Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Eljön értünk a Nagy Rendező

De még ott vagyunk a getszemáni éjben midőn a minden fokon halálraítél­tek nem is tudják fölfogni mily aljas volt a zsarnokság szájából rájuk mért ítélet” - szól Nagy Gáspár letisztult látomásverse. A „Szemközt a halálra­ítéltek csapatával” klasszikus példája annak, hogy finomul többjelentésű költői képpé egyetlen mondat.

Getsemáné kertjében hagyták cserben ta­nítványai közül tizenegyen, s árulta el a metafora-értékű Júdás csókkal a Világ Megváltóját ama tizenkettedik. Nagy Gáspár Tudom, nagy nyári délután lesz című verseskönyvének, s a költő eddigi életművének is egyik vezér­fonala: történelmi Júdások, Pilátusok lel­kisége. Még az éppen hogy puhuló Ká­dár érában, 1983-ban az Új Forrásban megjelent egy verse, melyben követeli Nagy Imre és az 1956-ban elesett, ké­sőbb kivégzett hősök gyilkosainak né­ven nevezését. E költeményéért leváltot­ták az írószövetségi titkári posztról, így konkrétan is megszenvedett veretes, minden ízében-porcikájában kimunkált „élvonalbeli” lírájának költői és empiri­kus igazságáért egyaránt.

Egy ciklusértékű verssorozatában együtt vibrál és villong a létfilozófiai ér­telemben vett haláltól, az elmúlástól va­ló szorongás ébenfekete kristálya és a konkrét gyász méltóságteljes márványkő-feketéje. Bizony, „hajnalig mindenkit eltemettem aki még kedves volt szívem­nek” - írja. A Temetek - halálra ébredek című vers alapérzését mindenki átélte már rémületes éjeken, amikor a halálfélelem magzatvizétől nedves költemé­nyek szikráznak ki agyunkból, és bein­dul valami. Immár nem csak az elhuny­takra emlékezünk, hanem elkezdjük ha­lottnak látni, előre elsiratni barátainkat. E versek olyanokhoz szólnak, azon bará­tainkat, lélektestvéreinket, költőtársain­kat idézik meg, akik már odaát vannak. Időnek előtte kerültek át boldogabb di­menziókba. Ma is élhetne Nagy László, Kormos István, Baka Pista, Balázs Jós­ka, Belohorzky, Bólya és a többiek. Kor­mos István, a szerkesztőtárs és jóbarát halálát misztikumot, valóságot leheletfi­nom szublimációval vegyítve meséli el. A történet epikus elemekben reinkarná­lódott költői prózává erősödve vall a ki nem mondott, közvetlenül ki nem mond­ható memoárszavakról. Mennyire igaza van Karinthy Frigyesnek, a költőnek ab­ban, hogy amit személyes vallomásba önteni lehetetlen, azt kimondja helyet­tünk a vers. Amit valaki diktál nekünk. Kétségbeesés és szomorúság, majd a visszafordíthatatlan folyamatok rezig­nált tudomásul vétele a gyötrődések cí­mű versrepeszekből álló kaláris.

Nagy Gáspár, a „középnemzedék” prominens költője képes arra a ritka köl­tői bravúrra, hogy egyszerre tud valamit belülről és kívülről is szemlélni. Neki is eszébe jut, mi oly sok mindenkinek: mi­lyen alapon merészeli a történelem át- és átszőni legintimebb perceinket is. Ezen szabad keseregni, szabad akár belehalni is ebbe az érzésbe, azután föltámadni és tömören megállapítani: sajnos, ilyen korban élünk. Ugyanakkor a kortól füg­getlenül is, ha valaki, Pilinszkyt idézve elköveti azt, amit nem szabad, akkor is eltávolodik tőlünk, ha a távolodás kínja elviselhetetlen. Á la Borisz Paszternak: a cselekvés rendje megszabott. „Mint ha szádra és szívedre tekeredett volna tonna géz: hogy ne fájjon annyira és ne be­szélj.” Ám - s ezt költőnk nagyon is tud­ja - hiába ezer szó, ezernyi gyarló, tíz­ezernyi nagyszerű cselekedet, elkerülhe­tetlenül eljő értünk a Nagy Rendező. „Nagy, nyári délután lesz”  majd akkor. S kimondatik: bevégeztetett.


Pósa Zoltán
Demokrata, 1998. november 27. p. 43.


< vissza