaizáló hangulatát újrateremtő, de az egyszerű dal kecsességével, játékosságával is bíró, nehezen definiálható műfajú ciklus tengelyében az a meggyőződöttség, létbizonyosság áll, hogy „ameddig egy harang szól / és a tájban áll kőkereszt / Isten addig ott araszol / ladikodban s veled evez.”

A költő lét- és sorsértelmezése, sőt magán-közérzete is ezért lehet végső értelmében harmonikus, mert hatalmas történelmi, kulturális hagyományhoz, örökséghez kapcsolódik, és ezt az emelkedett, az önérték tudatára büszke örökséget nemcsak artisztikumként hozza közel, de az örökség mai emberi folytatóit is megnevezi. Versek sokaságában vall, igen gazdag költői regiszteren arról a kötésről, amit a családi eredet, a példázatos sorsok, a pályatársak emberi, szellemi közelségének tudata jelent: annak a felismerésnek az örömteli hangja, hogy a jelen nem kezdete valaminek, hanem folytatása: egy nagy nyelvi-irodalmi kultúrának és egy méltóságteljes emberi magatartássornak, és létünk sem magányos lét, s nem csupán virtuális, de valóságos közösségekhez is tartozunk. Nagy Gáspár korábban is szokatlanul sok pályatársát szólította versbe, hommage-okat írt, játékos üzeneteket, derűs glosszákat, tréfás-groteszk meg pátoszos köszöntőket (Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán, Illyés Gyula és hosszan sorolható a címzettek névsora); ezekben a versekben költői rokonszenve, megbecsülése és közönséges emberi szeretete, ragaszkodása is kifejezést nyert. Az Ezredváltó, sűrű években mások mellett Németh Lászlóval, a Püski házaspárral, Simonyi Imrével, Vekerdi Lászlóval, Zbigniew Herberttel folytatódik, erősíttetik meg a sors- és értékazonosulás költői bejelentése. Csoóri Sándornak borongós elégiákat ajánl az ő modorában, Czine Mihály emlékezetére zsoltárt ír, Fodor András a közös lisszaboni út emlékéből lép elő, az Öreg pap – tűnődő, esti imája Walt Whitman Kolumbusz imája című megrendítő vallomására alludál, Erdélyi Zsuzsanna köszöntésére újrakölti az archaikus népi imát. Az egyenletesen magas szintű versek közül a Kereszt című szép portrét emelném ki, amely a jellegzetes romantikus műfajt, a zsánert újítja meg. A kortárs költők közül leginkább Kányádi Sándor fordult az életképhez, aki elsősorban a szociográfikus tartalom és a lírai vallomás ötvözésével korszerűsítette e műfajt. Nagy Gáspár zsánere depoétikus módon prózavers lesz, mely tovább depoétizálódik azzal, hogy az egyszerű, beszélt köznapi nyelvet használja, s nem több, mint egy lineárisan emlékező, belső monológ. Tulajdonképpen versnek is csak azért nevezhető biztonsággal, mert versek társaságában, verseskötetben jelent meg; szöveg, „textus” mindössze, ám a rendre megerősített érzelmi viszony és a portré megrajzolása mégis belső ritmust teremthet – az olvasóban; a Keresztanya és a megváltói kereszt finom egymásba játszása pedig jelentéstöbbszörözéssel a transzcendencia felé nyithatja meg az értelmezést. Nagy Gáspár a zsánert sokféle módon költi meg, a már említett Öreg pap – tűnődő, esti imája szintén zsánernek is nevezhető, amely a konfesszióval mutat rokonságot, a Látok, világomra pedig a 3/2, ill. a 2/3 osztatú, xaxa rímes dalformát használja. Verseinek gondolati gazdagsága, árnyaltsága mellett az Ezredváltó, sűrű évek a kötet a költő – nem új, hanem eddig kevésbé értékelt és értelmezett – poéta doctusi magatartására is föl kell hívja a figyelmünket. Nagy Gáspár pompázatos, meghökkentően változatos formában, virtuóz mód versel; a hagyományos tagoló énektől a prózaversen, szabadversen, szonetten át a groteszk dalokig, az archaizálástól a depoétizált szövegig minden műfajban és nyelvi megszólalási módban, hangütésben otthon van; zsoltárokat, idilleket, zsánereket ír, zenei etűdöket, berzsenyis, jékely, csoóris elégiát, de Csokonai, Balassi, Ady és a történeti magyar (és a világ-) irodalom több alakja is megidéződik a versek intertextuális szövetében; a Librettó egy balladához pedig a klasszikus – goethei – műballada mesteri darabja. Bravúros, nem ritkán valóban weöresi mód virtuóz rím- és ritmustechnikája (van, hogy az egész versen következetesen végigvonulnak a félrímek). Nyelvi, ritmikai, formai, műfaji gazdagságában megújítva mutatja föl a magyar irodalmi örökséget, melynek úgy örököse és folytatója, hogy a jellegzetes Nagy Gáspár-i vízjel – a hangulat megteremtésének elégikus, szelíden groteszkbe játszó nagymestere – mindenkor fölismerhető. Költészetének formai gazdagságát, nyelvi sokszínűségét, szövegeinek intertextuális összhangzatát, klasszicitását mindenképpen külön tanulmányokban kell majd vizsgálni.

Nagy Gáspár egyik versében Zbigniew Herbertet idézi: „A tehetség semmi, ami egyedül számít, az a jellem.” Az újdonság varázsának szövegkörnyezetében, amikor minden eldobható, az igazság is csak egy napig érvényes, legföljebb kettőig, az állandóság, a hit, a múlt és az erkölcs tudásának bizonyossága szinte már provokáció. Nagy Gáspár új kötete nem csupán egy virtuóz költő nagyszerű teljesítménye, hanem abban az értelemben is jelentős, hogy rendkívül koherens, követhető és vállalható világképet is közvetít. A „tehetség” mellett „jellemet” is.

Az Ezredváltó, sűrű évek kötet sejtésem (és reményem) szerint több antológiadarabot tartalmaz, talán többet, semmint könnyedén fölsorolhatnám. Ugyanakkor azt is vélem, hogy a maradandó darabok kevésbé a politikus, direktebb módon közéleti versek közül fognak kikerülni, inkább a metafizikai dimenziók felé nyíló és nemzeti hagyományt újraköltő versek közül. Az a politikus költői szerep, amely a nyolcvanas években kialakult és a költőre rendre rá is rakódott, bizonyos értelemben megköti az értelmezéseket. Holott a civil bátorság versei csak egyik sűrűsödési pontját képezik költészetének. Az Ezredváltó, sűrű évek kötet virtuóz költőt mutat, nagyon szép versek sorát – reprezentatív műveket is – hozza; vagyis, megfordítva a herberti tételt, a „jellem” mellett ott a „tehetség” is.


Jegyzetek

1 Czesłav Miłosz: A mi Európánk. In u.ő.: A kétségbeesés méltósága. Bp., 1999. Osiris, 327.
2 Todorov, Tzvetan: Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Bp., 2003., 9., 12.


Pécsi Györgyi
Új Forrás, 2004. 4. sz. p. 24-32.


< vissza