Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Szabadrabok

Nem ötletszerűen idézem Czesław Miłoszt, hanem Nagy Gáspár (s véleményem szerint a jelenkori magyar költészet) egyik alapvető verse, A valóság égető nyelve mottóját másolom ide: „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy fölmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet”. A mi költésze­tünk, a magyar, mennyit bírt el például a het­venes-nyolcvanas években, többek között Nagy Gáspár líráján, különösen két versének fölidézésével is szokás volt mérni — tudjuk, egyik A Fiú naplójából (1981-86), a másik az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983). Hajlamosak vagyunk egyáltalán Nagy Gáspár költői, szel­lemi rangját e két vers környezetében revelál­ni — holott nyilvánvaló, a költő e polito-lírai, akár ellenségesen, akár szorongva, nyílt-rej­tett szimpátiával fogadott megnyilatkozása csak a költői előzménnyel, az olvasót 1968-ig visszavezető versmennyiséggel együtt tett vi­lágossá, érthetővé, szinte természetszerűen bekövetkező egy gesztust. Így volt hiteles a júdásfa metaforája is, s a két metszően intő sor is, „és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” A monogram nyílt titok volt, nem kellett megfejteni — a hozzáfűződő tragédiát kellett újabb várako­zás után egyértelművé tenni, azzá lényegíteni, amit egy ország számára jelentett, föloldá­sa folyamatát megkezdeni. Ma, az ötven­esztendős Nagy Gáspár egybegyűjtött ver­sei, a Szabadrabok summája efelől is nézhe­tő, a két vers egy állandóan élesre állított al­kotói rendszerben létrejött cezúrájának is te­kinthető.

Valójában nincsen cezúrája ennek az ifjú­kortól egyöntetű, következetesen épített élet­műnek — igaz, már a kezdet kezdetén újból csak csábít az évszám: 1968. Nagy Gáspár ko­rai versei esztendőkre is, történeti fordulatok­ra is keltezettek, érzékenysége nyilvánvalóan mindenkori, közép-európai is, egyetemes vonzalmú is, s bármire idézhetők a legelső vers sorai, „már az eligazodási / nehézségek ismételgetése / teszi bonyolulttá / a világot”. Régiónkban nem csak a költői eszmélkedés lett efféle tájékozódással egybekötve, a fölis­merés, amit Nagy Gáspár költészete már itt tartalmaz, egy-egy életpályát végigjár. Azon már a karakter ereje segít, hogy ne az elbi­zonytalanodásban merüljünk ki, s munkánk se a végleges elhúzódás dokumentuma le­gyen — bár ennek tragikus magaslatai is idő­ről időre példaszerűek. Nagy Gáspár gondolkodásán óhatatlanul József Attila szellemje­gyét már korán ott érezzük, s a választott kor­társ példák; Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán abban segítik, hogy költészete lehetőleg kellő elosztású legyen, a mindenkor égető lokálterminusok kimondásában s az egyetemességre való tudatos törekvésben. Konkrét Nagy Gáspár-versekre hivatkozva megint csak — hogy például az Öröknyár szomszédságában már A valóság égető nyelve szólaljon meg, tanúságul a halottak megjelení­tésének továbbfejlesztésére, amelyben „eljön maga Kreon is / engedélyt ad a temetésre: temetik a világot.” S több mint képkiegészítés a helyzet magyarázatának közepében „köze­pes kreatúra”-ként láttatni tovább az antik mitológia hármas-Kreonjának összetett jel­lemhibáit aljassággá, szimpla gőggé, a gyil­koló mániát végül maszatolni igyekvő jellem­fakultakat. A vers talán épp ott rugaszkodik el alkalmiságától, ahol legkonkrétabb kíván­na lenni — „aki akar, helyet is cserélhet / a sír szélén ülőkkel, / de szabadon temetkezhet vissza a holt, / és szabad elvonulást kap az élő.” E szelíden apokaliptikus, szinte a névte­len módján monotonizáló beszédrészleten túl mindegy, ki fenyegető s ki odavetett mondat­ként értelmezi a vers ilyen sorát, „a mi teen­dőnk tehát a föntiekből következik.”

Nagy Gáspár költészetének persze általá­ban nincsenek odavetett mondatai. Még iró­niájukban se nagyon, s azon a határon se, ahol a személyiség üde játékba feledkezik a személyességgel. Ha pedig a költő szelídsé­gére hivatkoznánk, valóban a konok s az el­szánt jelzőit váltogathatnánk. A szelídség a magyar költészetben is koronként kíméletlen hanghoz szokott — Nagy Gáspár lírája azon­ban nem csak a veszélyezettségből táplálko­zik. Mindenkori erőt adó forrása a gyerekkor, egy hagyomány s diákévek indíttatása követ­keztében teljesedő hit — amelynek a babitsi ihletésű kéksapkás diák-ködökből még itt re­meg / a Psychoanalysis Christiana soraitól pontosan követhető írható le a négyrészes Tékoz­lók imája-ig: „ezért is benne vagyok az út­ban... / vissza kitapintani szándékok beteltét / hát haza és hozzád tévedek Uram”. A Tékozlók imája viszont nem csupán nagy igé­nyű filozófiai összefoglalása a mai ember tét­jének s létproblémáinak — már azt a Nagy Gáspárt is világosan mutatja, aki a maga, ugyancsak szép metaforákon érlelt nyelvét afelé fordítja, hogy lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vál­lalkozás lehessen. S mindinkább bekövetkezőnek tűnik innen, amit Ágh István állapít meg a költőről rajzolt elmélyült portréjában: „Olyan prozódiát talált, amellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia a stílus sza­kadéka fölött. Az igazság szépsége az egyet­len fogódzója.” Úgy gondolom, századunk magyar lírája mégsem különbözik annyira szomszédos sorstársaink izmusokon hama­rabb edzett költészetétől, hogy Nagy Gáspár az eredetileg kapott vagy választott hazai mintákat ne lehetne kész tovább is segítségé­nek tekinteni.

A nagy nyári délután látomása Nagy Gás­pár számára („amikor megszólalnak / mind a négy égtáj felől / a harsonák, s holt és eleven — / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐ­VEL...”) egyelőre tündöklés, amelyben könnyűnek érzi magát. Látható a Pünkösd utáni világ, s mindezt, hogy ismét magát a költőt idézzük, megalapozza a tudat, mely szerint: „Egyszer mindent az ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant.” Egyfelől. Másfelől azonban várat a lenti történet teljes föloldása magára s a ránk bízott „remény” miatt kísért a lehetséges szembeszegülés — örök a dilemma: „Valahol mindig eltűnik / valahol mindig megtalálják / valahol mindig temetik / valahol mindig ex­humálják.” S az ebből következő, könnyebb­ségünket halogató summa: „Örökké rajtunk keresik / örökké mégis bennem él ma.” Nagy Gáspár nem mániákus. Az általa megjelení­tett világ nagyobb része inkább az; e világ ereje szemünkben időnként fogyni látszik, hogy fordítson jellemhiányain.


Kalász Márton
Vigília, 2000. 1. sz. p. 76-77.


< vissza