Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Ötvenhat igaza

Szép és igaz gondolat: csak a múltunkkal vagyunk egész (Illyés Gyula). Aki nem tudja honnan jön, azt se igen tudhatja, merre tart. Ezért kell megőrizni „minden hajszálat történések milliomod részét" is - mondja Nagy Gáspár „...nem szabad feledni" című, 56-ot idéző verskötetében (Püski, Budapest, 2002., 2. utánnyomás).

Ma már tudjuk milyen szándékkal „invitálták" a rabszolgahadat a történelmi voluntarizmus felkent katonái, a nagy manipulátorok „a múltat végképp eltörölni". Ugyanolyan galád szándéktól indíttatva törekedtek, igyekeznek ma is az utódállamok többségi hatalmai kilúgoz­ni a kisebbségi magyarságból saját történelmének tudatát, megfoszta­ni őt múltjától, identitása arkhimédeszi pontjától, hogy aztán komo­lyabb ellenállás nélkül átgyúrhassák, beolvaszthassák, eltüntethessék a színről.

A szovjet típusú totalitarizmus - a történelemnek ez a vadhajtása - csírájában semmisített meg mindent és mindenkit, ami, illetve aki mégoly kis mértékben is eltért a megadott sémától. „Kivezették a vá­rosfalon kívül... / aki állítólag másképp akarta építeni a várost / illető­leg az addigi gyakorlattal / és a fejével nem tudott mit kezdeni / ezért is 'megváltás volt számára a kövezés'...". (Aki állítólag)

„...dehogy is voltam bátor - mondja önmagáról köteles szerénységgel a költő -, csak éppen nem mertem félni". Aki tetemre hívta a névtelen­ségbe burkolózó hóhérokat, abban tényleg nem a félelem volt az uralko­dó érzés. Persze a bátor is fél (csak a vakmerőnek nincsenek félelmei, mert nem számol a lehetséges következményekkel), de ő az igaz ügy iránt érzett mély meggyőződés erejével, a többséggel ellentétben, képes legyőzni magában a bénító félelmet. Innen az erkölcsi fölény: „...a sír / nincs sehol / ...a gyilkosok / se itt / se ott...egyszer majd el kell temetni / és nekünk nem szabad feledni / a gyilkosokat néven nevezni".

Az '56-os magyar forradalom és szabadságharc, Nagy Imre és eszmetársainak világra szóló tette máig keresi méltó helyét történelmünk­ben. Mert a hatalom döntéshozó terein máig ott nyüzsögnek, gáncsoskodnak - időről időre regnálnak is - a letűnt világ kaméleonjai.

Megvallom, irigykedve csodálom az igazságnak azokat a napszá­mosait, akik nehéz időkben is „mondták a magukét". Akikben a biza­kodás messze túlmutatott a szkepszisen. Akik jól tudták, hogy a re­ménykedés nem tétlen csodavárás, és volt erejük áldozatot hozni azért, hogy legszebb álmaink valóra váljanak. Az igazi szolgálat mindig cse­lekvő és kötelezően a humánum irányába mutat. Ilyen belső kényszer­ből születtek Nagy Gáspár Nagy Imre emberi nagyságát, ötvenhatot és annak messze sugárzó szellemét idéző versei.

A múltat nemcsak be kell vallani, hanem vállalni is muszáj. Addig nem lehet feltámadás, ameddig nincs megtisztulás. Nagy Gáspár alko­tói krédója a nemzet gondjain érzett felelősség jegyében áll. A költő emlékezik, emlékeztet, eszméltet, s ez mélyen emberi, még akkor is, ha, mint itt, a visszatekintés tárgya drámai vagy tragikus (jelentés)tartalmakkal teli. Nagy Gáspár költészete, a kiemelkedő esztétikai teljesítményen túl, erkölcsi etalon számunkra.

Ezt a nyitott életművet az alkotónak az elnyomó hatalomhoz való kritikai viszonya definiálja, Nagy Gáspár költészete ezen a gondolati alappilléren nyugszik. Az ellenőriz(het)etlen hatalom - fogalmazódik meg bennünk a gondolat a versek olvastán - előbb-utóbb totálissá vá­lik, zsarnokivá torzul. Ahol zsarnokság van, ott elburjánzik a félelem. A félelemnek pedig a természetében van, hogy keresi a túlélés módozatait. Amit a csigaház-magatartásban, rosszabb esetben a szolgalelkűségben meg is talál: „Vigyázzban álmodok" - jel­lemzi a költő aforisztikus tömörséggel a janicsár-mentalitást.

Milyen szerencse, hogy nagy szükség idején a sötétséget, merő tagadást ellensúlyozandó - a nemzet alapvető értékeinek és aspirációinak képviseletében - időnként felbukkan egy-egy fáklyavivő, példaértékű ethosz. Mindazon törekvések repre­zentánsai ők, amiket a tömeg bár érez, megfogalmazni nem tud, formát adni neki képtelen. Költőnk két ilyen személyisé­get állít elénk követendő példaként: Kodályt és Illyést. Mindketten a szolgáló alkotó értelmiségi mintaképei, akik „a milliomnyi fásult bégetésből / - jó pásztorokhoz illőn - / hajnalra pontos hangot / s dallamot gyúrnak". (Három megjegyzés: egy válasz)

Tempóra mutantur...Változnak az idők, és velük együtt vál­tozunk mi is. De nagyon nem mindegy, hogyan. Úgy semmi­képp se szabad, ahogy a letűnt diktatúra bajnokai tették, akik mellőzve a joggal elvárt és nagyon is indokolt meakulpázást alkalmas pillanatban „ároktemető", behízelgő álorcát öltöt­tek, mondván: minek firtatni a múlt undokságait, vájkálni a kérgesedő mocsokban, hisz úgy is túl vagyunk rajta? Minek felidézni azt, amit „békésen" (kellő rafinériával) meghalad­tunk? Foglalkozzunk inkább a (ködös) jövővel!

Miféle morál ez? - kérdezzük magunktól. Nyilván semmi­féle. Ilyen az erkölcsi nullák „moralitása". Akik „amikor már lehetett / minden kockázat nélkül / akkor a szabadság bajnoka­iként / oly harsányan kiabáltak", hogy...

Jó volna már egy kis csend! Ideje lenne végleg elhallgatni.


Aniszi Kálmán
Kapu, 2004. 10. p. 50.


< vissza