Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Beszédes hallgatás - trombitaerővel

NAGY GÁSPÁR: SZABADRABOK

(A konkrét valóságtól a szakrális „valósá­gig”). A halántékon lőtt vers, mert már megnevezhető érvényességi köre, soha nem élt jobban, mint most, évezredet záró zűrza­varos századunk szómákonytól elaluvásra is ítélt szabadság-közegében. Mert rettene­tet legyőző bátorsággal utal baljós történel­münkre. Az elveszett, sokszor elveszejtett hazára, s nemkülönben a Don mellett ottmaradt apáinkra. Tehát a kivégzőfalat, elspórolva róla a pecséttel mindig árulkodó vakolatot, nemcsak a hetvenes évek árulás-behódolás korszaka építette ily kegyetlenné, hanem a (bevallásra nem mindenkit ösztönző) múlt is. Ez előtt állong, nem kis fegyelmezettséget mímelve, a Nagy Gáspár-i vers. Ébersége — a kötetcím mondja —: halántékdob. Hogy riadalmunkat elűz­ze? Sokkal inkább, hogy erre, az emberi fej legérzékenyebb, a homlokcsontot öve­ző tájékára híva föl a figyelmet, szinte szer­zetesi alázattal elregélje a „koordinátaéj” ki­úttalanságát. Szóképekkel átfűtötten, me­taforákkal telítve, ám a kimondható ki­mondhatatlan világosságával.

Három évtizede (1968-1998) egybe­gyűjtött verseiben tallózva látni igazán, hogy a kötetről kötetre karakteresebbé váló arc — a modernség felé való mozdulásban ki­váltképp a Földi pörök (1982) nagy nyújtózás —, a vállalt hagyománnyal együtt a magatartásformát megőrizve, miként vált teljesen egyénivé. Nem kis szenvedés árán. A bajvívó költészet — Balassitól Nagy Lász­lóig, de még inkább az Elérhetetlen föld költőiig — óhatatlanul kínálta a példákat és magatartásmódozatokat, s evvel a lelké­ből leledző irányultsággal Nagy Gáspár önként e hadhoz csatlakozott. Még az édes-­szomorú, látomásaiban szinte érzéki dal tulajdonosai is — egy Jékely Zoltán, egy Kormos István — arra ösztönözték, hogy méltó büszkeséggel viselje sorsát, melyben a „fönségesen kopár Magyarország-meden­cecsontok” okozta fájdalom csaknem ele­nyésző a megvívható-megvívandó csaták erkölcshozadékához képest.

De már az első kötetében, a Koronatűzben (1975) több hanggal próbálkozó köl­tőt — a Nagy László-i lélegzetű Aranyhar­monika utolsó sorát némileg parafrezálva: nyakába akasztva sorsának cserélhetetlen billentyűsorát — nem (vagy nem teljesen) elégítette ki ez a líra-szerep. Weöres orfikus költészetével éppúgy kacérkodott, jóllehet nála a maszkváltás először csak nyelvi szin­ten jelentkezett, mint Petőfi szabadsághar­cos indulatával vagy a baljós angyalsuhanású Kondor Béla (minő rettenetet sugal­ló tél: „megdarált margaréták lisztje”) — meglepő, de igaz — Dsidát előlegező inst­rumentumával.

Elorozva a Kondor emlékének adózó vers címét, az égi megbízás, bár a külső kö­rülmények is segítették (vallásos indíttatás, pannonhalmi iskola), Nagy Gáspárnál be­lülről jött. Ady dühödt, a magyarság-sors vezérelte Isten-hite ellenében egy fénnyel átmosott, Pilinszky megfeszítettségénél jóval oldottabb, szinte a népi vallásosság áhítatát tükröző szakrális tér vette körül. Még nem az angyalok citeráján szól a vers — a Psalmus Hungaricus közelébe majd csak a Szabadrabokban még nem szereplő két friss poéma, a Symphonia Ungarorum és a Hullámzó vizeken kereszt kerül (Kor­társ, 1999. 5. és 10. sz.) —, de már a kiha­gyásos légzés, az idősíkok váltogatása, az iróniára hajló, a megperdített életigazságot fonákjára állító („járkálj csak életreítélt”) szemlélet s a filozófiába oltott nyelvi csűr-csavar ellenében is észlelhető a megcsendesedéssel meg nem nyugvó bölcs titokke­resése s -várása: „nyitott borítékban jön / az Ő lépése / de nem kódolhatom / a legbonyolultabbat: / életemmel folyvást csak egyszerűsítem / mert: - csontokban alszik Ő / de nincs hozzá szava / majd álmából kinő / nem lesz hozzád szava / egén páf­rányidő / szemén nagy éjszaka-” (Felé hul­lunk a porszemekkel).

Az édes, a Nyugat költőire utaló rímfűszerezés — mint Dsidánál — Nagy Gáspár­nak nem sajátja, s a tiszta, legegyszerűbb dalformát is (József Attila, Kormos István) „érdessé” teszi az általa modern versnek vélt (s azt eredményező) nyelvi-gondolati játék. Noha van „rajzos”, a tipográfiát az értel­mezés szolgálatába állító költeménye is, a formán legtöbbször átüt a mondanivaló elevensége; az a sodrás, ami a politikai-eti­kai, Határ Győző esetében a nyelvfilozó­fiai (ÉvTiZeDhAtÁrHíD) mondanivaló frappánsan agresszív velejárója.

Aki már kezdettől fogva szabadítót akart mondani a lefokozott szívűeknek — ezért a kisebbségi sorshelyzet, a szegénységnél is súlyosabb történelmi-anyanyelvi megalá­zottság gyakori fölidézése —, az saját sza­badságával gazdálkodván (a körülmények ellenére is!) egyre szabadabb lesz. A lélek­nek eme fegyelmezett — nagyon is tudatos — kitárulkozása, úgyis mint (szerinte) a vi­lágot alakító ethosz, nyit majd utat a nagy, az egész társadalmat megrázó — a hazug rendszert elvető s az értelmiségi elitet ön­magába nézésre késztető — verseknek (Öröknyár: elmúltam 9 éves — 1983; Két nyárfa a Hódoltságban — 1981). Amelyek­ben a nyílt rejtezés, a metaforikus sűrítettség („rabszíj-kígyó tekereg az égig”) ellenére is lázító közvetlenséggel-egyértelműseggel vall a költő — a hitelüket vesztett sza­vak valódi értelmét visszaadva — a világ (benne a magyar történelem) és saját meg­keseredett állapotáról.

Ha „hallgatni szabad” (Nyelvem pallo­sával), akkor ez a beszédes hallgatás — trom­bita-erejű. A cenzorok előli bujdosásban, ám az értelmezést-megvilágosodást segít­ve, a lírikus a tipográfiailag kiugratott je­leknek (NI — Nagy Imre) fontos szerepet szán. Hiába az infinitívusz mint álorca — az Öröknyár... -ban nem a Domonkos Ist­ván-i töredéknyelv dadog (Kormányeltörés­ben) —, a világosnál világosabb lesz, mert egy nemzedék erkölcsi igénye, a bűnösök megnevezése; az „október vérző levélbrokátjába csavart kéz” lebbenti föl a fátylat a tudott, de hivatalosan eltagadott nagy ti­tokról: az 1956-os magyar forradalom vér­tanújának igazságot kell szolgáltatni.

„A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alka­tát — olvassuk Görömbei Andrásnál — a valóságmegnevező és a morális értékek egy­ségének formateremtő ereje minősíti. A költészetében plasztikusan megjelenő köl­tői személyiség önmagát e kor ellenében is érvényesíteni képes erkölcsi fenomén: a szabadság és árulás, a helytállás és gyávaság könyörtelen szembesítője, az ironikus ana­lízis mestere.” Tehát a morális értékek által is támogatott valóságmegnevező erő az egyik kulcsszó.

A hely, a régió — Bérbaltavártól Lepantóig, a győri halpiactól Vancouverig vagy San Diegóig — az akart történések szo­ciografikus hitelű rajza. A lírahős kaland­ja, ez a fordított „stációjárás” leginkább a hely birtokbavételével kezdődik. A szüle­tés által megjelölődött terrénum, a szülőfa­lu evvel a „tudással” éppoly becses lesz, mint az atyai jó barát, Kormos köszöntése révén szinte megigazuló halpiac, a kanadai kikötőváros vagy a Márai-nemlátogatással is megemelt, a nyelvkutakodás révén a ne­gatívumból is pozitív élményt előcsiholó San Diego.

Kell az otthonosság-tudatot erősítő té­nyek, sokszor kulturális élménykörök, történelmi utazás-víziók által megtámogatott bekebelezése, hogy a mítosz (megannyi bib­liai jelképpel, vonatkozással; harminc ezüst­pénz — az elárult forradalom) érvényesít­hesse sugallatos, a létezésélményt szinte szakrális síkra emelő — „térkitágító” — pró­báját.

Ez már egy másik valóság lesz.

Érdemes volna a kezdetektől fogva vé­gigkövetni, hogy ebből a szempontból miként alakult a Nagy Gáspár-i költészet. Az indulás különlegessége, hogy a „Szőlő­bontáskor, májusi-karácsonyban” — főképp a hóharmat (virágbozsgás) mint képzet ideemelésével — nem csupán a születés körül­ményeire, fenségére utal, hanem a „betle­hemi angyal” révén ama titokzatos Eljövőre is. Az új vers, a már említett, Szent Ist­ván és Szent Gellért emlékezetének áldozó Symphonia Ungarorum ugyancsak evvel a rámutatással vonja ide — nem kevésbé a földi pörök ellentételezéseként — a sejtelem ré­vén bekövetkező teljességet: „Rovásaidon gyepűiden / igéiden és csontjaidon / a megvilágosuló pillanaton // ott az a kéz” .

(Az etikus cselekvés — a közösség [Közép-Európa] jármában). E költészet egyik fon­tos — ha nem legfontosabb — motorja az erkölcsi szenvedéllyel ébren tartott közéletiség. Mert az ítélkezőnek, tudjuk az okait, joga van ítéletet mondani, az új szabadság­gal jött felemás helyzet fonákságait Nagy Gáspár szóvá is teszi. Ironikus helyzetma­gyarázata olykor megsemmisítő. Jóllehet nem akar szünetlen harcolni a „tegnapi — vessük közbe, sajnos, néha ma is aktív — inkvizítorokkal”, meg van győződve a sza­valgató és kiabáló „mai bátrak”, a koráb­ban felette bíróként fungálók erkölcstelen­ségéről.

Egy csöppet sem gondolnám, hogy a Békebeli kannibálok vagy a Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből, hogy csak két jellegzetes tisztázó versét említsem, nem eléggé karakteres megszólalás a választott tárgykörben. Mindkettő az. (Főképp a szó­tárigazságot át-meg átszövő fájdalmas ön­irónia — anélkül, hogy elhomályosodnék a vele szemben álló barikád — lesz bennük akarva-akaratlan csaknem megbocsátó gesztus.) Az etikus cselekvést (ahogyan a korai líradarab közli: a vers „töretlen ge­rincek kopogtatása” majd ugyanitt: „anyaság, térden az egyetlen fiú, hazám!”) azon­ban igazán azok a köz- és magántörténe­lem látomásaitól megigazult költemények reprezentálják, amelyekben a közép-euró­pai sokk-helyzetben bátorrá riadt ember (ebből a szempontból a Lüktetés a hulla­házban szenvedője és a Csak nézem Olga Korbutot... szaltószabadságot [sajtószabad­ságot] érző mámorosa ugyanaz a lírahős) ráébred kiszolgáltatottságára és gyengesé­gére, és mégis vállalja a közösség szolgála­tát.

Nagy Gáspárt sohasem a konkrétvers „egynapos csodái” érdeklik — hogy ebben a modern létezésformában is jól érzi ma­gát, sőt vígadoz, arra Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból az eklatáns példa —, hanem az a (másoknak tán di­daktikus) teher, amit ez az önként magára rótt, a közösség jármában végzett irdatlan munka jelképez. A hátán a kereszttel (mint súllyal és mint légiesítő eszközzel) homok­sivatagban poroszkáló szamár — Kormos István egyik verséből a kép — tűrte oly megadóan-boldogan a természet szerint rátes­tált megpróbáltatásokat, mint a Szabadra­bok lírikusa. Énekelni egy olyan korban, amikor a szentséges szavakat (nemzet, haza, hűség, szabadság, nép, felelősség, közjó) be­lepte a mocsok? Embert-költőt megpróbáló cselekedet. Ez a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kötődő magatartás — ilyen korban élünk — gyakran az irónia cél­táblája. Amikor egy Ady, egy József Attila, hangozzék bármilyen hihetetlenül, alig nyom valamit a latban, a magyar költészet kikezdhetetlen értékei is a hiábavalóságtól szenvedő(?) vagy abban magát jól érző(?) kor áldozataivá válnak.

Ez ellen a lassú, remélhetően időleges süllyedés ellen harcol a Szabadrabok című gyűjteményes kötet. Hogy az ilyesfajta teljességre való törekvés minden ízében segí­ti-e ezt a harcot, abban, őszintén szólva, kétségeim vannak. Hiszen az időrend sze­rint épült Szabadrabok nem csupán az ed­digi kötetek összes darabját őrzi — a han­gulatos gyermekverseket ugyancsak ideért­ve —, hanem a legújabb versek (időbeli?) ellenpontjaként a pályakezdés lírai doku­mentumait is.

Egy szempontból a költőnek igazat kell adnunk: a látva lássatok mint teljességigény hátha magával hozza a nem vagy kevésbé ismert részeredményeknek egy nagyobb szerkezetben való illeszkedését. Ha ez a fá­zisrajz segíti — fölvillantva a fölvillantandókat — a költői arc alakulásán kívül az ebben szerepet játszó folyamatok (például a groteszk eluralkodásának) megértését is, máris megérte a grandiózus kaland.

Ki-ki nevezze meg, bőven van miből, az általa kitüntetett értéket, válassza ki a neki tetsző gyöngyszemet, magam is — sokadszori olvasás után — így fogok cseleked­ni. Két, időben egymástól elég távol álló vers — az egyik az 1982-es Földi pörök jel­legzetes darabja, a másik 1998-ban íródott — jelenti nekem a lírikus soha szét nem vá­lasztható „köz” és „magán” arcának gon­dolkodói teljességét. „Kérdezem én: ha a fogságba vetett gondokat / az Isten se veszi észre, akkor az égi körök / hintázó mérle­gein majd mennyit nyomnak a / földi pö­rök s mennyit a hallgatás aranyrögei / az árulás színezüstjével tetézve?” (Hit-tan).

S ha a „befelé ásó” bűntudatnak van­nak fokozatai, akkor a megtisztulás-igé­nye mindenképpen idetartozik: „Visszané­zek bűneimre / mielőtt lehullok / hófehé­ren / látom az Istent: / arcáról alázúdul­tam”.


Szakolczay Lajos
Bárka, 1999. 1. sz. p. 99-102.


< vissza