Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspárról

Pándzsa forrásvize mellett
áll mons sacer Pannoniae
löszön Vashegy mint a jellem
erősödvén vajon kié
lesz majd a hit aki érti
magyarul az első imát
puer scholasticus égi
szókra indul majd fölkiált
Uram a Te Maurusod
boldogan Mór lesz ha hagyod
királyfi Imre jön elém
csókokkal lepi arcomat
liliom zárta esküvés
apja királynak is sokat
mond arról ami még kevés:
szentekből építni falat.

(Hullámzó vizeken kereszt, 4.)

Az 1949-ben Baltaváron született Nagy Gáspár a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett 1967-ben. „/.../ azok közé a diákok közé tartozom, akiket még a sokszor emlegetett nagy szerzetesnemzedék tanított. Legtöbbjük egyetemi szinten /.../” - mondja egy 1999-es interjúban, s utána még fontosabbról is beszél: „Segítségükkel a nagybetűs történelemmel szembesülhettem.”

Pannonhalmát több művében is megidézi, az előbb hallott részleten kívül például a tízéves érettségi találkozóra írt Ha följutunk című versében vagy a Vanyó Tihamérnak is ajánlott, 1995-ös Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című, a hagyományos önéletrajzi regényből és a modern, valamint a posztmodem epikából is építkező „legény-részlet”-ében. (Tihamér atya alakja magában a műben is megjelenik.)

Miután Kormos István bemutatta a pályakezdő Nagy Gáspárt az Élet és Irodalom 1973. október 20-i számában, s így - Németh László kifejezésével - „íróvá avatták”, egyik első költői estjét, író-olvasó találkozóját Pannonhalmán tartotta. Az atyai baráttá vált Kormos egyébként - többek között - ezt írta róla az említett lapszámban: „Verseiben keserű a mák, a költőt halszálkaként szúrják át a gyönyörű jövendölések, a lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok, s nem kívánja, hogy páncél védje, mert tudja, hogy csak magamagát védheti. Férfihang ez, legyen hite is magában.”

Verseiben - és prózájában is - együtt van a múlt (leginkább a közelmúlt) és a jelen, s felidéződnek az elődök és a kortársak, a példák, az értékteremtők: Ady és József Attila, Weöres és Jékely, Nagy László és Kormos, Szilágyi Domokos és a Kapuállító költői, de sok idegen, leginkább közép-európai kortásat, pályatársat is megszólít: Zbigniew Herbertet és Dan Veronát, Dorin Tudorant és Edvard Kocbeket - finneket, németeket, szlovákokat, cseheket, lengyeleket, románokat, szerbeket és horvátokat. Jól tudja, hogy egy adott régió népeinek művészei tematikailag és poétikailag igen sok hasonlóságot mutatnak.

Nagy Gáspár közép-európai tájékozódásának „alaphangját” 1968 adta, Csehszlovákia augusztus 20-i lerohanása. A Múlik a Jövőnk fülszövegében ezt írja: „Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján /.../ Eljegyeznek a történelemmel /.../ Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem.”
Mind a múlt, mind a jelen, mind a jövő iránt felelősséget érez, de költészetében végigvonul az aktuálpolitikai törekvéseknek való ellenállás. Korábban a diktatúra fenntartói és megalkuvói, a rendszerváltáskor és után pedig a köpönyegforgatók, a hűtlenek, a tülekedők és az üres szavakkal fecsegők, a mellébeszélők ellen írt és ír „kibiztosított beszédet” - a maga változatlan erkölcsi elvei alapján. Az életmű és az életút (gondoljunk csak az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából című versek utáni meghurcoltatásokra, állásvesztésre, szilenciumra) - nos, ez a kikezdhetetlen művészi és erkölcsi háttér adta az alapot, hogy Nagy Gáspár műve, a Symphonia Ungarorum legyen a szövegkönyve Szokolay Sándor oratóriumának, amely 2000. január 3-án hangzott el az Operaházban a keresztény magyar állam millenniumi ünnepségén.

Szemléletének tágassága formagazdagsággal párosul, a kettő kiegészíti egymást. Költészetében egyesíti a hagyományos, a modern és a posztmodern költészet elemeit, műveiben jelen van az érzelemteli énlíra és az irónia, a távolságtartás és a pátosz, a soha nem csak a kísérletezést szolgáló betű- és szójáték, a rejtett és megjelölt idézet, a verstani-metrikai és a felépítésbeli sokféleség.

Nagy Gáspár műveire valóban érvényes a kalokagathia eszménye: az esztétikai szép és az etikai jó egysége. Életműve legavatottabb értékelője, a most éppen Nagy Gáspár-kismonográfiát író Görömbei András jellemzi így egy helyen: „Költői világképének szakrális magja van, külső bajoktól, tapasztalatoktól szennyezhetetlen belső tája. Ez a belülről vezérelt költői személyiség /.../ a transzcendens hit etikai igényességével veszi számba és ítéli meg a jelenkori emberi magatartásokat, cselekedeteket. Költészete a tragikum és az irónia, a megrendültség és az ítéletes játék különleges szintézisével teremtette meg összetéveszthetetlenül egyéni karakterét./.../ Költői személyiségének belső egyensúlya sohasem bomlik meg. Erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek, történelmi, kulturális és kultikus erőforrások biztosítják a múló pillanatokon túli érvényességüket.”

(Elhangzott Pannonhalmán 2003. november 3-án a Szent Márton-díj átadásakor)

Sándor György
kézirat, 2003.


< vissza