Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Verskötet a szabadságról

Március 15-én Nagy Gáspárt, a József Attila-díjas költőt, Kossuth-díjjal tüntették ki „költői munkássága elismeréseként és a magyar függetlenség eszméje iránti hűség ébrentartásáért”. Méltó és igazságos volt ez a kitüntetés; a hosszú évekig megcenzúrázott és zaklatott költőt mintegy „rehabilitálták”. Nagy Gáspár Illyés Gyulát egyik mesterének tekintve három évtizeden át írta, írta, írta verseit a zsarnokságról, illetve a szabadságról (a „szabadrabok” könyvcím is erre utalhat), és Illyés után álmodta azt az eszményi hazát („Haza, a magasban”), amely még ma sem valóság, hanem inkább feladat. Ha igaz, amit Illyés a magyar mivolt, a ma­gyar lélek legjellemzőbb vonásának tart, ti. „a szabadság iránti olthatatlan vágy”, akkor Nagy Gáspár par excellence magyar költő.

Márai Sándortól (M. S. „mestertől”) is tanult tisztességet azokban a sötét időkben, amikor a magalkuvások és az árulások gyakoriak voltak az írástudók, a költők körében is. 1988 nyarán körutat tesz Amerikában, találkozik költőtársakkal, emlékezik a magyar múltra; az óceán partján eszmélődve lerója tiszteletét Márai emléke előtt (Rojtos cápahálók, hommage à Márai).

Költői prózajegyzetében a Naplót is idézi: „...Igazságérzetre nevelni magunkat és az embereket, s aztán az igazság tudatán belül, nyavalygás nélkül elviselni mindent, ami jön. Ehhez tartsd magad, felnőtt, te örök gyerek.” Így folytatja: „S az erősítő hullámkaréj meg így élesül föl, szinte fölhasít a bóják között: »Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet.« Bizony lassan félszázada fényesíti a só a grafitot, éjhomály nélküli tiszta éj van, és csillagos, elég is volt a tengerből, most már menjünk Haza-Világgá, mint ő, aki tudta, hogy a hajósok is egyszer hazatérnek, és tenger, meg ez a mindenség, kiszolgáltatottan, csöndben utánuk: ágyig, asztalig, temető faláig.” (332-333)

Az 1949-ben született költő gyermek volt az 1956-os forradalom idején, nem élte át, mint e sorok írója (negyedéves egyetemi hallgatóként) azokat a nagyszerű októberi napokat, majd az ismételt szovjet megszállást, mégis szent virrasztással őrzi a szabadságharc emlékét, rejtjeles-jelképes verseivel tiltakozik és remény­ségre sarkall, bár sokszor sötét látomások kísértik. Mintha csak Olasz Ferenc fejfái és keresztjei jelképeznék ezt a hont.

Már
semmi nem segít
a pillanatnyi taktika főleg –



De
tűnünk tűnődünk tüntetünk
a legtöbbje és jobbja is
csak befelé
némán –

És hümmögünk:
ez volt a föld
ez volt a kor
ahol és amikor
élnünk adatott
kifosztva bénán

(Ez volt a kor…)

Az éj közepén „felelős álomjátékos lettem" - írta 1989-ben a „Múlik a jövőnk" c. versválogatása borítójára. „Ami maradt belőlem - itt van. És újra május; az éjszaka közepén félelmesek a villámok tűi. De tudom, készül a hajnal szőttese, s addig még jó eső esik. Majd jó lesz a földnek, jó a terhétől szabadult felhőnek. Ez így arányos osztozás. Most kéne születni! Korán szültél, halott Édesanyám."

A rendszerváltás meghozta a fordulatot. A költő - pedig csak ötven éves! - az öregedőkre gondol, egyre többet foglalkozik az elmúlással. Az öregedők határtalan szabadságát kívánja, akik nem törődnek már sem a jövővel, sem az utókorral. De azért nem a beletörődésé az utolsó szó:

… Esztendők telvén
szomorú mosolyukat
és az elégedettség mégis-átkait
őrizd meg Uram
és vedd figyelembe mindenek
egyenlő ítéleténél
s könyörülj rajtuk ahogy majd rajtam is
ítélkező méltatlan szolgádon.

(Öregedők s talán már öregek)

Sohasem volt felfelé zárt Nagy Gáspár szellemvilága; a jézusi hitet nemegy­szer megvallotta verseiben is. A betlehemi jászol feletti csillag az ember reményét jelzi:

- …kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

(Jegyezvén szalmaszállal)

A 90-es évek verseiben fokozatosabban „arccal az Égnek" és a végnek fordul. Apokaliptikus, világvégi hangok és hangulatok jelennek meg, de azért itt is békébe simul a katasztrófahangulat, mint pl. a cikluscímet adó, 1998-as nagy versben: Tudom, nagy nyári délután lesz. Az elejét és a végét idézem.

Tudom,
nagy nyári délután lesz,
fülledt, meleg, esőutáni,
és hirtelen zuhanó, sosemhalott
redőny-mondatokra ébrednek
a versek a költők agyában,
de már hiába, hiába minden,
eljő akkor váratlanul…-



Akkor a szeretetben kíméletlenül pontos
f o r g a t ó k ö n y v szerint megszólalnak
mind a négy égtáj felől a h a r s o n á k…
a tücskök…

Tudom,
emlékezetes, nagy nyári délután lesz,
s nem lesz idő m e g í r n i, l e f o r g a t n i,
de mindenki - - - holt és eleven - - -
f ő s z e r e p l ő k é n t találkozik
a RENDEZŐVEL…


Szabó Ferenc
Távlatok, 2000. 4. sz. p. 648-650.


< vissza