Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Öröknyár

NAGY GÁSPÁR: SZABADRABOK

Úgy szemre nem lánglelkű poéta Nagy Gáspár, de nem is sápatag könyvmoly, ahogyan máig képzelik a költőt…

Elmúlt a versek ideje, de annyi­ra - mondják-, hogy már elképzelni sem tudjuk, amint édesbús őszi alkonyokon a szoba zugán költeményeket olvasnak egymásnak a szerelmesek, a költők pedig mellbajtól vagy szesztől égő szemmel, kocsmaasztalon vagy múzeumi lépcsőn állva szavalják világmegváltó szövegeiket. Persze, ilyen idők soha nem is voltak, csak mi képzeljük el - és éppen a versek hatására! Arra az időre viszont emlékszünk még, amikor a költők mindenes ügyintézők voltak, ugyan­akkor testet öltött lelkiismeret képé­ben járták a vidéki kultúrházakat, tiltakozásokat írtak alá, könyveik tízezres példányszámban jelentek meg, és olyannyira fontosnak lát­szottak, hogy néha még be is tiltot­ták őket. Ma már senki nem olvas verset - mondják -, legfennebb maguk a költők és kritikusaik. Többnyire könyvkiadók vélekedése ez, csakhogy húsz tisztelet­példányra alkudhassák le a hono­ráriumot.

Nagy Gáspárnak viszont tavaly harmadik kiadásban jelent meg a válogatott verskötete, Szabadrabok címmel, a debreceni Egyetemi Kiadónál. Megjelent egy Húsz év a kétezerből című kis könyve is a Tiszatáj kiadásában. Ez a lap fontos szerepet játszott a költő sorsában, és viszont (majd elmesélem). Leírták róla sokszor, főként a Kossuth-díja kapcsán, hogy a nemzet iránt elkötelezett költő – ez lehet olva­sottságának a magyarázata? -, azt ellenben nem olvastam róla, hogy ugyanakkor a népi vonalba tartoz­na. Ügy látszik, mégsem esnek egybe az irodalmi és a más ter­mészetű kategóriák...

Úgy szemre nem lánglelkű poéta Nagy Gáspár, de nem is sápatag könyvmoly, ahogyan máig képzelik a költőt még azok is, akik soha nem olvastak verset, és nem is loboncos alak. Uram bocsá', olyan tisztes, középkorú ember mára, aki temp­lomba jár, ahogyan egy bérbal­tavári születésű, pannonhalmi diákhoz illik.

Ő váltotta ki mégis a nyolcvanas évek leghangosabb kultúrbotrányainak egyikét. Akkor még nem csak az olvasók, a hatalmasok is figyel­tek a költészetre, csak éppen más-más oldalról. Megjelent tehát Nagy Gáspárnak az Új Forrás 1984. októberi számában egy Öröknyár, elmúltam 9 éves című verse. Szö­vegtöredéknek látszik, néhány sora az NI szótaggal kezdődik vagy végződik, és azzal zárul:

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI

A gyanútlan szerkesztő nem szá­molta ki, de valaki mégiscsak igen, hogy Nagy Gáspár 1956-ban volt kilenc éves, mi több, amikor azt írja: „a sír / Nincs sehol”, akkor az NI bizony Nagy Imre nevét jelenti, és nem csupán formai játék, ami­lyeneket költőnk azelőtt és azután is gyakran elkövetett. Ez alkalommal azonban mintha politikai merény­letet követett volna el. Hihetnénk, az akkori hatalom nem csak figyelt, hanem érzékeny is volt a szóra. A folyóirat fő­szerkesztője, Monostori Imre viszont azt írja erről: „A vers közléséből egyébként oly módon pattant ki „ügy”, hogy valaki följelentette az Új For­rást, méghozzá a legjobb, legbiztosabb helyen: a belső elhárítás környékén, így az­tán a megyei pártbizottság­nak is be kellett kapcsolódnia a vizsgálatokba, noha ezt nem valami nagy örömmel tette. Szóval elkezdődtek a kihallgatások.”

Mára mindez nem csak a korabeli állapotokat illetően tanulságos (hogy besúgók, vallatók etc), hanem hogy a kivizsgálás mintha csak vissza­menőleg igazolta volna a vers igazságát. Hiszen ilyen „ügy” csak ott és olyankor eshetik meg, ahol és amikor a „a gyilkosokat néven nevezNI” nem lehet. Monos­tori Imre emlékezése tovább árnyalja a képet: „Persze, ebben az egész ügyben nemcsak a primer politikai kérdések (például Kádár János szerepe, Aczél György sorsa) voltak az igazán fontosak, hanem bizonyos személyi leszámolások lehetőségei is. Ezen túlmenően pedig a Magyar Írók Szövetsége elnökségének (amely elnökségben Nagy Gáspár volt az egyik titkár) szétverése, személy szerint pedig Nagy Gáspárnak (más­felől Sárándi Józsefnek) a közéletből való eltávolítása.”

Mindez egy rövid vers miatt! Vagy akár ürügyén.

Más kérdés, hogy a vers eszté­tikai értéke szempontjából mindez már-már közömbös. Jómagam iz­galmas kísérletnek tartom, és formailag már csak azért sem öncélú­nak, mert a korra vall, melyben egy verssorban, vagy kettő között a fehér űr, a kitörölt, vagy ki nem mondható szó helyén a „semmi” sokatmondó lehetett.

A szerkesztőségnek ellenben nem formai okokból gyűlt meg a baja, és Nagy Gáspárt sem azért távolították el írószövetségi-titkári állásából, mintha esztétikai aggá­lyok merültek volna fel a versével szemben. Az illető választmányi ülés alatt fél délelőttön át a Múzeum kávéházban vártam rá, hogy első kézből halljam, mi történt vele. Friss honos létemre nem ismertem a pesti kávéházi szokásokat, és a zongora mellé ültem. Mire Gáspár a kiakolbólításának hírével megérkezett, húrokba csapott a zenész, és mi már-már csak kiabálva tudtunk beszélgetni. Én akkor, tanult reflex­ekkel még örvendtem is a fedőzaj­nak, így legalább nem tudnak le­hallgatni, gondoltam. Fölösleges óvatoskodás volt: Magyarországon akkor már nyíltan folyt a renitens ér­telmiségiek megzabolázása, amint azt később az 1986-os írószövetsé­gi közgyűlés is bizonyította, ahol a főfő pártkiküldött a feloszlatást elrendelő határozattal a zsebében jelent meg.

Addigra azonban, 1986 júniu­sában, megjelent Nagy Gáspárnak egy másik verse is, a Tiszatájban. Címe: A fiú naplójából, másfél kezdősora pedig: „... és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa...”

Szép, mondja erre az ember gyanútlanul. Nem úgy a minden­ben illetékes gyanúsítók. Müller Rolf azt írja most (a Kortárs 2001/7. számában): „Nagy Gáspár tizenöt évvel ezelőtti sorai a '80-as évek legsúlyosabb kultúrpolitikai re­presszióját indították el a vidéki fo­lyóirattal szemben. A lapot majd háromnegyed éves szilenciumra kárhoztatták, szerkesztőit pedig pártfegyelmivel felmentették.”

Ha önnön belső értékei miatt esetleg nem lett volna az, a hatal­mi megtorlás közüggyé tette a ver­set. Némi blaszfémiával szólva: naggyá tette, mint focicsapatot a gyönge ellenfél. (Nagy Gáspár megbocsátja nekem a hasonlatot, hiszen sportkedvelő ember.) Akkor már mindenki kereste, olvasni akarta a szöveget. Ma is gyakran idézik - vajh ki tudja miért.

Az ám, de Nagy Gáspár nem azért fontos számunkra, mert bot­ránykőként szerepelt egy mára le­gendává változott történelemben, hanem mert költő.

Egy szív trappol a virradatban
egy másik föladta magát
a harmadik még itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát

Régebbi négysorosa ez (Most és későn a címe). Szerintem a költői-­emberi felelősségvállalásról szól. Ugyanakkor egy köznek elkötele­zett költő a magányról beszél. Meglehet, hogy a költészet helyze­tére, állapotára is érvényesen.

Tizennégy könyve jelent meg, ha jól számolom. Eszerint a versbe vetett hitét mégsem veszítette el, mint oly sokan. Bár azt mondta: „Csupa görcs lettem / csupa indulatba vesző ének / csupa éjfél utáni nap / mert köztetek kellett élnem.” Úgy tűnik, a rendszerváltozás meghozta számára az elismerést, de a felszabadulást nem igazán. Túl sok társában kellett csalódnia, és bár imát mormol még a régi besúgókért is, a megbocsájtásig nem jutott.

Úgy látszik, ilyenek a költők manapság. Beállnak segéd­munkásnak, könyvtárosnak, lapszerkesztőnek, de még szabad­foglalkozásúnak is - mint ő -, és közben mondják a magukét.

Vallomásos költészet volt a Nagy Gáspáré már a kezdeteitől, még­pedig indulatát tekintve a hagyományosabb fajtából való, és ezen nem változtat, hogy mindegyre grafikai és betű-játékkal próbál más dimenziót, sőt értelmet adni a szövegeinek - súlyos, néha komor játékok azok -, különös, gyakran megtört ritmust használ; de látha­tólag egyre személyesebb lesz, egyre inkább befelé fordul. A meglett férfikorban bizonyosság helyett újabb kérdéseket talál, ön­magát keresi, ami ifjonti indulatra vall, és egyben arra, hogy sok még a dolga. Mintha újra kellene kezde­nie... A költészetben pedig ez a legszebb emberi esély. Éppen csak nehéz „megjátszani”.



Csiki László
Képes Extra, 2001. 9. sz. p. 10-11.


< vissza