Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Szabadrabok"

Harminceszten­dős pályája so­rán írt egybe­gyűjtött verseit bocsá­totta szárnyukra e cím­mel Nagy Gáspár. Hogy mit vél a költészet lényegének, arról Szavak című versében így vall: „Sütnek a szavak –  fájnak – de becsületére is – szájnak – Mondják a szavak – mondják – ami legbelül fáj – mondják: – a kitagadottról – szólnak – hamis szavaktól – óvnak." Ez a játékos ritmikájú és rímelésű vers – önvallomás. A táncra hívó sorok mögött egy kivetettségével és magányával számot vető lírikus fájdalmas arcmása sejlik föl, akire ráne­hezedik a hitelesen, őszintén való számvetés felelőssége, annak gyakran egzisztenciá­ját is megnyomorító súlya. Kétféle nyomással is számol­nia kellett és kell. Az egyik „kívülről", a politika felől ne­hezedett rá: 1986 júniusában a Tiszatáj, másik három verse mellett A fiú naplójából című írását is közölte. Ezt a döbbe­netes költeményt – noha nemcsak az! – mindenki alle­góriaként értelmezte, az 56-os forradalom idézésének, erköl­csi számvetésének, az „alku­vásoktól" való elhatárolódás­nak. A közlés miatt a szegedi folyóirat megjelentetését szü­neteltették, szerkesztőit felmentették, s Nagy Gáspár a korszak legnagyobb irodalmi botrányának kellős közepén találta magát. Nyilvánvaló, hogy mit jelent egy költő szá­mára a hatalommal való szembekerülés. Hadd idéz­zem Történelem című, ekkor­tájt született verséből: „Most kényelmes – elhúzódni – az Isten-védte – csillagokra – süketnek – vaknak lenni – szolgaságunkat – sokszorozva". És Nagy Gáspár nem sokszorozta szolgaságát! Némaságával, elnémítottságával kiál­tott, magában „tisztázta le a sötétség egyenletét", „hamuval rajzolgatott Isten ablakán egyre", mígnem a „kicsi or­szág megnagyult családja" tagjaként ismét szabadon szólhatott.

S ekkortól még inkább szembesülnie kellett a másik teher súlyával, amely minden művészre ránehezedik: a szó, a megszólalás felelősségével, amely évről évre önvizsgálat­ra és a korérzés megfogalma­zására késztette, hiszen „Na­ponta jönnek rossz jelek - barbár és szelíd figyelmezte­tések". A múló idő és a meg­hazudtolt remények adták a kilencvenes évek közepétől írt verseinek érzelmi magvát. S közben, szinte észrevétle­nül, jelentős költővé növeke­dett. Talán azért, mert hűsé­ges maradt eredeti mivoltához, következetesen megfogalmazta lelke igazságát, azaz nem tántorult el költői programjától, ame­lyet a nála  hajléko­nyabb gerincűek kor­szerűtlennek nevez­nek, hiszen idegen tőlük az a zsoltáros magatartás és hang, amely Nagy Gáspár lírájának legjellemzőbb eleme. A Ma­gamtól féltem végszavai elárul­hatják, mire gondolok: „Uram – bár rendesen vakulgatok – kegyelmedből talán marad belül – a látás s kívül – ha így aka­rod – a kegyetlen nézés".

Nagy Gáspár mélyen és el­kötelezetten evangéliumi köl­tő. Az igazságért emel szót, igent és nemet mond, keményen űzi ki a templomból a ku­fárokat (akik persze folyvást visszasompolyognak), és újra meg újra arra figyelmeztet, hogy az „árulások évadját" él­jük, mert azt hisszük, hogy kö­zömbösen szembesülhetünk az eseményekkel, s mert ké­nyelmesebb elhinnünk azt, amiben nem feltétlenül kell fe­lelősséggel állást foglalnunk.

Egyik felrázó versének cí­me: Árulás, ha nem voltatok éb­ren. A balga szüzekről szóló példabeszédet ránk, a mi ma­gatartásunkra értelmezve fi­gyelmeztet: legyünk éberek, forgassuk jól a talentumokat, mert a szolgák Ura „tételes elszámolást" kér, s akkor majd nem lehet elkenni a csa­lásokat, álságot és áruláso­kat.


Rónay László
Új Ember, 1999. szeptember 19.


< vissza